Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-25 / 224. szám
1993. szeptember 25. A H&Ut-Mamarorszáfl hétvégi tneííéklete 15 A cigánygróf öröksége A semjéni kastély vevője gróf Wolkenstein Oswald császári és királyi kamarás volt Váci Mihály kötetének illusztrációja Váci András rajza Folyóirat-tallózó Erdész Sándor A Kiskelet augusztus 19-i számában jelent meg egy cikk A Kállay-kúria épületét olasz mester tervezte címmel. A rövid szöveg is a kúriáról szól, viszont a fotómelléklet a volt Wolkenstein kastélyt ábrázolja jelenlegi romos állapotában. A nemesi kúriáról már korábban is sokat írtak, de a kastélyról, annak lakóiról jóformán semmit sem. Érthető, hogy ez a magtár elkerülte a művészettörténészek figyelmét, s ezáltal kimaradt a műemléki jegyzékekből. A kastély szecessziós stílusban, feltehetően a századfordulón épült. Építőjét, építtető- jét nem ismerjük. Itt említést kell tennem arról, hogy a kastélyról sokat tud mesélni Cser- nus Emilné Páll Magdolna (most 81 éves), aki 1929-1934 között mint szakácsnő szolgált a grófnál. Tudomása szerint a kastélyt egy nőtlen báró építtette, akinek azonban volt egy törvénytelen fia. A báró halála után a cigánygrófként emlegetett fia örökölte a kastélyt, amin 1919-ben túladott. A vevő gróf Wolkenstein Oswald császári és királyi kamarás volt. A Wolkenstein család ül. Ferdinánd császár 1648- ban egy bodrogkeresztúri birtokot ajándékozott Rákóczi Györgynek, akinek Júlia leányát gróf Wolkenstein Paris vette féleségül. Egyenesági le- származottuk gróf Wolkenstein Oswald, aki 1843-ban Bécsben született. Az ifjú gróf katonai iskolákat végzett, a soproni ezrednél szolgált egy ideig. Családi örökség révén reá szállott a bodrogkeresztúri uradalom, ekkor odaköltözött, majd megnősült, feleségül vette Schaftgotsche Mária grófnőt. Kitűnt gazdasági tevékenységével, új növény- és állatfajták meghonosításával. De a katonasághoz is visszavisszatért. Szinte minden csatában részt vett: az 1866-os porosz háborútól kezdve az 1914-es világháborúig. Fia, ifj. Wolkenstein Oswald gróf szintén katonai pályára lépett, adalmat, el voltam foglalva a dicsérettel, amit a férfi mondott. —Nagyon okos ez a gyerek, és milyen figyelmes. Nekem sem kellett több, már én is ott könyököltem az asztalon. — Hány baromfijuk van? — kérdezte ismét a papírokból felnézve az összeíró. Hiába figyeltem, nem tudtam, mit jelent a baromfi, meg az aprójószág, csak akkor ötlött fel bennem a felismerés pislákoló mécsese, amikor anyám kibökte, hogy csak néhány tyúk kapirgál az udvaron. Azonnal tudtam, megint nekem kell közbeszólnom, hisz a napokban számoltuk meg együtt a huszonkét tyúkot. Anyám lesütötte szemét, s megpróbált elparancsolni az asztaltól. Már késő volt. A hiúságomban és saját fontosságom tudatában, makacsul csak a töltőtollas kezét figyeltem, amint számomra ismeretlen ákom- bákomokat vetett a fehér papírra. huszárfőhadnagyként a világháborúban (1915-ben) esett el. Az idős gróf egyetlen gyermekét vesztette el. Vagyona is megcsappant. Birtokainak egy részét eladta, megvette a szerényebb kállósemjéni kastélyt, majd 1919-ben feleségével együtt ide költözött. Élet a grófi kastélyban Wolkenstein gróf mindenek előtt kastélyát kívül-belül helyrehozatta, mind a tizenegy szobát berendeztette. Ekkor már 76 éves volt, nyugalmas életre vágyott. Azonban a grófnő néhány évvel később meghalt, így hát az öreg gróf kissé összeroskadva, egyedül maradt. Ezután már csak ko- csikázott, mint mondják, gyakran hátraültette kocsisát, Reha Mihályt, s maga hajtotta a lovakat. Hetente többször is elkocsikázott Nagykállóba, ilyenkor a kaszinóban töltött néhány órát. Csupán tőszomszédjával, Kállay Miklóssal és családjával tartott baráti kapcsolatot, kölcsönösen megmeglátogatták egymást. Főleg németül társalogtak, mivel a gróf törte a magyar nyelvet. Helyi emlékezések szerint a gróf két távoli rokont vett magához házvezetőnőnek, illetve szakácsnőnek, mindkettőjüknek kijárt a madám megszólítás. E titulus valószínűleg Bellovits Emmára és Szabolcsi — Egy kakasunk is van! — mondtam, mikor láttam, hogy befejezte az írást. Rám nézett és megsimogatta a fejemet. A lóval, szarvasmarhával kapcsolatos kérdéseit már csak úgy udvariasságból vetette fel. Apám válaszul csak ingatta a fejét. — Nincs... Miből is lenne? — Visszhangoztak szavai. A férfi lassan összeszedte a papírokat, eltette tollát. Indulni készült. — Kecskénk is van! — álltam elébe. — Ez nem tartozik bele? —De, majd felírom —húzta el a szavakat, miközben apám kikísérte. Büszkeséggel eltelve ekkor néztem anyámra, s látom szemét törölgeti, sír. — Mit tettél, mit tettél? — hüppögte. Meglepődtem, bizony, én dicséretet vártam. Kezdett az én szám is ferdén állni, mert éreztem, ha anyám sír, akkor itt valami nincs rendben. — Várjál, ad neked apád, csak jöjjön be! Miért kell a felnőttek dolgába beleszólni?! Károlynéra (Anasztázia) vonatkozott. Bellovits Emma a Pozsony megyei Malacka községbe, a Szabolcsi házaspár pedig Mándokra való volt. Gróf Wolkenstein Oswald 1937. augusztus 10-én, 94 éves korában halt meg. A római katolikus gyászszertartás után holttestét Göncruszkára szállították és a családi sírljolt- ba helyezték, felesége mellé. A gróf távozásával megszűnt az élet a kállósemjéni kastélyban. Romladozó kastély A lakatlan kastélyt a gróf egyik bécsi unokaöccse örökölte, aki egy pesti ügyvédet bízott meg az adásvétel lebonyolításával. A bútorokat elárverezték. Az épület megvételére Nagy Gábor és Nyeste István gazdálkodók vállalkoztak. 1938 tavaszán Pestre utaztak, ahol megkötötték a szerződést, kifizették az előleget. Egy hét sem telt el, dr. Fesz- tóry Sándor főjegyző úr Nagy Gáborhoz menesztette Benő Mihály kisbírót. „Gábor bácsi, azonnal jöjjön, mert a kegyelmes úr telefonon hívja!” (Dr. Kállay Miklós akkor az Országos Öntözési Hivatal elnöke volt.) Nagy Gábor a községházára sietett. „Maga rosszat tett, fiam!” — kezdte Kállay. ,fiiért”? „Tudhatná, hogy engem illet az elsőség! De — záporoztak rám a szidalmak. Akkor már tényleg eltört a mécses, remegve bújtam volna anyámhoz, de ő csak eltolt magától. Apám sokáig beszélgetett kint a kisajtóban a férfivel. Nagyon féltem. Ritkán kaptam verést, de azért tudtam, most valami komolyabb bűnt követtem el, amiért aztán lesz nemulass. Ahogy múlt az idő, kicsit megnyugodtam. Mikor apám belépett, már felszáradtak a könnyeim, de nem mertem szólni sem. Vártam, mi lesz. O leült az asztalhoz, látszott rajta, hogy valami fontosat akar mondani. Na, most jön a nyakleves, gondoltam, amint magához hívott. De a felemelt keze megállt félúton, s egy „barackká” szelídült a tervezett pofon. — Ez az én kotnyeles, okos fiam! — húzott magához. — De hát mindig arra figyelmeztetett, meg kell mondani az igazat, történjék bármi, én csak azt hittem... mondja, mit kezdene azzal a kastéllyal?” „Kegyelmes úr, nekem három fiam van.” „Na látja, nekem is három fiam van, azonkívül szomszédságban lakom. Tehát mondjanak le róla!” „Ha kegyelmes úr mondja, akkor úgy legyen.” Úgy is lett, a kastély még abban az évben Kállay Miklós tulajdonába ment át, az ügyvéd pedig visszaküldte az előleget. A történethez tartozik még, hogy Kállay Miklós a két gazdának egy-egy hordó bort küldött ajándékba, fájdalomdíjként. Kállay Miklós egy napig sem lakott a kastélyban, sőt miniszterelnöksége idején a kállósemjéni kúriájában is csak ritkán fordulhatott meg. Viszont engedélyezte, hogy a kastélyban kapjon helyet Be- reczky doktor orvosi rendelője és lakása. Ez így is volt, 1944 nyaráig. A szovjet hadsereg bevonulásakor az üres kastélyt katonai szálláshelyként, később raktárnak használták. A szocialista mezőgazdaság helyi nyitányaként — nem kis rombolómunkával — magtárnak alakították át. Mint a hivatkozott Kiskeletben láttuk, vagy arra járva láthatjuk: a valaha szép napokat látott kastély egyre omladozik, s előbb- utóbb romhalmazzá válik. Ha addig valami nem történik érdekében! — Igen, igen — komorult el apám arca, s némi vívódás után csak annyit mondott. Ha nagy leszel, megérted. Az igazság elhallgatása... vannak olyan pillanatok az életben... A félmondatok befejezetlenül maradtak, hisz nem volt pedagógus, csak arra szerette volna megtanítani a fiát, amire őt is tanították: a becsület, a tisztesség..., bár egyre nehezebb annak maradni ebben a világban. Hosszan nézett maga elé. A kis ablakon beszűrődő napfényben porszemek táncoltak. Majd lassan anyámhoz fordult és csak any- nyit mondott: rendes ember volt. A z este nehezen aludtam el. Sokáig gondolkodtam, mit jelenthetett az, hogy rendes ember, s azon is eltöprengtem, milyen felnőtt leszek majd én. Eszembe jutott apámnak az igazságról mondott szavai is, jó lett volna megkérdeznie ezt is, azt is, de mégis inkább szerettem volna elfelejteni ezt az ügyet... (MTI-PRESS) — A legegészségesebb életű társadalmakban is szükség van mind arra, hogy egy és ugyanazon dolog különböző megközelítésekben álljon előttünk, mind arra, hogy a különböző korok, nemzedékek újra és újra állást foglaljanak a megtörténtekkel kapcsolatban. Még inkább így van ez a nem ideális útra kényszerült társadalmaknál, következésképpen a mienké- nél is. Hiszen az mindig a szellemi betegség tünete, hogy egy dolog, nézet csak egy és egyetlen módon szemlélhető. Ma, 1993-ban okunk van talán abban reménykedni, hogy ha nem is gyorsan, de megkezdődhet a visszafogott, érzelmek helyett tárgyilagosságra törekvő értelmezési módok reneszánsza. S bár a napi politika síkján egyelőre nem túl sok a példa, a szellemi élet más területein nem ennyire sivár a helyzet. Itt van például Prohászka Ottokár (1858-1927) alakja. A katolicizmus századeleji megújítója, a húszas évek nagy hatású politikusa volt, majd 1945 után értékelése teljesen negatív lett, s akit az egyház szentté szeretett volna avattatni, az a „klerikális reakció” rosszemlékű képviselőjévé vált. Az Argus legújabb kettős száma (július-augusztus) három tanulmányban kísérli meg Székesfehérvár egykori püspökének higgadt értékelését. Gergely Jenő a történész szemével mutat rá Prohászka modernségére. A keresztényszocializmus szellemi vezéralakja volt, s már 1897-ben így gondolkodott: „gyerünk a néphez. A demokrácia, ez képezi a kor ragyogó eszméjét.” S azt látta a feladatnak, hogy „az újkori egyház nőjjön bele a demokráciába.” Eszménye a dolgozó és imádkozó egyház volt. Rónay László a főpap és az irodalom kapcsolatát vizsgálja, az irodalpmszervezőt, az esszék és imádságok szerzőjét, s e területeken is maradandónak látja tevékenységét. A gondolatok korszerűségére mutat rá Mészáros János is, amikor Prohászka és a természettudományok kapcsolatát vizsgálja. Ifjúkori konzervativizmusa után — megismerkedve a századforduló tudományos eredményeivel —, sikerrel egyeztette össze a tudomány és a vallás tételeit, s hitet tett a Biblia szimbolikus értelmezése mellett. Prohászka neve és tevékenysége több felnövekvő nemzedék tudatából kihullott, s bár jelentősége nyilván elsősorban vallás- és művelődéstörténeti, ez is indokolja mind a tárgyilagos képet, mind emlékezetének megőrzését. A Magyar Elet összevont 12. száma (szeptember-október) tisztelgés az előd „nemzetpolitikai szemle”, az 1936 és 1944 között megjelenő ugyanilyen című lap előtt. Medvigy Endre főszerkesztő és Serfőző Simon főmunkatárs a hajdani lapszámokból válogatták ki a mai érdeklődésre leginkább számot tartó szerzők és írások javát: verset, esszét, publicisztikát. A névsor elegáns: Móricz Zsigmondtól és Szabó Dezsőtől Németh Lászlóig és Kodolányi Jánosig, Áprily Lajostól Szabó Lő- rinctől, Sinka Istvántól a pályakezdő Kormos Istvánig terjed. Egyik-másik ötven- valahány évvel ezelőtti írás ismertetése talán szükségtelen most, méginkább a vita némelyik állítása. Az bizonyos, hogy számon tartandó értékekről van szó, amelyekben sok a folytatásra is érdemes elem. És sok minden a hajdan kifejtett gondolatokból ma is él. Az igazi kérdés az, hogy milyenné tud válni a lap új folyama, s hogy mennyire tudja elkerülni a túlságos, az egyoldalú múlthoz kötöttséget. Tudjuk, ez manapság sem csak a szerkesztőkön és a szerzőkön múlik, hanem a szellemi közhangulaton is. Kívánjuk egymásnak a megértést és a türelmet. Felemásra sikeredett ez a körkérdés, amelyet a Forrás intézett jeles személyiségekhez mai irodalmunkról, s amelyre alig néhány válasz érkezett. A vállalkozás így sem eredménytelen. Pomo- gáts Béla elsősorban azt boncolgatja, hogy a magyar irodalom visszanyert autonómiája ma sem jelentheti azt, hogy le kell mondania történelmi küldetéséről, ellenkezőleg: „szerepet kell keresnie az ország és a nemzet erkölcsi és_ szellemi gyógyításában.” O az értelmiség civil kurázsijáról meditál, Monostori Imre viszont „a magyar értelmiség végzetessé válható kettészakadásának problémájához” érkezik el, s könyvtárosi tapasztalatait is segítségül híva az irodalom rangjának fokozatos térvesztésére hívja fel a figyelmünket. A veszélyt Pomogáts is, mások is súlyosnak tartják, s mivel gyökere ideológiaipolitikai természetű, aligha kell bizonygatni, hogy az irodalom sem vonhatja ki magát ezen állapot feloldási kísérleteiből. A kállósemjéni Wolkenstein-kastély Kiss Lajos felvétele 1939
