Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-11 / 212. szám
14 Ä 'Kékt-Magyarország hétvégi metféhfete 1993. szeptember 11. A KM vendége _________________ Erdők, mezők vándora Balogh Géza Tiszavasvári (KM) — A porta, s a ház tökéletesen vall a gazdájáról. Ha nem ismerném már vagy tizenöt éve dr. Legány Andrást, a nyíregyházi tanárképző főiskola tanárát, akkor is megDr. Legány András A SZERZŐ FELVÉTELE mondanám nyomban, hogy e ház lakója a természet szerelmese. Kint a kertben őszi, harmatos fű, a bokrok között levendula s őszi kikerics. Az Alföld egyik legismertebb ornitológusa az országban az elsők között kapta meg a Pro Natura díjat, s ha nem jelzem előre a jöttömet, most is már rég a tiszadobi ártéri erdőkben kóborolna valahol. A szelepi-morotva madárvilágát igyekszik feltérképezni. Hetente legalább egyszer beül a kis Trabantjába, átdöcög a pontonhídon, nyakába akasztja a távcsövet, s beír a térképébe minden látott madarat. Azt kutatja, életüket miképpen befolyásolja az ember tevékenysége. A doktori, majd a kandidátusi disszertációját is a Tisza menti madárpopulációról írta. Az előbbi címet még ' hatvanháromban, az utóbbit pedig a hetvenes évek derekán szerezte meg. — Egyszerűen nem akarták elhinni a kollégák, hogy én a nagydoktorival is nagyon jól érzem magam a gyermekek között — mondja mosolyogva. — Igaz, később aztán csak hagytam magam elcsábítani, s beálltam megyei természetvédelmi felügyelőnek, de a fiataloktól, a tanítástól nem tudtam elszakadni. A fő munkám persze a természetvédelem volt..., gyönyörű időszakok jöttek. Például amikor Kónya Jóskáékkal, a zsarolyáni református lelkésszel kialakítottuk a Szat- már-Beregi Tájvédelmi Körzetet. Életem egyik legszebb időszaka volt az. Azóta is bolondja vagyok Szat- mámak, Beregnek. Az imént még kint az udvaron, a lassan színt váltó fák alatt diskuráltunk, most bent ülünk a dolgozószobában. Az újságírói szem módszeresen sorra veszi a látnivalókat, s szomorúan konstatálja, ha minden tárgy eredetére rákérdez, akkor még karácsonykor is itt kell ülnie. Az olvasó pedig szinte semmit sem tud meg tőle, hiszen az újságoldal véges. Azért azt a nagy, ajtó melletti neobarokk asztalt nem szabad kihagyni. — Az anyai dédapámé volt, aki litográfusként kereste a kenyerét. Tőle örökölte a nagyapám, aki egyébként a Pester Lloyd fő- szerkesztője volt, s negyvennégyben, a német megszállás idején mondott le. Azt akarták ugyanis a megszállók, hogy német szócső legyen a lapból. Az öregúr azonban azt mondta: a lap német nyelvű ugyan, de magyar...! Én pedig magyar ember vagyok. A főszerkesztő urat egyébként Wertz Bélának hívták, s magyar-latin szakos tanári diploma volt a zsebében. Embersége, műveltsége révén számtalan barátot tudhatott maga mellett, többek között Kosztolányit, Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot. A Fic- fás Tiszahát írója például a Forr a bor című regényét küldte többek között nászajándékul a tanár úr nagyanyjának, Kosztolányi pedig levelet az édesanyjának. Míg Legány András a másik szobában keresi a levelet, addig én a falra akasztott családi címert nézem. Világos mezőben egy fekete arcú vitéz, hiányzik a fél karja. Stephani Legány 1596 — silabizálom a betűket. — Ó, ez egy tündéd történet — lép mosolyogva a szobába Legány András. — A családi legenda szerint valahol a Felvidéken volt várkapitány az ősünk, s szokásos esti sétáját végezte, mikor feltűnt neki egy idegen. Egy óriás termetű szerecsen volt, s birokra keltek. A mi ükapánk kis termetű volt, le is gyűrte a fél karú idegen, ám végül mégis csak ő kerekedett felül. S kiderült, a török szultán futárját ejtette foglyul, a tarisznyájában fontos hadititkokkal. Ezért a tettéért kapta meg a nemesi címet. A császártól persze..., de én az erdélyi fejedelem pecsétjének jobban örültem volna. Meg az apám is. Mert hogy akárcsak én, kuruc természetű volt inkább. A Le- gányok egyébként olasz eredetűek, aranyművesként, ötvösökként jöttek be valamikor az országba Luganóból. Régiesen írva a Legani-ak innen kapták állítólag a nevüket. Ám ha taljánok is voltak, hamar elmagyarosod- tak. Istvánból, mint már tudjuk várkapitány lett, egyik dédunokája pedig mint Rákóczi egyik hű embere esett el a szabadságharcban. Kis híján házigazdánk is hasonlóképpen járt. Az ötvenhatos forradalomkor másodéves egyetemistaként ő is ott volt a rádió előtti tüntetésen Pesten, az épületben lévő karhatalmisták golyója őt terítette le az egyetemisták közül elsőként. Az a kilyukasztott, vérrel áztatott ing megvan azóta is. A véletlenen múlt, hogy megmaradt. Úgy sárosán, véresen, rakták fel egy teherautóra, s vitték a kórházba. Ott persze nyomban le akarták metszeni róla az inget, a kabátot, de ő felkiáltott: Emberek, ez az egyetlen kabátom...! Tavaly kapta meg a Pro Natura díjat, s akkor tudta meg, hogy korábban már háromszor terjesztették fel e kitüntetés elődjére. Ki tudja, hogy ki, s miért lépett közbe. De harag nincs benne, hiszen így búcsúzunk: — Már meg is bántam, hogy megmutattam ezt az inget. Hiszen én sosem politizáltam. Engem a madarak érdekeltek mindig. Meg hát persze az, hogy ki is vagyok én..., kikhez tartozom. Gombás Sándor A rendszeres mozilátogatónak nem kis megpróbáltatást jelent mostanság végigülni a vígjátékként beharangozott alkotásokat. Alig-alig nyújtanak önfeledt szórakozást, ritkán teszik próbára a nézők nevetőizmait. Érthetetlen, hogy egy olyan műfaj, mint a többszáz éves vígjáték, így agonizáljon. Még az ötletmesterek tucatjait foglalkoztató Hollywood is csupán az Apácashow-al tudott az idén előrukkolni. Pedig a nyári szabadság idején a néző fokozottan igényelné a kikapcsolódást, a gondtalan nevetést. A forró nyárban igazán csak egy mozi hatott rám üdítőleg, a Titkolt titkosügynök. Sikerének receptje roppant egyszerű. Végy egy titokban működő titkosügynököt, egy kalandokra vágyó elégedetlen feleséget, egy mihaszna fiúgyermeket és egy ház körül matató gyanútlan anyóst. Mindezt Clude Zidi mesterien összerázta, mint egy koktélt. Kész is egy kulturált eszközökkel szórakoztató mozi. Pedig az 50-es éveinek végét taposó francia vígjátékrendező ezúttal nem is hozta a tőle megszokott formát. A huszadik filmjénél tartó Zidi mögött olyan alkotások állnak, mint a Szárnyát vagy combját, A gyanútlan gyakornok, A stadion őrültjei, melyeknek színvonalát nehéz is lenne túlszárnyalni. Még így is sikerült leköröznie az amerikai szórakoztató tömegtermékeket, melyek automatikusan ömlenek be a hazai filmpiacra. Tudja Isten, mikor láttam utoljára francia mozit. Filmünket vígjátékké/it reklámozták, most nem igazán az, én inkább szórakoztató filmnek nevezném, de lássuk a történetet. A negyvenedik születésnapját ünnepló Francois, a titkosügynök rádöbben, hogy családját egy minidráma közepén találja. Felesége titokban egy áltitkosügynökkel randevúzik, kinek kalandjait hallgatva elfeledi búját-baját. Lázadó fiacskáját kénytelen helikopterrel üldözőbe venni. Kiderül, hogy mit sem sejtő anyósában sem hunyt ki még a szerelem lángja. Egy öreg úrral csókolózik a kertben éjnek idején. A családi élet feszültségeinek feloldásában Zidi zseniális. (Mellesleg ő írta a forgatókönyvet.) Ügynökünk a család észre térítése érdekében remek kis tréfát eszel ki. Feleségét beszervezi titkosügynöknek, természetesen feladatot is kap. Le kell feküdnie egy férfivel, akiről kiderül, hogy nem más, mint a férj. Zidi ilyen és hasonló fordulatokkal bonyolítja a cselekményt. A vége természetesen happy end. Jól sikerült tehát a témaválasztás, hiszen a nézők változatlanul kedvelik a titkosügynökökről szóló történeteket, pedig milyen régóta kínál már e téma lehetőséget a rendezőknek. Tudni kell élni vele. Zidi vígjátéki eszközökkel jeleníti meg titkosügynökünk kis családi drámáját. Szórakoztató filmnek készült, de nem harsány, nem késztet hahotára. Talán az utolsó poén kivétel, mely egyben a film csúcspontja. A történet pereg, az akciók izgalmasak, a poénok végsőkig feszítettek. Humor, jókedv, derű, egyszóval kulturált szórakoztatás. A főszereplő négyesfogat jó munkát végzett. Némely elemző azt vágja Zidi fejéhez, hogy túlbonyolította az eseményeket, ezzel én nem értek egyet. Jól megkomponált alkotással állunk szemben. A film fordulatai, eszközei a francia mozi aranykorát idézik. Naná, hisz Zidi öreg róka a szakmában, nem véletlenül sikerült neki egy estére ismét kikapcsolnia a nézőt a mindennapokból. Egymilliárd írástudatlan (MTI-Panoráma) — A világnap megrendezését 1965. szeptember 8-án az UNESCO által Teheránban összehívott világkongresszus határozta el, s egyben ráirányította a figyelmet az írástudatlanság felszámolásáért folytatott harc fontosságára, hiszen az analfabétizmus akadályozza a gazdasági élet, a nemzeti kultúra fejlesztését. Az analfabétizmus felszámolására irányuló harc irányításával az ENSZ saját oktatási és kulturális szervezetét, az UNESCO-t bízta meg, amely több ízben készített felmérést az írástudatlanságról, s a számok nem adtak okot az elbizakodottságra. 1985-ben 800 millióra tette az írástudatlanok számát az UNESCO, ezért kezdeményezte, hogy 1990-et az ENSZ közgyűlése nyilvánítsa az írástudatlanság elleni Könyvespolcunk küzdelem évének. Ez meg is történt, sőt még abban az évben március 5-19. között a thaiföldi Jomtienben Oktatási Világkonferenciát rendeztek, amelyen az egyik fő téma az írástudatlanság volt. A tanácskozás előkészületeként szétküldött kiadványokban riasztó adatokat közöltek, e szerint világviszonylatban 900 millióra tették az írástudatlanok számát; s ez roppant aránytalanul oszlott meg a világban. Az iparilag fejlett országokban a lakosságnak mintegy 3 százaléka volt analfabéta, Afrikában ez az arány 60 százalék, s az olyan népes országokban mint Kína, vagy India, még a kisebb százalékok is 10 milliós nagyságrendű népességszámot takarnak. Minden erőfeszítés ellenére a nyolcvanas években is az évente 85 millió iskoláskorba lépő gyermek közül harminc- millió volt azoknak a száma, akik vagy el sem kezdték a tanulást, vagy nem jutottak el a negyedik osztályig, s így lényegében az analfabétákhoz tartoznak. A megdöbbentő adatot tavaly tavasszal tette közzé az ÚNESCO párizsi központja. A szervezet vizsgálatai szerint a legtöbb ilyen gyermek Latin-Amerikában, a Karib-tengeri térségben, Dél- Ázsiában és Afrikának a Szaharától délre eső területén él. Az afrikai országokban az oktatási hálózat elégtelensége, a többi területen annak alacsony színvonala az írástudatlanság oka. Az írástudatlanság nemcsak a Föld szegényebbik felén, hanem a fejlett országokban is komoly probléma, bár erről sokszor szemérmesen hallgatnak.. Magyarországon az elmúlt évtizedekben szokás volt azzal dicsekedni, hogy a szocializmus jószerével megszüntette az analfabétizmust. De szakmai körökben nagyon is jól tudták, hogy hazánkban is nagyszámú írástudatlan ember él. Az eredmények persze nem lebecsülendők, hisz 1920-ban még a magyar lakosság 13 százaléka, azaz 789 ezer ember volt analfabéta, 1960-ban pedig már csak 260 ezer. A tendencia azóta is csökkenő, 1970-ben 171 ezer, 1980-ban 102 ezer, 1990-ben pedig 93 ezer honfitársunk, a lakosság 1 százaláka számított írástudatlannak. Java részük a 60 éven felüli korosztályból kerül ki. A gyerekek, fiatalok döntő része tud ugyan olvasni, de a magyar gyermekek olvasási képessége igencsak elmarad az európai átlag mögött. Erdélyi gondolatok Antal Attila Akit érdekelnek az erdélyi magyar kisebbség sorsproblémái, értelmiségének közérzete, irodalmának elméleti kérdései, Cs. Gyímesi Éva: Honvágy a hazában című köteténél lebilincselőbb munkát aligha találhat a könyvpiac idei kínálatában. A könyv alcíme — Esszék, interjúk, publicisztikai írások — jelzi, hogy az ismert irodalomtörténész, kolozsvári egyetemi tanár ezúttal közéleti személyiségként, politikusként és magánemberként is bemutatkozik a magyarországi olvasóknak. Az elmúlt tíz év terméséből összeállított válogatás leghosszabb írása a Gyöngy és homok című tanulmány, melyben a szerző az irodalmi tran- szilvánizmus egyes jelenségeit elemzi; újszerű látásmódja, kritikus hangja vitára ösztönöz, továbbgondolásra sarkall. A gyűjtemény több írása foglalkozik aktuális politikai kérdésekkel. Cs. Gyímesi Éva megemlékezik a közös gondokról, az elért eredményekről, de nem rejti véka alá véleményét a kisebbségi magyarság körében tapasztalt s általa negatívnak vélt jelenségekről, gondolkodásmódról sem (messianizmus, népszolgálat- eszme), s az egyéni hit, a racionalitás, a fogalmak tisztaságának fontosságára hívja fel a figyelmet. (Érveit tisztelve, megállapításai tanulságos voltát elismerve e sorok írója se rejtheti véka alá, hogy az egyéni és közösségi érdek közötti ellentét nagyságának ábrázolását helyenként túlzottnak véli, s a megfogalmazott végcélt — „a személyiség felszabadítása a legfontosabb feladat” — elégtelennek tartja. Elképzelhetetlen ugyanis az egyén boldogulása a közösségé nélkül, s ezért nehezen indokolható az egyik favorizálása a másik rovására.) A kötetben közölt interjúk, vallomások ugyanakkor a kisebbségi közösség ügyéért áldozatokat (kihallgatások, házkutatások) is vállalt nagyszerű ember portréját állítják elénk, aki otthon maradt és dolgozott a diktatúra legsötétebb éveiben is, míg barátai, alkotótársai sorra elhagyták szülőföldjüket. Megelevenedik előttünk a pedagógus alakja, amint felszólal a felszabadultság öröme a katonafiáért való aggodalom érzésével tusakodik. Cs. Gyímesi Éva írásait forgathatjuk meleg együttérzéssel, vitára ajzott kedvvel, a fogalmazás igényességét csodáló elismeréssel, csak egy módon nem: közömbösen. (Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993.) Jelenet a filmből Titkolt titkosügynök nyáron
