Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-16 / 242. szám
14 * • Ä IKeCet-Aíagyarország hétvégi meííékíete 1993. október 16. A KM vendége __________ Szilágyi Tibor Bodnár István Nyíregyháza (KM) — A legjobban foglalkoztatott színészek egyike. Mintegy 100 filmben, tévéfilmben játszott, gyakran láthatjuk a képernyőn. Még a kabarék rendezői is szívesen meghívják. Mégis, az ő igazi szerepköre a férfias, kemény szerep. A múlt héten Nyíregyházán lépett fel, a Móricz Zsigmond színházban rendezett Itt és most című gálaműsorban tőle hallhatta a közönség a prológot a színészi mesterségről. □ A színház világa örök körforgás. Állandóan változik, különösen az utóbbi időben. Ön elég régen van a pályán, hisz mint említette, Págeréktől, Ruttkai Éváék- tól tanult, velük játszott együtt. Hogyan látja ezt a változást? — 1965-ben végeztem, s harminc év alatt valóban nagyon sokat változott minden. Meg kell mondjam a hátrányára. Régebben sokkal értékcentrikusabb volt minden. Az én generációmnak — Almási Éva, Kozák András, Moór Mari volt az évfolyamtársam —, akkoriban, diplomaosztás után, még kötelező volt lemenni vidékre. Ez nagyon remek dolog volt. Az ember nem arra készült, hogy budapesti kávéházi színész lesz, hanem arra, hogy megtanulja ezt a mesterséget, és aztán majd, ha érdemei lesznek, és felfigyelnek rá, akkor kiválasztják. így kerültek akkor a színészek Budapestre, ami akkor feltétlenül a minőséget jelentette. Bizonyos társulatok nem puccsal kerültek a színházba, pláne nem Pesten. Tiszteségesebb volt a színház világa. □ Nyíregyházán a színészi mesterségről, ennek szépségéről szól. Hadd provokáljam! Mit tudna mondani arról, hogy miért érdemes színházba menni. Hisz az ember száz forintért hazavisz egy videofilmei, és parádés szereposztásban akár a legremekebb, legújabb filmet is megnézheti. — Azt hiszem, nem is érdemes erről beszélni. Az igazi színház, a közvetlen hatás, a katarzis elérhetőségének közvetlen élménye semmivel nem pótolható. Az, hogy élő, hús-vér emberek közvetítenek gondolatokat, alakokat az nem pótolható semmivel. Persze, ha csodafilmeket néznek, akkor lehet választani, de ha horrort, piff-puff akciófilmet, akkor nem hiszem, hogy ez a színházat pótolhatja. □ Ön harminc év után még mindig érez valami varázslatot, amikor belép a színházba? — Éppen úgy, mint pályakezdő koromban. Pedig rengeteget játszom, a színház azonban mégis megőrizte számomra a misztikumát. Még itt Nyíregyházán is, ahol csak egy rövidebb, alkalmi szerepet kaptam az ünnepi műsorban, még itt is éreztem a színház varázsát. Már az úton megérintett, a kocsiban vagy hússzor énekeltem el vezetés közben azt a „nótát”, amit előadtam. Egy jó produkció számomra nem fejeződik be fél tízkor, bennem marad egész éjszaka, és az öröme még másnap reggel is él bennem. □ Tulajdonképpen most melyik színházban játszik? — Szabadúszó lettem. De ez azzal jár, hogy négyszer annyit játszom, mint egy most kezdő fiatal. Játszom és rendezek a Nemzeti Színházban, Veszprémben a József Attila Színházban, a televízióban nemrég fejeztünk be egy hatrészes sorozatot, amelyet hamarosan láthatnak majd a nézők. Októberben kezdjük forgatni az újabb hat részét. Öreg Beré- nyi, ez lesz a címe. □ Úgy tűnik, divat lett szabadúszóvá lenni. Mostanában több színésztől hallottam, hogy szabadúszó lett. Ez lenne a mesterség jövője? — Úgy gondolom, ez is összefügg a jelenlegi viszonyokkal. Szakmai szempontból számomra két kiemelkedő színházi lehetőség kínálkozott. Az egyik a Katona József Színház társulata, amely már nemzetközileg is bizonyított, és nagy lehetőség a most alakuló művészszínház. Úgy gondolom, ennyi év után csak akkor tud egy társulattal közösséget vállalni az ember, ha mindennel egyetért. Én ezért lettem inkább szabadúszó. Egyébként boldogan tartoznék valamelyik társulathoz, mint régebben a Vígszínházhoz, amelynek 11 évig voltam a tagja. □ Milyen Szilágyi Tibor a magánéletében? El tudja választani a színházat és a magánéletét? — Azt hiszem, én a magánéletemben is színész vagyok. Én teljes énemmel színész vagyok. □ Na, de azért mégsem lehet gyereket nevelni színészként. — Nem a szerep játszására gondoltam, hanem a játékosság, az öröm továbbadására a családban. Azt hiszem, színészként érdemesebb nevelni egy gyereket, mint hivatalnokként. Nem választom én ezt külön. Úgy gondolom, alkotóművésznek lenni, az valami komplex dolog. □ Szabadúszóként milyen érzésekkel kezdi ezt az évadot? — Remek érzésekkel, márcsak azért is, mert a Nemzetiben rendezni is fogok. Másodszor az életemben. Romain Roland művét, A szerelern és halál játékát rendezem. Én választottam a darabot, és nagyszerű szereplehetőségek vannak benne. Harasztosi Pál felvétele A golyóálló barom Karádi Zsolt Nyíregyháza — E figyelemre méltó jelzős szerkezet, amely megszólításként nem éppen a legpallérozottabb stílusról árulkodik, Silvester Stallone Cliffhanger című filmjéből származik. A negatív hős ezzel a kedveskedő formulával érzelmi felindulásának ad hangot, amikor számára napnál világosabb lesz, hogy a pozitív hős túljárt az eszén. Semmi baj, így van ez rendjén. A gépezet működik: a jó győz, a rosszak pórul járnak, a néző megkönnyebbül. Még jó, hogy létezik az álomgyár, ahol furfangos mesterek megteremtik a lélegzetelállító sztorit, a rettenthetetlen főszereplőt, akinek nemcsak az izmai izgalmasak, de a lelke se kutya. Merthogy az is van neki. A Cliffhanger (vajon miért nem fordították le a címet, amely magyarul azt jelenti: „sziklán függő”) — a maga műfaji keretei között — „jól megcsinált” film. Igaz, hogy sok eleme sablonos, számos fordulata már húsz perccel bekövetkezte előtt kiszámítható, a végkifejletet tekintve sem lehetnek kételyeink — mégis hatásos mozi. Azzá teszi a fordulatos történet, a remek vágás és Alex Thomson operatőri munkája. S mindezek felett a Sziklás hegység fantasztikus természeti képződményei, az égbe törő, hófödte csúcsok, a meredek kőfalak. A borzongatóan szép környezetben azonban megjelenik az ember. A rossz ember, aki rob- bantgat, pusztít, gyilkol. Megkezdődik a harc, a régi, bevált patronok szerint. Akciófilmről lévén szó, a történetről hosz- szan beszélni vétek lenne. Elég legyen annyi, hogy — mint minden valamire való bűnügyi játékban — itt is a pénz, a szerelem, az árulás, az üldözés, a menekülés körül forog minden. Van persze bűn és bűnhődés is. S természetesen harc, öklök csattanása, csontok reccsené- se, vér(festék) fröcsögése, fogak kiköpése, halálhörgés, siralom. Van magányos hős és vannak elvetemült gazemberek, van áldozatvállalás és öldöklés, feszültség és elbágya- dás. Úgy, ahogy illik. Miért nézhető egyáltalán mégis? Talán azért, mert a Stalonne-mítoszba ez is belefér: a jópofa és kőkemény, elpusztíthatatlan hegyimentő számára nem érték a lezuhant terroristák szétszóródott pénze. O, amikor az irdatlan meredélyek fölött beköszönt az éj, tüzet rak a szennyes dol- lárkötegekből. Akaratán kívül kerül a bűnözők világába, s válik a jóhiszemű, segítőkész hegymászóból a ravasz rablókat egymaga felmorzsoló szupermen- né. Vele szemben áll a rossz- arcúak vérszagú világa. Az ő nyereségvágyuknál csak aljasságuk nagyobb: miközben a hősre vadásznak, egymást mészárolják le. Renny Harlin rendező munkája feszes tempójú. A vérgőzös őrületben üdítően hat azonban az a csipetnyi humor, amivel Stallone lóvá teszi a csirkefogókat, bizonyítván,, hogy nemcsak fürge és legyőzhetetlen, hanem furfangos is. Ha mélyebben belegondolunk (az efféle mű azonban nem azért készül, hogy különösebben gondolkodjunk rajta) — nincs az a masszív legény, aki annak a felét túlélné, amit Stallone egy-két horzsolással átvészel. Az általa életre keltett figurák ilyenek: túl vannak a fizikai korlátokon. Alakjuk mitikus már: a (modem) mesehősök birodalmába tartoznak. A film néhány gondosan megkomponált jelenete (a fiatal lány mélybe zuhanása, s az erre a képsorra rímelő későbbi jelenetek) egy kitűnő lélektani dráma elszalasztott lehetőségeiről árulkodnak. A halálos balesetért önmagát okoló férfi lelkifurdalása egy másik, összetett konflik- tusú mű alappillére lehetne. Az a film más színészeket és más rendezőt igényelne. (Valószínű, hogy nem is lenne kasszasiker.) Akkor ellenben nem csodálhatnánk meg Stallone olykor vészjóslóan kitüremkedő izomkötegeit, nem sorjáznának a művészkedő lassítások sem, s végül nem patakzana rendre a szereplők szájából a vér. Az egy másik alkotás lenne. De ez sem rossz. Csak gyomor kell hozzá. A harapós nó. A Warner Bros új filmjenek alcíme nem kevésbé meglepő: megismerni veszélyes, agyba vinni halál. Főszerepben Anne Parillaud és Robert Loggia MOKÉP-felvétel Könyvespolcunk Keresztény népénekek N. Szabó József Nyíregyháza — A Bessenyei György Tanárképző Főiskola a magyarországi szlavisztikai kultúrakutatások fontos központjának számít. Ezt bizonyítja a nemrég megjelent tanulmánykötet, melynek címe: „A pogány-keresz- tény vallási szinkretizmus kérdései a nagyorosz egyházi népénekek tükrében.” Szerzője Orosz György, a német tanszék adjunktusa. A Bessenyei György Könyvkiadó nyomdájában 1000 példányban megjelent könyv szakmai lektorai Bartha Elek, Gadányi Károly Udvari István és Zoltán András kandidátusok voltak. A tanulmány szerzője lehetőséget biztosít az olvasóknak, hogy az idő alagútján visszamenjenek a múltba és meglássák, hogyan élték meg a hajdanvolt kijevi Rusz lakói a maguk nagy rendszerváltását, amely a 988-as állami keresztelővel csak elkezdődött. A re- cenzált kötet az óorosz államban végbement rendszer-, vallás-, kultúraváltást egyrészt a vallásos népénekek létrejöttének folyamatában tárja elénk, másrészt bemutatja a kijevi Rusz énekmondóit is: a zarándokénekeseken a vándorló énekes koldusokon át a fejedelmi udvarokban működő énekesrendekig. A ma is aktualizálható következtetéseit a szerző a keresztény kultúra szélesebb, európai összefüggéseibe ágyazza. A 97 oldal terjedelmű, egy fekéte-fehér illusztrációval és német nyelvű összefoglalóval ellátott tanulmány három fejezetre osztható. Az első fejezetben a szerző bemutatja, hogyan fonódott össze a pogány gondolkodás és életmód az új, keresztény kultúra által közvetített életrenddel. A második fejezetben megismerkedhetünk a vallásos népénekek kialakulását hátterelő társadalmi-vallási közeggel: a fejedelmi udvarok életével és az énekes koldusokkal, akik a régi Oroszországban önként vállalták magukra az evangéliumi, ideiglenes vagy örökös szegénység fogadalmát, s akik magukat Krisztus kiválasztot- tainak tartották. A harmadik fejezetben az apokrifek világába tekinthetünk be, amelyek talaján a vallásos népénekek létrejöttek, s amelyek a kanonikus egyházi irodalom alkotásai mellett — hasonlóképpen Európa más népeihez — elősegítették az oroszok lelki keresztényekké válását. A példatárban az óorosz folklór két gyöngyszemét közvetíti a szerző a hazai olvasóknak: a Jézus Krisztus mennybemeneteléről című vallásos népéneket, valamint a Negyven zarándok és még egy zarándok hősi éneket. A népénekben a vallásos értelemben vett koldulás keresztény eszmei megalapozottsága bontakozik ki előttünk. A hősi ének révén betekintést nyerünk az egyetemes és ma is élő zarándokmozgalom középkori világába. A tanulmány a magyarországi folklorisztikai kutatásokat hasznos, és eddig ismeretlen tényanyaggal gazdagítja. Az itt feldolgozott szakterület jelentőségét növeli, hogy az énekesrendek és a vallásos műfajok kutatását illetően hasonló törekvések a hazai folklórtudományokban is megfigyelhetők, például Erdélyi Zsuzsanna és Kriza Ildikó munkáiban. A könyv a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán kapható. Nemcsak a szakemberek, hanem a szélesebb olvasóközönség figyelmébe is ajánlom.
