Kelet-Magyarország, 1993. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1993-10-16 / 242. szám
1993. október ié. . "" 's L(-- • H 1 % Xemwagyarország hétvégi melléklete \ \ Két színházi bemutató Az élet paródiája • A paródia élete a Krúdy Kamaraszínpadon ö A tangózás öröme Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — Néhány hónappal ezelőtt a nyíregyházi közönség már láthatott egy Mrozek egyfel- vonásost. Akkor a nagyváradi színház a Strip-tease-t vitte színre. Most a Móricz Zsigmond Színház Krúdy Kamaraszínházában Mrozek első egész estét betöltő darabját, a Tangót állította színpadra a társulat. Három nemzedék él egymás mellett. A nagyszülők az élet apró örömeinek hódolnak. A szülők már régen belefáradtak a mindennapos küzdelmekbe, legfeljebb arra emlékeznek, hogy valaha mennyit harcoltak, mennyire szembenáll- tak a világgal, hiszen még ahhoz is igazi bátorság kellett, hogy tangót táncoljanak. Artúr, a fiú lázadásra készül. Ennek ugyan még nincsen konkrét formája és terepe, csak azt érzi, hogy a felnőttek világa tele van hazugsággal, aljas kompromisszumokkal, hiányzanak az életükből azok az elvek, amelyek nélkül talán élni sem érdemes. Artúrt a szülők is biztatják a lázadásra, hiszen minden nemzedéknek meg kell mérnie magát: képes- e a világot a maga arcához igazítani, vagy ő hasonul a világhoz. A fiatalember hamleti elszántsággal veti magát a küzdelembe, a „kizökkent időt” akarja helyreigazítani, hogy ismét az értekeké legyen a vezető szerep. Végül ő is elbukik, csak a sírja fölött nem álldogál ott Fortinbras, hogy elismerő szavakat mondjon. Inkább örülnek a többiek, mert végre megszabadultak Artúr nyomasztó jelenlététől. Bodolay Géza rendezésében az első felvonásban az élet paródiáját, a másodikban a paródia életét láttuk. Természetesen az a dramaturgia, amelyet Mrozek megteremtett, saját műveinek is többféle értelmezését teszi lehetővé. A nyíregyházi előadás talán azt sugallja, hogy Artúr hiábavaló Jelenet az előadásból. Bárány Frigyes, Gados Béla, Máthé Eta és Bede Fazekas Szabolcs Balázs Attila felvétele próbálkozásai után, amelyek a rend helyreállítására irányulnak, nincs más lehetőség, mint a hatalom diktatúrája. Az erőszak elfojt ugyan mindent, feltétlen engedelmességet követel, de részt vesz a „táncban”. Szabadon lehet tangózni. Elvek, eszmények, saját akarat nélkül. A kamaraszínpadon nagyszerű előadást láttunk. Igaz, hogy a legjobb „erőket” vonultatta fel a színház. A kihívás az lehetett, hogy a korban talán kissé távolabb lévő művészek mennyire képesek megformálni az alapjában véve idegen figurákat. Tegyük hozzá rögtön: kiválóan. Máthé Eta Eugénia szerepében kitűnően játszotta a nagymamát, aki mellett már régóta elmennek az események, aki már szinte semmit se vesz észre a világból, nem érdekli csak a póker. Szabó Tünde Eleonórát, Artúr édesanyját alakította sokféle színnel és szkeptikus filozófiával. Jól érzékeltette az asszonyban még meglévő nosztalgiát, amely a régi világot idézi, de azt is megmutatta, hogy már nincs ereje visz- szatémi. Németh Zsuzsanna Alá szerepében elsősorban azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy mindvégig képes volt jelen lenni a színpadon. Akkor is, ha csak a „passzív” szemlélő szerepe jutott neki. Jól érzékeltette a benne lévő Évát, amely ellenszegül a férfias álmoknak és a fantaszta eszméknek. Sok jó alakítást várhatunk tőle. Szigeti András az érzékeny lelkületű művészt, Stomilt játszotta. Már ő is kikopott az életből, lázadó indulatai lecsillapultak, nem érdeklik csak a kísérletei. Jó volt látni, hogy Szigeti mennyire a magáénak érzi a figurát. Bárány Frigyes különösen az első felvonásban volt nagyszerű. Ott gazdagabban formálta meg Eugéniusz figuráját, mint a másodikban, ahol a szerep már egyértelműbb volt. A groteszk elemek bőségesen áradtak az első felvonásból, míg a másodikban hatalomvágyó öregember lett belőle. Artúr figurája rendkívül összetett. Nagy utat tesz meg addig, amíg az eszméktől eljut a hatalom akarásáig. Bede Fazekas Szabolcsnak a rendezés szerint Cipollává kellene válnia, de ezt olykor nem tudja megvalósítani. Játékában még nem mindig képes ,kézben” tartani azokat a folyamatokat, amelyek során felépülhet a leendő zsarnok személyisége. Gyakran megmarad a realista elemeknél, s a groteszket nem engedi érvényesülni. Szerepformálása így is messze több ígéretnél. Gados Béla Edék szerepében azzal a relevációval szolgált, hogy tökéletesen el tudta rejteni: ő az, akire az események irányítása vár, voltaképpen mindenki azt teszi, amit ő akar. A darab végén, a tangóban pedig félelmetes tudott lenni. A víziót idézte, amely valóság lehet, ha az eszmények végképpen kiszorulnak az életünkből. A kamaraszínpad tere ezen az estén Mira János díszlettervezőnek köszönhetően határozottan megnövekedett. Tetszettek Dőry Virág jelmezei is. Külön figyelmet érdemel Acs Zoltán világítástervezői és Engi Gábor gyakorlati kivitelezői munkája. Ezen az estén a fény látható szereplőként volt jelen, s erősítette a darab (és a rendezés) üzenetét. Jóleső érzéssel írom le: a kamaraszínpadon folytatódik a sikersorozat. Jóízű bohóctréfák nélkül Nagy István Attila Az a városi színház, amelyik egyedüliként működik, sohasem mondhat le jövendő közönségéről. Színházszeretetre, színházértésre kell nevelnie, még akkor is, ha úgy gondolja: legjobban a jó előadásokkal tud hatni. A gyermek- és ifjúsági korba tartozó nézők különös figyelmet érdemelnek. A Móricz Zsigmond Színház megalakulása óta — változó sikerrel — igyekszik a legifjabbakkal is törődni. A színházi szakemberek panaszolják, hogy nagyon nehéz igazán jó gyermekdarabokat találni. (Persze a vita arról is folyik, hogy egyáltalán: milyen a jó gyermekdarab?) A szivárvány anyaga nem tapintható ki igazán: mégis gyönyörködünk benne, ahogyan a szappanbuborékban is. Bár ez utóbbi létrejöttéhez esetleg nekünk is van valamelyes közünk. Mindezt azért bocsátom előre, mert úgy gondolom, nem szükséges feltétlenül mélyértelmű üzenet ahhoz, hogy a gyfermekközönség másfél óráig jól érezze magát a színházban. A sanda bohóc című produkció, amely Füst Milán — Presser Gábor — Valló Péter és a rendező Várnai Vanda közös munkája, valószínűleg nem az az előadás, amelyet a gyerekek vártak. Ennek egyik csalhatatlan jele, hogy a gyerekek többször szembefordultak egymással, s megbeszélték ügyesbajos dolgaikat. Nem kötötte le őket a színpadi történés. Pedig a cirkusz világa még érdekes is lehetne, ha különféle gégék dúsítanák. A nyíregyházi előadás arról szól, hogy Goldnágel Efráim, a sanda bohóc szeretne „valaki” lenni, hogy felfigyeljenek rá, s elnyerje a szeretett hölgy figyelmét. A cselekményben hosszú üresjáratok sorvasztják a fiSzekeres Tibor felvétele sovány humorhoz hozzáadta a maga nevettetésre kész hajlamát. Az előadás végén győzedelmeskedett az igazság és a tiszta erény. Abban a hitben mehettek haza a gyerekek és a felnőttek, hogy ennek így kell történnie. Legalább itt, a színházban. Gábos Katalin és Avass Attila gyeimet, s az előadás messze elmarad attól, amit a színlap műfaji megjelölése ígér: mesebohózat. Nem nagyon harsán fel a nevetés a nézőtéren. (Vagy a bemutató közönsége lett volna enervált?) A csikorgó előadásból még leginkább Tóth Károly alakítása emelkedett ki, mert a Közbeszólás Áldozat és érdek Angyal Sándor M inden tiszteletem azoké, akik valamely párt, civil szerveződés tagjaként, vagy magányos farkasokként vál- lukra veszik egyes csoportok, tájegységek lakosainak gondját-baját. Akad közöttük néhány igazán megszállott, aki jó egzisztenciáját, kiegyensúlyozott családi életét, nyugalmat adja fel a bizonytalan kimenetelű küzdelemért, mert így diktálja legbensőbb érzése, meggyőződése: nem maradhat közömbös, amikor az ország, a nemzet nehéz helyzetben van. Ilyen elszántak mindig voltak és mindig is lesznek. Igaz, őket nem a parádézó elit soraiban kell keresni, mert az ilyen „őrültek” nem kocsiban, palotában, degeszre tömött pénztárcában mérik munkájuk gyümölcsét, hanem abban: valamelyest elviselhetőbbé válik-e egy falu, város, vagy csak egy utca népének élete az ő küzdelmük nyomán. Tisztelet illeti továbbá azokat is, akiket a pillanatnyi politikai széljárás nem távolítja el meggyőződésüktől. Igaz, mostanság nem illik ezt méltatni, bár a következetesség előbb-utóbb tiszteletet parancsol, mégha tévedések, hamis eszmények is motiválják ezt az emberi tulajdonságot. Aligha lehet elmarasztalni, köpönyegforgatással vádolni azokat, akik életük során — meggyőző információhoz jutva — új következtetésre, álláspontjuk megváltoztatásra jutnak. Tiszteletre méltó államférfiakkal is megtörtént, megtörténik mindez demokratikus államokban, példájául annak, hogy az ember nem örök kategóriák szerint éli le az életét. Felismerheti tévedéseit, s ettől még nem válik becstelenné, hacsak nem ejtett saját múltján szégyellni való foltokat. Azt viszont nehéz elhinni — pedig hányán győzködnek bennünket róla —, hogy a politikai küzdőtérre mindenki csakis azért lép, mert szeretné életét a köz javára feláldozni. Különösen időszerű erről manapság (közbe)szólni, amikor a közelgő választásokon győzni akaró pártok a színfalak mögött keresik a jelöltjeiket. Kiszivárognak hírek arról is, hogy jelenleg közismert politikusok miként kínálkoznak fel győzelmi esélyekkel-remé- nyekkel induló másik pártnak, csakhogy hatalmon —, pontosabban: parlamenten belül maradhassanak. Híre jön annak is, hogy milyen ádáz küzdelem folyik a listavezetői helyekért — biztos, ami biztos alapon. Nyilvánvaló, hogy aki érzi, vele a környékező párt, csoport igencsak jól jár (felkészültség, ismeretség, megnyerő modor, szimpatikus stílus stb.) az nem adja olcsón magát. Egy-két közelmúltbeli „átülés” pedig beszédes példa arra, hogy az érdek — párt és személy között — kölcsönös. Vagyis: sokkal tisztességesebb, ha egy jelölt nem rejti véka alá, hogy a soksok világmegváltó szándék mellett — ha nem előtte! — igen erős egyéni érdek is meghúzódik a (fel)lépése mögött. Ebben pedig nincs különösebben kivetni való, hiszen csak a felületes szemlélő látja semmittevésnek a parlamenti munkát, a realista észreveszi azt is, milyen nagy a vele járó felelősség és az idegőrlő fáradtság. A mi dolgunk, hogy kiválasszuk majd közülük azokat, akik nem hiú ábrándokat kergetnek, s nem pátoszos szavakkal fedik el igazi arcukat, hanem csak emberek, esendők s velünk együtt reménykedők, tenni akarók. Magyarul: közülünk valók. Ejtőző nagyhalak A nagyhalak már jóllaktak és ejtőzni elvonulnak. Ami csalétek még maradt, az nem túlságosan étvágygerjesztő, sokat kellene fordítani a feljavításukra s az áruk sem vonzó... Ez a találó hasonlat a minap hangzott el a privatizációval kapcsolatban. Amelyről milliószor mondák már, hogy így lassú, meg úgy nehézkes, hogy az ország kiárusítása történik, a hatalmát átmentett, meg a legújabb elit potom pénzért tollasodik, biztosítja be családja anyagi biztonságát ha- todiziglen. Szólnak a szomorú hírek undorító összefonódásokról, haveri milliár- dokról, bankbotrányokról, meg dagadó költségvetési hiányról, s arról, hogy meg kell fizetni a kapitalizálódás súlyos tandíját. Erről a tandíjról persze beszélhetnénk — egyszer majd köteteket írnak róla a gazdaságtörténészek. Beszélni viszont most lehet és kell arról, hogy e fenenagy magánosításból kimaradt a kisember. Hallgattam a minap a tévében egy fiatal munkást, aki a privatizációs miniszternek szegezte a kérdést: miért feledkeztek meg a dolgozó emberről, akinek jobb esetben csak a betévő falatra telik, de van értékes szellemi tőkéje, meg szorgalma, ami jogosíthatta volna őt is némi tulajdonra, de csak a nagy szemfényvesztők arattak. Lesz-e még ezen változás? A válasz az angol példát citálta, ahol jó kormánypárti döntésekkel 3-ról 25 százalékra nőtt rövid időn belül a kisbefektetők száma. Mostanság annyit röpködnek a világ minden tájára politikusok és szakemberek. Ez az angol példa talán még megérne nekünk is egy re- turt. Ott talán megtapasztalhatnák szakembereink, hogy miként lehet normális szinten tartani — többek között — a bankkamatokat, mert valószínű, hogy ott is hitelhez folyamodik a kisember, akinek nincs tőkéje. Nálunk viszont már újra kúsznak fel a kamatok az ég felé (bár igaz, hogy a hiteleké nem is csökkent). Új szélhámosok garanciát hazudhatnak milliós hitelekhez, míg a munkásember szorgalma, tehetsége manapság nem tekinthető biztosítéknak’ Kár.
