Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-25 / 224. szám
16 Ä ‘Kefct-íMayyarország hétvégi meííékku 1993. szeptember 25. A KM vendége _______________________ Az őstermelő Nyéki Zsolt Nyíregyháza (KM) — Gazdaságát tekintve agrár jellegű megyénkben történelminek mondható hagyományokkal rendelkezik a kertészet, ezen belül is vezető szerepet tölt be az almatermesztés. Az éghajlati adottságok, klimatikus viszonyok kedvező alakulása révén minden feltétel adott ahhoz, hogy világszerte kedvelt ízű, zamatú gyümölcs teremjen itt, az ország keleti felén. A termelés bizonytalanságának naponta felvetődő kérdései azonban a szabolcsi arany s a vele foglalkozó emberek jövőjét teszi kétségessé. Az évek során egyre nehezebbé váló körülmények ellenére töretlenül hitt s hisz almaültetvényében Krajcso- vics Pál, aki az évtizedek óta gazdálkodó őstermelők közé tartozik. 1923-ban született Nyíregyházán, paraszti származása, földműves családi háttere a hat elemi elvégzését követően őt is a mező- gazdaság felé irányította. A háborút megelőző időszak oktatási rendszerének korlátozott lehetőségei közepette népszerűek voltak az Ezüst- kalászos tanfolyamok. Az elmélet mellett inkább a gyakorlati fogások elsajátítására építő képzés három területet érintett, megtanulhatta az állattenyésztés, a növénytermesztés és a számvitel alapjait. A tanfolyamon olyan alapismeretekkel ruházták fel, amelyekkel önálló gazdálkodásba kezdhetett. A megszerzett tudást azonban nem sikerült azonnal a gyakorlatban kamatoztatni, rövid időn belül kitört a háború. Angol hadifogságával együtt két évi katonai szolgálatot látott el, majd szerencsés szabadulást követően 1946. októberében térhetett haza. Az új élet kezdésének tervei között a kertészet adta számára a vezérfonalat, ehhez értett, ebben látta a megélhetés lehetőségét. Apjától örökölt egy háromholdas birtokot, ezen kezdte meg az első telepítéseket 1951-ben, bár az akkori gazdaságpolitika miatt nem volt mentes kétségektől a döntése. A terület túlnyomó többségén almát ültetett, elmondása szerint az indulás a végső kimerülésig nehéz volt. A gazdálkodás ekkor még nem volt főfoglalkozása, tízórás munkaidőben vállalt munkát állami cégnél, s mindemellé bérelt két és fél hold kukoricást is. Állatot is tartott, a munkakezdés előtt látta el a Jószágokat, majd végzés után művelte a földeket. Ezt az iszonyatosan sok munkát a gyümölcsös termőre fordulása után képtelenség lett volna ellátni, így előbb az állattartás maradt el, majd a munkahelyétől- is megvált, így tette fel életét a kertészetre, az almára. S hogy mennyire szívvel-lé- lekkel gondoskodott birtokáról, ápolta a gyümölcsösét, arra bizonyíték, hogy az eredeti telepítés egy része még mindig terem. Gyomnövény még elvétve sem veri fel a földet, a téli metszéstől a termés értékesítéséig minden alapvető munkát pontosan elvégez. Ha problémák merültek fel, nem várt másra, igyekezett gyorsan megoldani azokat. Kezdetben saját maga készített Pannónia motorból egy kerti traktort, hosszú éveken át ez volt az egyedüli segítsége a kertművelésben. Amikor egy kártevő, a lombosfa fehérmoly hirtelen elterjedt az ültetvényekben, s a gyümölcs kocsányrészébe rakott képlete a termést exportból kizáró tényező lett, nem kis munkával járó megoldást talált. Szerkesztett egy kompresszor segítségével működő pisztolyt, s darabonként tisztította meg a fehér lepedéktől az almát. Az értékesítést is maga oldotta meg, kevés leszerző- dés mellett általában a szabadpiacon adott túl a termésen. Ma már csak az utóbbi lehetőséget tudja kihasználni, s meggyőződése: korábban reálisabbak voltak az almaárak. Ennek alátámasztásaként említi, hogy valamikor egy kilogramm alma árából három liter benzint lehetett venni, ma pedig pár decit adnának érte. Az almatermesztéssel eltöltött négy évtized alatt egyszer sem gondolt az ültetvény felszámolására, mert ahogy megfogalmazta: „Könnyű kivágni, de annál nehezebb ilyen szintre felnevelni azt”. Ezért egészséges fát még soha nem vágott ki, csak azokat cserélte le, amelyek teljesen kiöregedtek. A kistermelők helyzetét azonban egyre súlyosabbnak látja, bizonytalan körülmények közepette egyre több munkát kell befektetniük a folyamatosan csökkenő eredményért. Termelői kedve töretlen maradt a nehéz idők alatt, aktív tagja a szebb napokat is megért Kertbarát mozgalomnak. Kertjét számos alkalommal megtekintették az ország különböző pontjairól érkezett vendégek, termése több kiállításon díjakban részesült. Bár ránézésre nem látszik hetvenévesnek, ő maga már belül érzi: köny- nyebben fárad, a kora reggeltől estig tartó munka alatt többször kell megpihennie. Mivel sok áldozatvállalással rengeteg munkával ugyan, de megtalálta számítását az almatermesztésben, reményei szerint lesz követője. Úgy tűnik, sikerül gondos kezekbe adni az ültetvényt, unokája, mint szakképzett kertész már önállóan gondozza a terület egy részét. Krajcsovics Pál Szekeres Tibor felvétele Amikor a terroristának lelke van Hamar Péter A kalandfilmmel általában az az igényes néző baja, hogy cselekmény fordulataiban beletéved a valószínűtlen világába, ami még a kisebb baj, de a minden feszültséget túllépni akaró alkotói szándék esetenként belesodorja a hősöket a valószerűtlen körülményei közé, és ez már nagy baj. Nagy baj, mert ez a gyerekekre és a gyereklelkű felnőttekre apelláló mese, amelyben önkényes logika érvényesül (néha csak önkényesség logika nélkül), s elszakítja a nézőt a valóságtól. Ha igazságosak akarunk lenni a műfajjal, be kell valljuk, a kalandfilm valamilyen mértékben mindig túlrajzolt valóságot tükröz, de nem mindegy, hogy a reális életviszonyok és filmbeli tükörkép között mekkora a távolság. Van egy határ, ameddig az alkotó elmehet, de azon túl hitelét veszti, és a szórakoztató ipar területére téved. Ha pedig szándékosan megy oda, még nagyobbat vétkezik. A síró játék című filmről az idei Oscar-díj osztása óta tudtuk, hogy ebbe a műfajba tartozik, s azt is, hogy Neil Jordán, aki rendezője is a filmnek, a legjobb eredeti forgatókönyvért kapta a szobrocskát. Megfelel-e a díjazott mű az esztétikai követelményeknek, ez az érdeklődő legfőbb kérdése, s aztán a jólértesültek számára akadt egy másik kérdés is, ami enyhén szólva talányos: miként fordulhatott elő, hogy a chicagói kritikusok a filmben szereplő Jaye David- sont a legjobb férfi és a legjobb női alakítás díjára is javasolták. A történet Észak-írország- ban kezdődik, ahol az IRA túszul ejt egy brit katonát. Fogvatartói ki szeretnék cserélni egy bajtársukért. A helyzet politikailag hiteles, itt kezdődik a filmben a lélektani játék, kissé elnyújtva, de rendkívüli elhitető erővel. A nézőnek az a benyomása támad, hogy kamarajáték marad az egész, mint Wyler híres Lepkevadászában, de aztán kinyílik a tér és felgyorsulnak az események. A film első harmada—bármilyen furcsa, hogy egy kalandfilmnek ilyen hozadéka lehet — szinte dokumentatív hitelességgel tárja fel a politikai indíttatású terrorizmus természetrajzát, s az ilyen cselekedetekre vetemedők számára a legalapvetőbb pszichológiai tanulságok tárházává válik. A cselekmény további kétharmada már Angliában játszódik, ahová a főhős IRA- tag, a köztársasági hadsereg önkéntese menekül, s ahol felkeresi azt az egzotikus szépséget, akinek a fényképét foglyánál meglátta, s kezdetét veszi a szerelmi játék, egy rendkívül különös szerelmi játék. Az olyas fajta filmekberi, ahol az alkotók férfit akarnak nőként „eladni” (gondoljunk csak a Herkulesfürdői emlékre, ahol egy 19-es forradalmár fiatalember áll be egy határmenti reumaszanatóriumba ápolónőnek, vagy az ennél bi- zarabb Van, aki forrón szereti zenészeire), azon múlik minden, hogy ezt az átváltozást hogyan tudják az alkotók elfogadtatni a nézővel. Egy tény: Neil Jordánnál ezt hitelesebben még senki sem oldotta meg a filmtörténetben. A néző nem akar hinni a szemének, amikor meglátja a tökéletes bizonyítékot arra nézve, hogy tévedett. Itt igaz az a szólásmondás a menyasszonyról, amit pironkodás nélkül nem lehet leírni. (A transzvesztita természetesen buzi, legfeljebb abban különbözik a többitől, hogy ad a látszatra, a dekorációra.) Hogy a film ettől kezdve lélektanilag mennyire marad hiteles, arról legfeljebb az vallhat, aki maga is megélte a biszexuálissá válás folyamatát. Annyiban a film megőrzi feszültségét, hogy a néző nehezen tudja eldönteni, a Stephen Rea formálta főhős cselekedetei meddig taktikus jellegűek, s mikortól válik valóságossá vonzalma a transzvesztita iránt. Azért nehéz ezt eldönteni, mert közben a történet átcsap politikai játékba, hiszen az IRA utánanyúl egykori tagjának. Innen a lélektani motiváltság fegyelme fellazul, és a hagyományos kalandfilm szabadabb cselekményépítkezése jelenik meg. A film lélektani játékként kezdődik, szerelmi játékként folytatódik, végül politikai játékba torkollik. És hogy mitől síró játék? Attól a hasonló című daltól, amit Jaye Davidson énekel a filmbeli Metro klubban, a melegek találkahelyén. Neil Jordan alkotása kifejezetten jó, helyenként igényes mozi. Kár a befejezés homo- szex-romantikájáért, buzi- apoteózisáért. Ez kemény tehertétel a filmen. Ha meghagyja nyitott kérdésként főhősének érzelmi viszonyát a transzvesztitához, nemcsak hitelesebbé formálja a történetet, hanem több nézői rokonszenvet is kasszírozhatna. Holyvood legújabb monstre vállalkozása a nagy Volga menti csata filmrevitele. Sztálingrád az alkotás címe. A Constantin film produkciójában készült alkotás rövidesen a filmvásznakon. Gyári felvétel Könyvespolcunk A csönd partjain innen és túl Lőrincz Zsuzsanna A szerző számadásfélének nevezi kis kék kötetét, a Szavak foglyát. A „valaha-volt” tengerész félárbocra ereszti vitorláit és kikötni készül. Mielőtt azonban az utazás véget érne, és az emlékek iránytűjénél elérné a partot, ott kísért végig a kétség: Vajon hová érkezem? Ez a bizonytalanság az alapja a legtöbb vers ellentétektől feszülő felépítésének. A szeretnék végre megérkezni mellett ott van a parttalanra vágyás motívuma. Áz éjszakában elhaló vágy mellett a sohasem csituló láz. Az induló vonat kattogása szinte visszhangozza ennek a vágynak a némaságát. Az úton levőnek azonban mindig tudnia kell, hogy megvan a visszatérés lehetősége, ezért a versek egyes szám második személyben őhozzá szólnak. Hozzá, aki elereszt, aki mindig visszavár és mindent megbocsát. így lehet az, hogy az „átlépem a halálom” egy szép, filozófián túli metafora marad, ahol üres a megálló. De vajon meddig ér ez az erő, és vajon maga a költő birtokolja-e még az egyetlen létezőt — mondjuk ki végre — a szerelmet a halál ellenében? A tenger egykoron hullámaival a szeretkezést szimbolizálta, most ebben a tengerben a nyitó mottó szerint végképp elmerülünk: „hajts fejet nyugodtan, ha a hullám közeledik.” A szerelem feszességét a halál borzasztó végtelensége váltaná itt fel? Ebből a felnőtt éjszakából azonban egy halk fohász hallatszik: „Ha még egyszer lehetne,” (Ha volna). De nem lehet, hangzik az ítélet, mert „elvesztettük a csodát.” (Védtelenül). Ez a csoda a múlt, a „valaha”, a messziről suttogó ifjúság ideje volt. Mi maradt mára? A sárkányok kihaltak, a legkisebb királyfi megöregedett. Ma már nem vár senki. Ami jön, az csak van. Ami van, a „szakadozott kabát”, a „Röntgen-sugár ölelés” és a beismerés:,,Nem voltam jó”. (Félhomályban), „Hányszor nem tudtam, hogy szeretlek”. (Könnyek nélkül). Egy szó kellett volna csak, „egyetlen ige, amely feloldhatná ezt a gonosz álmot”. (Szavak foglya). De nem érdemes lapozni a szótárt, mert „hiányoznak a szavak, amelyek visszahívhatnának odaát- ról”. (Szótár). E versek legjellemzőbb szavai szinte logikusan egymásra épülve: az éjszaka, magány, nem/nincs, csönd, görcs lesznek, addig jobb, ha az ember csak hallgat. Ezt a szótlan vallomást csak a természet képes közvetíteni. „Szavad ha nincs, szóljanak az erdők.” (Szavad ha nincs). A múlt, jelen, jövő megtépázott vágyait csak az elfeledett hajnalok, a park füvén ért reggelek és a töltésen múló magányos órák hozhatják vissza. A forrás vize, a széles fűtenger, a nyírfa, a Tisza, az elhagyott város, maga a természet, ahol újra „ágaskodnak az igába fogott szavak.” (Hajnali vers). A nagyváros iszonyatos érzelemnélkülisége fogalmazódik itt meg Pilinszky metanyelvé- nek hatását tükrözve. Viszont a természet ősi hívása, a dalok himnikussága Nagy László képeit idézik fel. Mégis az olyan eredetien szép megszemélyesítések, mint „a hold kapulcsot keresgél” (Hegyek templomában) vagy „Nézd csak, kezemről egy szó elrepült”. (Szótár), sokkal kézzelfoghatóbbá teszik a lét két végpontja, az ég és föld között vergődő ember rácsodálkozását erre az őt éppen kiverni készülő világra. Ennek a lírának megvan a prózai megfelelője nemcsak ebben a kötetben, hanem az életben, újságíróként is. Mintha két egészen más emberről lenne szó. Két élet tűnik elő: az egyik sztoikus, megfontolt, bölcs. A másik fájdalmas, rezignált és annyira reménytelen. Nyilvánvaló, a prózát szelíd harmónia, az erkölcs nyugalma jellemzi. A líra ellenben zaklatott, feszült gyötrődő. Ebben a kötetben is egyértelmű ez a kettősség. A múlt lírikus megközelítése a szubjektum felöl történik, a prózában ez maga a történelem. így keletkezhet pl. az igen találó „szerelemtelen nemzedék” meghatározás. (Egymásnak fe- lelgető lelkek). Á tenger a prózában földrajzi fogalommá, a szerelem egy történetté (Az emlékezet útvesztőjében), a félelem pszichológiai tétellé válik. (A félelem szorításában). De egy hasonlóság ösz- szefogja e két műnemet: ez pedig a természet általi kiszakadás lehetősége. A tiszai örvény küzdelem a halállal, ahol az egyetlen esély a többiekbe való kapaszkodás. (A mérce, Szócsönd). A prózaíró visszajön a pokol alsó köréből. A lírikus Nagy István Attila csak ennyit jegyez fel: „Azután semmi, se föld, se ég”. Ezt a két Ént magyarázza a Csak a bánat verssora: „Csak az élet mondható el, nem a halál”. Amit el lehet és el kell mondani, amit mindenkinek szán mint újságíró, az a próza. Ami közölhetetlen, ami csak benső- leg élhető meg, ami csak egy pillanat ihlete, az a líra és a költő Nagy István Attila. (Nyíregyháza, 1993)
