Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-04 / 206. szám

12 [ A ÜCeUt-Maflwmszfy hétvégi mttékku 1993. szeptember 4. Heten hétféle táncot jártak Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — Az elmúlt néhány esztendő alatt — sokak számára szinte észrevétlenül — több száz fiatal ismerkedett meg Nyíregyházán a tánccal. A társas szórakozási lehető­ségek csökkenésével napja­inkra a bál is eltűnt az éle­tünkből. A diszkókban aligha érzi az ember a szívet-lelket me­lengető mpzgás örömét és szépségét. így (és ezért) szo­rultak a társas táncok, és a zenére — meghatározott ko­reográfia alapján — végre­hajtott mozdulatok a kiskö­zösségek világába. Ezekben a tagokat egyetlen dolog ér­dekli igazán: elmondani a tánc nyelvén önmagukat, megmutatni, hogy a mozgás ugyanolyan szépség forrása, mint bármilyen művészi al­kotás. A Nyírségi Ősz keretében rendeztek táncgálát a városi művelődési központban, két előadásban. Az estire ugyan várni kellett egy bő félórát, ami nem igazán megbocsát­ható szervezési hiba, de a produkciók jórészt feledtetni tudták a kezdeti bosszúságot. A fellépő hét együttes — a dolgok természeténél fogva — nem képviselt azonos színvonalat. Bármennyire aranyosak is a gyerekek, de mozgásuk még alig több, mint az óvodák felsős cso­portjaiban. Még nem szín­padképesek. Mint ahogy az idősebbek között sem műkö­dik minden esetben az önkri­tikus szemlélet, ezért bántó, ha az első sorban lárvaarcú, mosolytalan, nagydarab höl­gyek emelgetik a lábaikat. Fontos dolog a mozgás, de a mosolynak a színpadon, és nem a nézőtéren kell fakad­nia. A „Slip” Tánc-Sport Klub táncosai A kék Duna című keringőre mutattak be fantá­ziát. Táncuk egyre kiérlel­tebb, különösen a hölgyek arca, mozdulatai sugározzák azt a szépséget, amit a tánc­nak, ha öröm forrása, közve­títenie kell. Ugyanez vonat­kozik a rumba formációra is. A Magic Dance Sport Club alig kétéves múltra te­kinthet vissza. Szereplésük arra figyelmeztet, hogy sok­kal jobban ki kell dolgozni az anyagot, és táncosokat is keresni kell hozzá. Annál is inkább, mert az akrobatikus rock and roll táncospárja egészen kiváló teljesítményt nyújtott. A Ritmo Táncklub a meg­lepetés erejével hatott. Még a gyerekek country-táncában is volt báj, vállalt naív termé­szetesség. Az Ének az eső­ben című kompozíció is szel­lemes volt. A táncosokban van fantázia, felszabadultak. Érezhető a vezető, Magyar László határozott irányítása. Még hallunk róluk. Szünet után a három rivá­lis következett. A Katherine Ensemble azzal lepett meg, hogy produkciójukban keve­sebb volt az üres és nagyon gyakran önmutogató lát­ványosság, helyette táncot láttunk. Mégpedig olyat, amelyben több a nehéz elem, és a kifejezéssel is törődik. Kevesebb önsajnáltatás, és ennek a szakmai színvonal­nak a további emelése valódi sikerekhez vezet majd. A Re-flex Modemtánc Stú­dió szintén fiatal együttes. Úgy látszik, hogy ennek van­nak komoly előnyei, mert még nincsenek megkövese­dett hagyományok. Bátrab­bak a kísérletezésben. Emel­lett a mozdulatok kidolgo­zottak, pontosak, de szelle­mesek. Táncukban van len­dület és izzás. Talán ők fo­galmazták meg leginkább (ha nem is egyetlenként), hogy a tánc öröm és gyönyö­rűség. AjPrimavera Balettcsoport Rómeó és Júlia szvitje szín­pompás, kosztümös, de alig van benne mozgás. Az alap balett lépések nem állították különösebb nehézség elé a szereplőket, pedig a koreog­ráfiába több ponton is bele lehetett volna építeni nehe­zebb elemeket. (Rómeó és Thybalt párviadala, Rómeó és Júlia szerelmi kettőse stb.) Mindez azért volt most feltű­nő, mert a „riválisok” szín­padi mozgása a maguk ka­tegóriájában magasabbra emelte a mércét. Az est záróképében a szín­padon láttuk mind a hét cso­portot. A közönség tapsai közepette vették át a virág­csokrokat. S ez így van jól. Zsák Zoltán: Tarpai ház 1973 Szabolcs történetének különös darabja Amikor a határvonal különös módon oszt meg amúgy egybetartozó régiókat Koroknay Gyula Nyíregyháza — Nem a közismert legendáról vagy in­kább meséről lesz most szó, hanem a Báthoryak ősi mező­városának egy olyan epizód­járól, mely eddig írásban nem jelent meg. Nevezetesen arról, hogy került a Szentvér utca Szabolcs vármegyébe. Ugya­nis, és ez meglepetés lehet, nem Szabolcs, hanem Szatmár vármegyéhez tartozott. A régiségben voltak ilyen furcsaságok nyugaton, például Svájcban még napjainkra is fennmaradt egynéhány, hogy egy település két nagyobb közigazgatási egység között oszlott meg. így Kállósemjén- ben a Pócspetri felé eső utolsó három ház, de talán még ma is az utóbbihoz tartozott, vagy Madán a K-Ny főutca Sza­bolcs vármegye volt, míg az É-D utca Ilkkel együtt Szat­már vármegyéhez tartozott. A régi Encsencs és Szaniszló egy-egy utcáján is a két vár­megye osztozott. Hogy miért lehetett ez így? Nyírbátor ese­tében nyilvánvalóan abból a történeti adottságból kifolyó­an, hogy a bátori várkastély és az ecsedi vár egy család, a Báthoryak kezében lévén, az udvartartásuk szervezete ezt kívánta. Ugyanis tekintetbe kell venni, hogy a Szentvér ut­ca a két említett rezidenciát összekötő útvonal bátori sza­kasza volt. Egy szó azért essék a Szentvér utcának a folytatá­sáról is, mert ez is Szabolcs egyik történelmi helye. A Szentvér utca első erős bal ka­nyarjánál az utca egyenesen folytatódik. Az aszfaltút ha­marosan eltűnik, földút lesz, galagonya, kökény, fűz s nyár­fák szegélyezik. Elhalad Nyír- káta alatt, Kisecseden át visz a régi vár bejáratának a helyére. Sokat tudna ez a szép ősi föld­út mesélni, ha beszélni tudna. Látott hadakat, fejedelmeket, hadvezéreket. Vadászott erre Széchy Mária, s látták az út menti fák sími, mikor kislá­nyát Bethlen Krisztinát temet­te a bátori templomban. Ezen az úton vitte Bethlen Gábor Ecsedre a Szent Koronát és valahol Káta alatt vette körül Bethlen István, Zólyomi Dá­vid és Csomaközy András Császár Péter hadát, s rövid küzdelem után vágták le az el- fogottaknak a fülét s orrát. A Szentvér utca a Thököly- idők letűntével különös hely­zetbe került. Ennek megérté­séhez tudnunk kell, hogy Thö­köly bukása után Szabolcs vármegye a végső ínségéből nem tudott kivergődni, a Vá­rad blokádjára rendelt katona­ságot nagyon nehezen tudta eltartani. Megadóztatta a ne­meseket is, s olykor egészen kifogásolható eszközökhöz is kényszerült nyúlni, mivel nem tudta a kivetett, a katonaság téli ellátására szükséges por­ciót behajtani. így megadóz­tatta a Biharhoz tartozó Kabát s Püspökladányt is. Bátorban a Szentvér utcával is ez történt. Éspedig abban a formában, hogy Ramocsaházy György szolgabíró — talán azonos a budavári hőssel, ki Buda visz- szavételénél annyira előre nyomult, hogy a törökök el­fogták és volt idejük felakasz­tani, úgy vágták le még ide­jében a később előre nyomu­lók — észrevette, hogy a Szentvér utcában Szatmár vár­megye nem szedte be a por­ciót, ő behajtotta, de Szabolcs vármegye részére. Természe­tesen jogtalanul. És az is ter­mészetes, hogy Szatmár vár­megye 1688. január 5-én tilta­kozott: „Bátornak egy utcabéli néhány emberi Szakmár vár­megyében lévén, kik az elmúlt két (hét olvasat is lehetséges) esztendőbeli porciónak meg- füzetésében szolgabíráink fe- ledékenységéből kimaradtak volt, és azonban nemes Sza­bolcs vármegyében adtak ha­vonta adókat... hogy oda adóz­ni nem adózni nem akartak ,hat ökröket elhajtatta.” De Bátor nemcsak porció miatt szenvedett. Deák István bátori bíró február végén kéri a vár­megyét, könnyítsenek terhei­ken. A vármegye az 500 rénes fo­rint porciót 400-ra csökkentet­te, de a Szentvér utca dolgában nem engedett, így az odavaló- siak ezen a télen kétfelé fizet­ték a porciót. Szabolcs várme­gyét a Szepesi Kamara is biztatta: „Védje az utca ügyét, mert nem lehetetlen elvonni” — írják már januárban. Februárban újabb bátorítás érkezik Kassáról, most már úgy állítván be a dolgot, mint­ha Szatmár akarná Szabolcstól elvenni. Szabolcs át is veszi ezt a sugalmazást s mindenfelé ilyen értelemben ad megbízást követeinek. A következő télre Szabolcs 500 rénes forintot vet ki Nyírbátorra most már a Szentvér utcával együtt. A vitás utcával kapcsolatosan azonban csak egy 1689 április 21-én kelt levélből kapunk hírt. Herceg Esterházy Pál ná­dor írta Bécsből gróf Csáky István országbíró és kassai főkapitánynak a következő­képpen: „Nemes Szabolcs vár­megyében lévő s bátor nevő mezővárosának egyik utcáját, nevezett szerint Szentvér utcát Szatmár vármegye maga vár­megyéjében állétván lenni s ugyanazon utcát megnevezett Szabolcs vármegye is magáé­nak tulajdonétván... nem ke­vés ízetlenségek és alkalmat­lanságok következhetnek be­lőle.” Továbbá hivatkozva ar­ra a jogára, hogy két vármegye közti ügyek elintézése a nádort illeti, elfoglaltsága és a távol­ság miatt az ügy kivizsgálásá­val az országbírót bízza meg oly módon, hogy az érdekelt vármegyéken kívül Zemplén, Bereg és Ugocsa vármegyék küldöttei is legyenek jelen. Az országbíró július 7-én kitűzi a határok revíziójára vonatkozó nézeteltérések megvitatását, Bátorban augusztus 26-ra. Szabolcs vármegye 11 fős bi­zottságot küld, köztük Seny- nyey István — a kállói főkapi­tány fia, később Rákóczy kan­cellárja és szabolcsi főispánja, — és Vay Ábrahám ismertebb (Vay Ádám ekkor felesége aj- nácskői birtokán él.) A vármegye jegyzőkönyve nem érinti az eseményt, de tudjuk, hogy Esterházy Pál ná­dor, a kisvárdai Nyáry Kriszti­na fia, gyakorlati okok miatt Szabolcs vármegyének ítélte a Szentvér utcát. Thália templomát ékesítette Balogh László Rohod — Ha a kislétai szü­letésű Mezey Józsefről azt kell tartanunk, hogy csodála­tosan megfestett oltárképeivel Isten szent templomát díszí­tette, akkor az ugyancsak kis­létai születésű Telepy György­ről elmondhatjuk, hogy ő meg Thália dicsőséges templomá­nak volt az avatott kezű ékesí- tője. Fáy András, színészetünk hőskorának mentora és kivá­ló ismerője így ír Telepy Györgyről: „Valódi gyöngye volt a vándorszínész társu­latoknak mint festő, decora- teur, gépész, építész, requisi­tes, tűz-, fény- és ámyjáté- kos. Emellett ügyes és takaré­kos.” Valóban, a kislétai re­formátus pap fiaként 1797- ben született Telepy György volt min<ten: jegyzői írnok, vándorszínész, komikus, kó­rustag, drámaíró és műfordító, de leginkább és legszíveseb­ben díszlettervező. Pályatársa volt Dérynének, Megyerinek, Egressynek, Szentpéterynek és más neves színészeknek, tervezője és alapító tagja a Nemzeti Színháznak, apja Te­lepy Károlynak, a remek ecse- tű festőművésznek. A nagykárolyi és szatmári diákévek után jegyzői írnok volt, de már 1818-ban kapcso­latba került Megyeri Károly társulatával, 1820-ban kap­csolatba került Megyeri Ká­roly társulatával, 1820-ban pedig végérvényesen elköte­lezte magát Thália istenasz- szony templomában a színé­szet szolgálatára. Kassától Kolozsvárig, Sza­badkától Székesfehérváron át Pestig gurult vele az ekhós- szekér. Bejárta szinte az egész országot, hogy 1837-ben az általa tervezett Nemzeti Szín­házban kössön ki, annak ala­pítótagjaként. Nyomtatásban Az eleven­holt házaspár (Kassa, 1830.) című vígjátéka jelent meg, de kéziratban több műve fenn­maradt: A tankóczi pusztavár, Hívatlan képíró, Borsszem Jankó stb. Az 1860-as években hangja rekedtté válik s így a színházat otthagyja, nyugdíjba megy. Ötvenéves színészi jubileu­mán 1871. március 26-án még egyszer fellép a Nemzeti Szín­házban, átveszi Felekinétől a társulat ezüstserleg ajándé­kát, aztán teljesen visszavo­nul. A Borsod megyei Tar- don hal meg 1885. augusztus 12-én. Méhes Károly Gyónás Hudák Erzsébet Bekerít Bekerít ez a nyár mint fuldoklónak a szalmaszál olyan nekem a vers persze hogy nem jó semmire torkomba szorul a sár De legalább te hajolj lelkem fölé s hazudd hogy van még élni ok mert szavam metszeni már gyülekeznek a párkák A zt hiszem, torokkö­szörüléssel kell kez­denem, bár ez egy profi műsorban so­sem hallatszik be. De hát itt semmi sem profi, csak sete-su­ta, megbicsakló, könyörgő te­kintetű, legrosszabb esetben nagypofájú, de az is inkább valamit leplezendőn. Mit is mondhatnék? Apám, mint afféle rendes ember, még naplót írt, igaz, a lelke olyan fehér volt, mint egy békega­lambnak. Miért ez a hasonlat jutott eszembe? No igen. Ga­lambosnak hívnak bennünket. Galambos Ferenc. Mindenkit így hívnak, a családban mindig csak egyet­len fiú születik... azaz született, nekem már nincs gyermekem. Azt hiszem nem túlzott nagyra- vágyás, hogy néha arról álmo­dozom: szerepelek a televízió­ban, szépen ki vagyok öltözve, megborotválkozva, ülünk egy riporterrel a süppedős fotel­ben, s ő kérdez. Annyi egysze­rű, magamfajta ember része­sül ebben a kegyben — ez ta­lán túl erős szó, de mégis mi­lyen szép, ha valakire kíván­csiak, és sok-sok ember előtt mesélhet magáról...! Mit is mesélhetnék? Világ életemben tanítottam. Apám azt mondta: menj tanárnak, emberek mindig születnek majd, s azokat újra meg újra meg kell tanítani az életre. Szegény öregnek fixa ide­ái voltak, a porosz szellem, ahogy mondani szokás, de én már egy más világba csöppen­tem bele. Hogy minden akkor kezdődött, vagy éppen hogy minden véget ért, az megint túl magasröptű kérdés, nem értek hozzá. Csináltuk, amit mond­tak. Szegénység volt, és amúgy sem lehetett nagyon ugrálni. Nem vagyok az a lázadó fajta; de nem biztos, hogy merő ge­rinctelenség, ha azt tartom, úgyis minden úgy történik, ahogy történnie kell. Van, aki erre azt mondaná, ez már hit. Vagy fatalizmus. De ez is csak lovaglás a szavakon, szalma- cséplés. Kis iskola, peremkerület, ke­vés ember: én lettem az úttörő­vezető, a könyvtáros, a szertá­ros, minden. Hogy volt-e ben­nem ambíció? Szerettem ki­rándulni, ezért vállaltam el az úttörővezetőséget; szeret­tem olvasni, így lettem könyv­táros; bár nem vagyok éppen kapzsi, és felhalmozási mániá­ban sem szenvedek, mégis meglátom még a legegysze­rűbb tárgyakban is az értéket, hát kineveztek szertárosnak. Es így tovább. Igen, szerettek. Sőt, Jakab- né, az első igazgatóm, aki alig-alig tudott olvasni, ma­rokszedőlány volt annak előt­te, el is csábított volna, de a

Next

/
Thumbnails
Contents