Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)

1993-10-16 / 242. szám

1993. október 16. A %eCet-‘Maflifarorszáfi íutvé/fi meííéf&te 13 Festészetről, dzsesszről... Gyémánt László festőművész élete szorosan összefonódik e társművészettel Erdősi Katalin Budapest (MTI - Press) — Egy nemzedék imádta, s egy nemzedék utasította el korunk zenéjét, a dzsesszt. Gyémánt László festőművész élete ösz- szefonódik e társművészettel. Elmondhatja: minden örömét s bánatát e „szerelemnek” kö­szönheti. Számtalan hazai és külföldi, egyéni és gyűjteményes kiál­lítás után Gyémánt László „életmű” bemutatóval avatta az Újpesti Galériát. (A hajdani kopott művelődési házból va­rázsoltak az újpestiek modem bemutatót). Szól a dzsessz, s a látogató végigkísérheti a fes­tőművész útját az alkotó kala­uzolásával. Korszakok és stílusok — tulajdonképpen a hazai avantgarde tükörképe. — Hagyományos értelem­ben nincsenek korszakaim — mondja Gyémánt László. — A stílusok is úgy váltakoznak, miként a téma megkívánta. Ha kell, visszatérek a figurális kifejezésmódhoz. □ Az Ikarusz variációk pél­Improvizáció (1990) dóul, mintha egyszeriek lenné­nek. E stílushoz vissza soha­sem tért? — Ez még a kezdet kezdete, s egy bécsi bemutatkozás hatását hordozza. A bécsi is­kola úgynevezett fantasztikus realizmusa hatott rám. Ifjan iz­gatott ez a téma: Ikarusz, aki tulajdonképpen a művész szimbóluma. A Napba repül­ne, s ezért nem törődik a reali­tásokkal. Olyannyira igyek­szik fölfelé, hogy elolvad a szárnya... □ E mű születése előtt mon­dotta önnek a hatvanas évek legfőbb ideológusa: hogy Eh­renburg szerint a dzsessz nem művészet? — Igen. E korszak kultúrpo- litikusa utálta a dzsesszt. Cso­da-e, hogy az 1968-as kiállítá­som az Eötvös Klubban mind­össze öt percig tartott? Szólott a „másság” zenéje, s ennyi ép­pen elég volt, hogy becsukas- sák a kapukat. □ „Ez lenne a magyar pop art?” —tette fel a kérdést egy kritikusa a Stúdió ’64 kiállítás után Cosmopolis című festmé­nye láttán. (Ács Irén felvételei) Gyémánt László — Ismét a téma vonzotta a stílust. Ugyanis ez a kép olasz- országi utazásom után szüle­tett. Firenze, Róma, olyan él­mény volt számomra, hogy szinte levegőt is alig kaptam. Úgy meséltem el mindent, hogy a képemen, a Colosseum falára ráírtam a legfontosabba­kat. Itt szerepel Amerigo Tot neve is: akkor még nem gon­doltam, később milyen sokat jelentenek majd az ő biztató szavai. Arra sem gondoltam, hogy ez a pop art. Egyszerűen telítődtem élményekkel, s er­ről az utazásról mindent el akartam mondani. □ A képzőművészeti gimná­ziumban Viski Balás László tanítványaként elsajátította az akadémikus rajztudást, a vir­tuóz technikát, a főiskolán Hincz Gyula volt a mestere. Hazai és külföldi kiállítások jelzik útját. E sikeres művész­pálya 1970-ben immár Lon­donban folytatódik. — Mert: nem hosszabbítot­ták meg az útlevelemet, ami­kor szükségem volt rá. Három évig voltam Londonban, majd Bécsben, Ausztriában kaptam állampolgárságot. Rengeteg munka, bekapcsolódtam a „nagyvilág” művészi életébe. Egymást követték kiállítása­im. S amikor hazalátogattam, már minden más volt. Leültem a Vörösmarty-szobor tövébe, etettem a galambokat. S aho­gyan fölpillantottam, a Szózat sorai álltak előttem. □ Létrehívta az Óbudai Fes­tőiskolát. — Azért, mert a főiskolán nem nyertem katedrát. Már­pedig én már abban a korban vagyok, hogy tapasztalataimat át kell adnom a jövő generá­ciónak. Nagy fába vágja a fej­széjét, aki hozzám beiratko­zik. Keményen és következe­tesen megkövetelem a mun­kát, a tanulást. Cserébe növen­dékeim olyan tudást kapnak egy esztendő alatt, amit in­tézményesen tán hat év alatt sem sajátítanának el. □ Ez lenne korunkban a művész felelőssége ? — Ez is. Valamikor Camus- nál olvastam: a lázadás az igazság vagy a vélt igazság ér­dekében, ez olyan dolog, amit sohasem szabad feladni. Nos: számomra ez a művész örök­érvényű kötelessége. E gon­dolkodással tudok azonosulni: felháborít, ha igazságtalansá­got látok. □ Az utóbbi néhány eszten­dőben alkotásai „kiszínesed­tek" . — Ezt megint a dzsessznek köszönhetem. Rátaláltam egy klubra, s úgy éreztem: be kell állnom a magam „hangszeré­vel”. Ott, a közönség előtt — mintha egy szaxofonszólót ját­szanék — úgy festek. Ne higy- gyék, hogy nem vagyok gátlá­sos! Vonzott a dolog szokatlan- sága, egyedisége, az improvi­zálás lehetősége, s az, hogy a társművészetek miként hathat­nak egymásra. Találtam ma­gamnak egy új stílust, egy új korszakot. S ez az önfeledt „szereplés” vonzotta a színe­ket és a formát. Soha életem­ben ennyi élvezetet nem lel­tem az életben, az alkotásban, mint ezekben a pillanatokban. Nos, itt tartok most. amiről akár harminc év után is azonnal azonosítható lenne az emlékezés nyilvántartásában. És ebben a dimenzióban a ta­valyi zakó, meg az állott nyak­kendő sem előny. Nehezebben ismerik fel benne az embert a régi ismerősök. — Nem baj, majd szünetben csak oda lépek hozzá és azt mondom: szia Kálmán! Hát hol erre? Tudod ki vagyok én? Nem ismersz meg ugye! Vagy: hahó Kálmán! Látod milyen kicsi a világ és hogy múlik az idő! És gyöngéden hátba koc­cantom. — Figyelj! Segítek! Onnan ismerjük egymást, ahol abban az időben a legszebb lány a Hátszeghy Mariann volt, de a fiúk mégis a Kárász Irma és Mari körül legyeskedtek, mert azokkal állítólag lehetett csó- kolódzni a kapujuk alatt, sőt azt is beszélték róluk a téren lakó srácok, hogy még többet is megengednek, ha nem is mindent. Bár ki tudja? Hát persze! A suli! Az Etele utcai általános. Emlékszel, jobban féltünk a pedellustól meg a fe­leségétől, mint a tanároktól. Még a két koszos gyereküktől is féltünk. A te sorsod hogy alakult, hogy kerülsz ide? Biztos valami nagy és ko­moly cégtől jött — gondolta tovább — miközben a pulpi­tusról már elhangzott a meg­nyitó és az első két köszöntő is. — Micsoda szerencse, hogy találkozunk és felve hetem vele a kapcsolatot. Ma a jó kapcso­lat aranyat ér! Úgy van. Majd a szünetben. Szóval lazán: hahó Kálmán, öreg cimbora, vállveregetés, emlékidézés, kapcsolatteremtés. Ahogy az írva vagyon. Aztán az előadás alatt eszé­be jutott, hogy annakidején utálta ezt a Kálmánt. De nem­csak ő, az egész osztály, az egész évfolyam, az egész isko­la. Valami rettenetesen, teli tü­dőből! Nagy hegyes arisz­tokratikus orrát, kékesszürke érzéketlen tekintetét, enyhén csücsörödő keskeny ajkait, a mögülük kikandikáló, előre­nyomulófelsőfogakkal. Mert öntelt volt, gőgös, stré­ber és puhány. Neve kiskapu­záshoz vagy egyérintőzéshez még a legnagyobb hiányzások idején sem jött szóba. Hogyan is jöhetett volna, hiszen az elkényeztetett, alaktalan és ügyetlen úri fiú mindehhez még begumizott szárú klott- gatyát viselt a tornaórákon. Amikor épp nem volt felment­ve. O és a csajok! Ugyan már! —Ahogy így elnézlek hátul­ról Kálmán, már őszülsz te is. Valószínű, hogy visszataszító­an formátlan formád a régi és talán még megjátszósabb po­jáca vagy, mint voltál. Főleg ha fontos és gazdag céget képviselsz és valami böhöm nagy, maffia-sötét nyugati ko­csi hozott idáig, amit a szemé­lyes használatodra variált ide az igazgatói tanács a minden­ható nyugati partnerek segít­ségével. Mert a magadfajta nagyké­pű alakok most is, mint min­dig, fontos és gazdag cégeket szoktak képviselni és számzá- ras, golyóálló, vízhatlan me­nedzser táskát lóbálnak a résztvevőktől feketéllő aulák­ban vagy a recepciók pultja előtt. — Lehet, hogy ezért utállak változatlanul Baló, Faló, Ga- mó vagy Takó Kálmán — az Isten emlékszik már a nevedre, te a vegyes osztályba jártál — vagy még mindig azért mert akkor gumírozott klottgatyát hordtál a tornaórákon, nem félted, inkább lenézted a pe­dellust, ahogy a Kárász-lányo­kat is és persze fogalmad sem volt évfolyamunk szerelmi éle­téről. — Jól hátba kéne vágni! Hogy: mi van, azóta is az eszed játszod Kálmán? Vagy most még annál is jobban? — Aáá... mire volna jó go- rombáskodni ennyi év után? Hagyjuk az egészet! Látom gyűrű is van az ujjadon, ezek szerint találtál egy magadhoz illő beképzelt majmot, aki hoz­zád ment. Biztosan vannak tőle gyerekeid is. Mondjuk két nagyreményű hegyes orrú és kiálló fogú „ki ha én nem” piperkőc... Ha nem voltak fel­mentve tornából akkor garan­táltan teniszeznek, de ismer­kednek a golfozással is. Persze atyai útmutatásod szerint él­nek: két nyelv a minimum és nem szóba állni akárkikkel! Légy velük boldog! — Tudod ki szólítson meg téged Kálmán? Azért, how pléh pofával végigmérj és még csak ne is emlékezzél? Nem rám, még az iskolára sem. Ne­ked ugyanis az Etele utca túl­ságosan kültelkinek számított abban az időben is, amikor szinte érdem volt külvárosinak lenni. —Azért menjek oda hozzád, hogy úgy csinálj mint, aki nem emlékszik. Óvatosságból nem. Nehogy még most is tartson az utálat! Mert arra viszont na­gyon is jól emlékezhetsz, hogy egy emberként ki nem állhat­tunk téged. A szünetben aztán, amikor a kínáló pult köré sereglettek az öltönyök, blézerek és nyakken­dőtűk, és megindult a nagy, ál­talános cseverészés az eddig hallottakról, az előadó felké­szültségéről, meg a „nálatok ez hogy van?”-ról, a tavalyi zakós már ügyet sem vetve a kávékavargatókra, Kálmánra pedig a legkevésbé, odasom- fordált az információhoz: — Kezicsókolom. Meg tet­szene nézni a névsorban, hogy... A hosstes erre pityegett egy párat a számítógép billentyűzetén, bájosan a monitorra mosolygott—egy hosstesnek még a monitorra is mosolyognia kell — majd on­nan a kérdező nyakkendőjére: — Nem, nincs ilyen. Hason­ló se. Várjon még egy pilla­natig... Kálmán keresztnevű egyáltalán nincs a jelentkezet­tek között. Hát akkor hol van? Valame­lyik konferencián lennie kell. Gyorsuló leszakadás Egy fővárosi konferencia tanulságai Budapest (ISB - D. A.) — A regionális fejlesztés lehet­séges útjai volt az egyik té­mája annak a jövőkutatási konferenciának, amelyre az elmúlt hét végén került sor a Magyar Tudományos Aka­démián. Sajnos, az előzete­sen kiadott programot szá­mos előadó visszalépése mi­att teljesen felkavarták, így a vasárnap délelőttre tervezett előadások már szpmbaton este elhangzottak. így for­dulhatott elő, hogy a térsé­günk szempontjából legiz­galmasabb témáról csak közvetve, Tóth László szek­cióvezető közreműködésével tájékozódtunk. A DATE Állattenyésztési Főiskolai Karának főigaz­gató helyettese elmondta, hogy Kelet-Magyarország társadalmi-gazdasági lesza­kadásáról Süli-Zakar István tartott előadást. Mint az anyag rezüméjéből is meg­tudhatjuk: az elmúlt évtize­dekben Magyarországon a területi egyenlőtlenségek egyre határozottabbá váltak, s ennek részeként Kelet- Magyarország szegregációja mindinkább felgyorsult. Az előadó szerint mindezek el­lenére a magyar közéletben nem kap fontosságának meg­felelő súlyt a területi politi­ka. Holott a területi kérdé­sekkel foglalkozó kutatók egész sora igyekezett rámu­tatni a súlyos válságjelensé­gekre. A magyar társadalom je­lenségei és a gazdasági élet tanulmányozása alapján azt figyelhetjük meg, hogy egy­re mélyül a szakadék a vál­tozó helyzethez gyorsan ido­muló főváros, az átalakulást eredményesen folytató Észak- és Nyugat-Dunántúl, valamint az ország többi te­rülete között. Süli-Zakar István a Sze- ged-Kecskemét-Budapest vonaltól keletre fekvő or­szágrész helyzetét találja kü­lönösen aggasztónak. Kelet- Magyarország társadalmi­gazdasági lemaradása nem mai keletű, de a leszakadás felgyorsulása, általános érvé­nyűvé válása napjainkban válik egyre érezhetőbbé. Az 1980-as évek végére az Al­föld és az Északi középhegy­ség gazdasága a piaci meg­mérettetésben leértékelődött. Az innovációs kutatások bizonyítják — hangoztatta az előadó —, hogy hazánk­ban nagyon lassú a magán- gazdaság nyugat-kelet irá­nyú diffúziója. Kelet-Ma- gyarországon még ma is hi­ányzik az a vállalkozói men­talitás, amely az ország cent­rum-régiójában általánosnak mondható. Ott a nyolcvanas években a kvázi magán- gazdaság lényegében már „megdolgozta” a társadal­mat. Elterjedtek a vállal­kozói ismeretek, kialakultak az újszerű termelési-érté­kesítési kapcsolatok, megin­dult a tőkefelhalmozódás. Ma a jövőbeni fejlődés je­lentős mértékben a helyi tár­sadalom állapotától, kezde­ményező készségétől, inno­váció-érzékenységétől függ. Aggodalomra adhat okot, hogy a keleti országrész na­gyobbik részén a helyi tár­sadalom egyoldalú és lerom­lott szerkezetű, ahol a szo­ciális feszültségek rohamo­san növekednek. A piacgaz­daság körülményei között az állami közvetlen beavatko­zás kismértékű, nem közvet­lenül a gazdaságba történik, és nem a közigazgatáson ke­resztül. Az állami intervenciónak elsősorban erőteljes infra­struktúra-fejlesztést kell megcéloznia, mely főként az elzártság oldását, valamint oktatási, átképzési előkészí­téssel a felemelkedés emberi alapjait teremti meg. Állami támogatással és külföldi se­gítséggel gyorsítani kellene Kelet-Magyarországon is a növekedési centrumok háló­zatának kialakulását. Az ilyen „oázisok” felfognák és továbbítanák az innovációs impulzusokat, mobilizálnák a helyi erőforrásokat, olda­nák az elzártságot. Fel kel­lene tárni a keleti országrész meglévő emberi és természe­ti erőforrásait, és a létező adottságokból hozzá kellene kezdeni egy vonzó image ki­alakításához. Kelet-Magyarország terü­leti válsága nem intézhető el csupán tüneti kezeléssel. A további társadalmi-gazdasá­gi leszakadás megállításá­hoz, illetve az országos szín­vonalhoz való felzárkózás­hoz mindenekelőtt olyan te­rületi politikára volna szük­ség, amely átgondolt fejlesz­tési koncepciók megalkotá­sával, a térséget támogató te­rületi preferenciák kiépítésé­vel elindíthatná a társadalmi felemelkedést. Ámos Imre: A művész feleségének arcképe 1940 Szekeres Tibor felvételei, reprodukciói

Next

/
Thumbnails
Contents