Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-04 / 206. szám
12 [ A ÜCeUt-Maflwmszfy hétvégi mttékku 1993. szeptember 4. Heten hétféle táncot jártak Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — Az elmúlt néhány esztendő alatt — sokak számára szinte észrevétlenül — több száz fiatal ismerkedett meg Nyíregyházán a tánccal. A társas szórakozási lehetőségek csökkenésével napjainkra a bál is eltűnt az életünkből. A diszkókban aligha érzi az ember a szívet-lelket melengető mpzgás örömét és szépségét. így (és ezért) szorultak a társas táncok, és a zenére — meghatározott koreográfia alapján — végrehajtott mozdulatok a kisközösségek világába. Ezekben a tagokat egyetlen dolog érdekli igazán: elmondani a tánc nyelvén önmagukat, megmutatni, hogy a mozgás ugyanolyan szépség forrása, mint bármilyen művészi alkotás. A Nyírségi Ősz keretében rendeztek táncgálát a városi művelődési központban, két előadásban. Az estire ugyan várni kellett egy bő félórát, ami nem igazán megbocsátható szervezési hiba, de a produkciók jórészt feledtetni tudták a kezdeti bosszúságot. A fellépő hét együttes — a dolgok természeténél fogva — nem képviselt azonos színvonalat. Bármennyire aranyosak is a gyerekek, de mozgásuk még alig több, mint az óvodák felsős csoportjaiban. Még nem színpadképesek. Mint ahogy az idősebbek között sem működik minden esetben az önkritikus szemlélet, ezért bántó, ha az első sorban lárvaarcú, mosolytalan, nagydarab hölgyek emelgetik a lábaikat. Fontos dolog a mozgás, de a mosolynak a színpadon, és nem a nézőtéren kell fakadnia. A „Slip” Tánc-Sport Klub táncosai A kék Duna című keringőre mutattak be fantáziát. Táncuk egyre kiérleltebb, különösen a hölgyek arca, mozdulatai sugározzák azt a szépséget, amit a táncnak, ha öröm forrása, közvetítenie kell. Ugyanez vonatkozik a rumba formációra is. A Magic Dance Sport Club alig kétéves múltra tekinthet vissza. Szereplésük arra figyelmeztet, hogy sokkal jobban ki kell dolgozni az anyagot, és táncosokat is keresni kell hozzá. Annál is inkább, mert az akrobatikus rock and roll táncospárja egészen kiváló teljesítményt nyújtott. A Ritmo Táncklub a meglepetés erejével hatott. Még a gyerekek country-táncában is volt báj, vállalt naív természetesség. Az Ének az esőben című kompozíció is szellemes volt. A táncosokban van fantázia, felszabadultak. Érezhető a vezető, Magyar László határozott irányítása. Még hallunk róluk. Szünet után a három rivális következett. A Katherine Ensemble azzal lepett meg, hogy produkciójukban kevesebb volt az üres és nagyon gyakran önmutogató látványosság, helyette táncot láttunk. Mégpedig olyat, amelyben több a nehéz elem, és a kifejezéssel is törődik. Kevesebb önsajnáltatás, és ennek a szakmai színvonalnak a további emelése valódi sikerekhez vezet majd. A Re-flex Modemtánc Stúdió szintén fiatal együttes. Úgy látszik, hogy ennek vannak komoly előnyei, mert még nincsenek megkövesedett hagyományok. Bátrabbak a kísérletezésben. Emellett a mozdulatok kidolgozottak, pontosak, de szellemesek. Táncukban van lendület és izzás. Talán ők fogalmazták meg leginkább (ha nem is egyetlenként), hogy a tánc öröm és gyönyörűség. AjPrimavera Balettcsoport Rómeó és Júlia szvitje színpompás, kosztümös, de alig van benne mozgás. Az alap balett lépések nem állították különösebb nehézség elé a szereplőket, pedig a koreográfiába több ponton is bele lehetett volna építeni nehezebb elemeket. (Rómeó és Thybalt párviadala, Rómeó és Júlia szerelmi kettőse stb.) Mindez azért volt most feltűnő, mert a „riválisok” színpadi mozgása a maguk kategóriájában magasabbra emelte a mércét. Az est záróképében a színpadon láttuk mind a hét csoportot. A közönség tapsai közepette vették át a virágcsokrokat. S ez így van jól. Zsák Zoltán: Tarpai ház 1973 Szabolcs történetének különös darabja Amikor a határvonal különös módon oszt meg amúgy egybetartozó régiókat Koroknay Gyula Nyíregyháza — Nem a közismert legendáról vagy inkább meséről lesz most szó, hanem a Báthoryak ősi mezővárosának egy olyan epizódjáról, mely eddig írásban nem jelent meg. Nevezetesen arról, hogy került a Szentvér utca Szabolcs vármegyébe. Ugyanis, és ez meglepetés lehet, nem Szabolcs, hanem Szatmár vármegyéhez tartozott. A régiségben voltak ilyen furcsaságok nyugaton, például Svájcban még napjainkra is fennmaradt egynéhány, hogy egy település két nagyobb közigazgatási egység között oszlott meg. így Kállósemjén- ben a Pócspetri felé eső utolsó három ház, de talán még ma is az utóbbihoz tartozott, vagy Madán a K-Ny főutca Szabolcs vármegye volt, míg az É-D utca Ilkkel együtt Szatmár vármegyéhez tartozott. A régi Encsencs és Szaniszló egy-egy utcáján is a két vármegye osztozott. Hogy miért lehetett ez így? Nyírbátor esetében nyilvánvalóan abból a történeti adottságból kifolyóan, hogy a bátori várkastély és az ecsedi vár egy család, a Báthoryak kezében lévén, az udvartartásuk szervezete ezt kívánta. Ugyanis tekintetbe kell venni, hogy a Szentvér utca a két említett rezidenciát összekötő útvonal bátori szakasza volt. Egy szó azért essék a Szentvér utcának a folytatásáról is, mert ez is Szabolcs egyik történelmi helye. A Szentvér utca első erős bal kanyarjánál az utca egyenesen folytatódik. Az aszfaltút hamarosan eltűnik, földút lesz, galagonya, kökény, fűz s nyárfák szegélyezik. Elhalad Nyír- káta alatt, Kisecseden át visz a régi vár bejáratának a helyére. Sokat tudna ez a szép ősi földút mesélni, ha beszélni tudna. Látott hadakat, fejedelmeket, hadvezéreket. Vadászott erre Széchy Mária, s látták az út menti fák sími, mikor kislányát Bethlen Krisztinát temette a bátori templomban. Ezen az úton vitte Bethlen Gábor Ecsedre a Szent Koronát és valahol Káta alatt vette körül Bethlen István, Zólyomi Dávid és Csomaközy András Császár Péter hadát, s rövid küzdelem után vágták le az el- fogottaknak a fülét s orrát. A Szentvér utca a Thököly- idők letűntével különös helyzetbe került. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy Thököly bukása után Szabolcs vármegye a végső ínségéből nem tudott kivergődni, a Várad blokádjára rendelt katonaságot nagyon nehezen tudta eltartani. Megadóztatta a nemeseket is, s olykor egészen kifogásolható eszközökhöz is kényszerült nyúlni, mivel nem tudta a kivetett, a katonaság téli ellátására szükséges porciót behajtani. így megadóztatta a Biharhoz tartozó Kabát s Püspökladányt is. Bátorban a Szentvér utcával is ez történt. Éspedig abban a formában, hogy Ramocsaházy György szolgabíró — talán azonos a budavári hőssel, ki Buda visz- szavételénél annyira előre nyomult, hogy a törökök elfogták és volt idejük felakasztani, úgy vágták le még idejében a később előre nyomulók — észrevette, hogy a Szentvér utcában Szatmár vármegye nem szedte be a porciót, ő behajtotta, de Szabolcs vármegye részére. Természetesen jogtalanul. És az is természetes, hogy Szatmár vármegye 1688. január 5-én tiltakozott: „Bátornak egy utcabéli néhány emberi Szakmár vármegyében lévén, kik az elmúlt két (hét olvasat is lehetséges) esztendőbeli porciónak meg- füzetésében szolgabíráink fe- ledékenységéből kimaradtak volt, és azonban nemes Szabolcs vármegyében adtak havonta adókat... hogy oda adózni nem adózni nem akartak ,hat ökröket elhajtatta.” De Bátor nemcsak porció miatt szenvedett. Deák István bátori bíró február végén kéri a vármegyét, könnyítsenek terheiken. A vármegye az 500 rénes forint porciót 400-ra csökkentette, de a Szentvér utca dolgában nem engedett, így az odavaló- siak ezen a télen kétfelé fizették a porciót. Szabolcs vármegyét a Szepesi Kamara is biztatta: „Védje az utca ügyét, mert nem lehetetlen elvonni” — írják már januárban. Februárban újabb bátorítás érkezik Kassáról, most már úgy állítván be a dolgot, mintha Szatmár akarná Szabolcstól elvenni. Szabolcs át is veszi ezt a sugalmazást s mindenfelé ilyen értelemben ad megbízást követeinek. A következő télre Szabolcs 500 rénes forintot vet ki Nyírbátorra most már a Szentvér utcával együtt. A vitás utcával kapcsolatosan azonban csak egy 1689 április 21-én kelt levélből kapunk hírt. Herceg Esterházy Pál nádor írta Bécsből gróf Csáky István országbíró és kassai főkapitánynak a következőképpen: „Nemes Szabolcs vármegyében lévő s bátor nevő mezővárosának egyik utcáját, nevezett szerint Szentvér utcát Szatmár vármegye maga vármegyéjében állétván lenni s ugyanazon utcát megnevezett Szabolcs vármegye is magáénak tulajdonétván... nem kevés ízetlenségek és alkalmatlanságok következhetnek belőle.” Továbbá hivatkozva arra a jogára, hogy két vármegye közti ügyek elintézése a nádort illeti, elfoglaltsága és a távolság miatt az ügy kivizsgálásával az országbírót bízza meg oly módon, hogy az érdekelt vármegyéken kívül Zemplén, Bereg és Ugocsa vármegyék küldöttei is legyenek jelen. Az országbíró július 7-én kitűzi a határok revíziójára vonatkozó nézeteltérések megvitatását, Bátorban augusztus 26-ra. Szabolcs vármegye 11 fős bizottságot küld, köztük Seny- nyey István — a kállói főkapitány fia, később Rákóczy kancellárja és szabolcsi főispánja, — és Vay Ábrahám ismertebb (Vay Ádám ekkor felesége aj- nácskői birtokán él.) A vármegye jegyzőkönyve nem érinti az eseményt, de tudjuk, hogy Esterházy Pál nádor, a kisvárdai Nyáry Krisztina fia, gyakorlati okok miatt Szabolcs vármegyének ítélte a Szentvér utcát. Thália templomát ékesítette Balogh László Rohod — Ha a kislétai születésű Mezey Józsefről azt kell tartanunk, hogy csodálatosan megfestett oltárképeivel Isten szent templomát díszítette, akkor az ugyancsak kislétai születésű Telepy Györgyről elmondhatjuk, hogy ő meg Thália dicsőséges templomának volt az avatott kezű ékesí- tője. Fáy András, színészetünk hőskorának mentora és kiváló ismerője így ír Telepy Györgyről: „Valódi gyöngye volt a vándorszínész társulatoknak mint festő, decora- teur, gépész, építész, requisites, tűz-, fény- és ámyjáté- kos. Emellett ügyes és takarékos.” Valóban, a kislétai református pap fiaként 1797- ben született Telepy György volt min<ten: jegyzői írnok, vándorszínész, komikus, kórustag, drámaíró és műfordító, de leginkább és legszívesebben díszlettervező. Pályatársa volt Dérynének, Megyerinek, Egressynek, Szentpéterynek és más neves színészeknek, tervezője és alapító tagja a Nemzeti Színháznak, apja Telepy Károlynak, a remek ecse- tű festőművésznek. A nagykárolyi és szatmári diákévek után jegyzői írnok volt, de már 1818-ban kapcsolatba került Megyeri Károly társulatával, 1820-ban kapcsolatba került Megyeri Károly társulatával, 1820-ban pedig végérvényesen elkötelezte magát Thália istenasz- szony templomában a színészet szolgálatára. Kassától Kolozsvárig, Szabadkától Székesfehérváron át Pestig gurult vele az ekhós- szekér. Bejárta szinte az egész országot, hogy 1837-ben az általa tervezett Nemzeti Színházban kössön ki, annak alapítótagjaként. Nyomtatásban Az elevenholt házaspár (Kassa, 1830.) című vígjátéka jelent meg, de kéziratban több műve fennmaradt: A tankóczi pusztavár, Hívatlan képíró, Borsszem Jankó stb. Az 1860-as években hangja rekedtté válik s így a színházat otthagyja, nyugdíjba megy. Ötvenéves színészi jubileumán 1871. március 26-án még egyszer fellép a Nemzeti Színházban, átveszi Felekinétől a társulat ezüstserleg ajándékát, aztán teljesen visszavonul. A Borsod megyei Tar- don hal meg 1885. augusztus 12-én. Méhes Károly Gyónás Hudák Erzsébet Bekerít Bekerít ez a nyár mint fuldoklónak a szalmaszál olyan nekem a vers persze hogy nem jó semmire torkomba szorul a sár De legalább te hajolj lelkem fölé s hazudd hogy van még élni ok mert szavam metszeni már gyülekeznek a párkák A zt hiszem, torokköszörüléssel kell kezdenem, bár ez egy profi műsorban sosem hallatszik be. De hát itt semmi sem profi, csak sete-suta, megbicsakló, könyörgő tekintetű, legrosszabb esetben nagypofájú, de az is inkább valamit leplezendőn. Mit is mondhatnék? Apám, mint afféle rendes ember, még naplót írt, igaz, a lelke olyan fehér volt, mint egy békegalambnak. Miért ez a hasonlat jutott eszembe? No igen. Galambosnak hívnak bennünket. Galambos Ferenc. Mindenkit így hívnak, a családban mindig csak egyetlen fiú születik... azaz született, nekem már nincs gyermekem. Azt hiszem nem túlzott nagyra- vágyás, hogy néha arról álmodozom: szerepelek a televízióban, szépen ki vagyok öltözve, megborotválkozva, ülünk egy riporterrel a süppedős fotelben, s ő kérdez. Annyi egyszerű, magamfajta ember részesül ebben a kegyben — ez talán túl erős szó, de mégis milyen szép, ha valakire kíváncsiak, és sok-sok ember előtt mesélhet magáról...! Mit is mesélhetnék? Világ életemben tanítottam. Apám azt mondta: menj tanárnak, emberek mindig születnek majd, s azokat újra meg újra meg kell tanítani az életre. Szegény öregnek fixa ideái voltak, a porosz szellem, ahogy mondani szokás, de én már egy más világba csöppentem bele. Hogy minden akkor kezdődött, vagy éppen hogy minden véget ért, az megint túl magasröptű kérdés, nem értek hozzá. Csináltuk, amit mondtak. Szegénység volt, és amúgy sem lehetett nagyon ugrálni. Nem vagyok az a lázadó fajta; de nem biztos, hogy merő gerinctelenség, ha azt tartom, úgyis minden úgy történik, ahogy történnie kell. Van, aki erre azt mondaná, ez már hit. Vagy fatalizmus. De ez is csak lovaglás a szavakon, szalma- cséplés. Kis iskola, peremkerület, kevés ember: én lettem az úttörővezető, a könyvtáros, a szertáros, minden. Hogy volt-e bennem ambíció? Szerettem kirándulni, ezért vállaltam el az úttörővezetőséget; szerettem olvasni, így lettem könyvtáros; bár nem vagyok éppen kapzsi, és felhalmozási mániában sem szenvedek, mégis meglátom még a legegyszerűbb tárgyakban is az értéket, hát kineveztek szertárosnak. Es így tovább. Igen, szerettek. Sőt, Jakab- né, az első igazgatóm, aki alig-alig tudott olvasni, marokszedőlány volt annak előtte, el is csábított volna, de a
