Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-11 / 212. szám

1993. szeptember 11. 9L ’K&Ut-Magyarország hétvégi mettékfete 15 Nem Györke László A megyeszék­hely felől a vásá- rosnaményi Ti- sza-híd után jobbra az első község Jánd. Szerényen húzó­dik meg a „nagy szomszéd” árnyékában. A falu szélétől néhány háznyira egy „disz­kont”, majd presszó és egy új lakóház alkot különös egysé­get, amely arra utal: Jánd nem a sorvadásra ítélt beregi tele­pülések egyike. Pedig — amint az dr. Baka István jegyzővel folytatott beszélgetésünk során kiderült —ezen a településen is súlyos gondot jelent a munkanélküli­ség. Az 1150 fős községben 160-an eszik a munkanélküli­ek „keserű kenyerét”. Ezenkí­vül harminchétén már kikerül­tek a munkanélküli-ellátmány­ból, és segélyre szorulnak. Az önkormányzat másfél millió forintot költ csak a munkanél­küliek támogatására. A többi segéllyel együtt a végösszeg két és fél millióra rúg. A munkanélküliség okai kö­zött szerepel, hogy sok vásá- rosnaményi munkahely szűnt meg, ami a jándiakat is érzéke­nyen érintette. A másik ok: a helyi szövetkezet tevékenysé­ge visszaesett, kevesebb mun­kaerőt tud foglalkoztatni. Mintegy harmincöt-negy­ven ember jutott tavasszal földhöz. Szeptember 30-án lesz a második földárverés. A községben egyébként nagy hagyományai vannak az állattenyésztésnek, hiszen jó adottságai vannak a határnak a szálas és abraktakarmány ter­mesztésére. A gazdasági ba­jok, a piac beszűkülése azon­várják a sült galambot ban ide is begyűrűzött. Míg korábban a faluban 800 szarvasmarha volt, ma ez a felére csökkent. Vajon mit tesz, és tud-e egyáltalán valamit tenni az ön- kormányzat annak érdekében, hogy a „leépülési folyamat” megálljon? — A munkahelyteremtés nem könnyű manapság még a fejlettebb ipari térségekben sem — mondja a jegyző —, nemhogy itt Beregben. Egy kis üzem működik a Start Re­habilitációs Vállalat jóvoltá­ból, amely mintegy 30 embert foglalkoztat. Egyéb, ipari jel­legű tevékenységre nemigen számíthatunk. Viszont itt van a Tisza, amelynek partja alkal­mas arra, hogy üdülőövezetet alakítsunk itt ki. Hiszen egy település, ahol nincs számot­tevő ipari tevékenységre mód, meg kell hogy ragadja az ide­genforgalomban rejlő lehető­ségeket. Természetesen az alaptevé­kenység továbbra is a földmű­velés marad, de hát, tudjuk, csupán ebből egy község sem tud ma megélni. A másik lehetősége, amit, úgy tűnik, az önkormányzat maximálisan igyekszik ki­használni, hogy minden hoz­záférhető pénzforrást megcé­loz. így például alapítványt hoztak létre A jándi szolgálta­tóházért címmel. Az alapít­vány támogatókra talált a nyír­egyházi Start Rehabilitációs Vállalat személyében, amely egymillió forinttal járult hozzá az ügyhöz. A támogatók kö­zött szerepel a Kelet-Nyugat Delta, a helyi szövetkezet, a Közlekedési és Hírközlési Mi­nisztérium. A pénz tehát nagy­jából össze is jött az említett létesítmény megépítéséhez, melynek már állnak a falai. A tervek szerint decemberben el­sőként a posta költözik be, majd tavasszal a fodrászat, a KMP-s iroda, a tetőtérben kia­lakítanak egy szolgálati lakást. — Nagyon kellene egy kör­zeti megbízott — mondja dr. Baka István. — Idestova egy éve kérjük a Vásárosnaményi Rendőrkapitányságtól a segít­séget. Pedig már szolgálati la­kást is biztosítani tudnánk... A foglalkoztatási gondokon enyhítendő létrehozták a Jánd Spirál Alapítványt, amely el­sősorban a szakképzetlen ci­gányságnak (Jánd lakosságá­nak egyharmada) teremtene munkalehetőséget. Pályázatu­kat már benyújtották. Egy má­sik, az Autonóm Alapítvány már nyert háromszázezer fo­rintot, amelyen gépeket, be­rendezéseket vettek. Nonpro­fit tevékenységről van szó, a nyereséget ugyanis a hátrá­nyos helyzetűek megsegítésé­re fordítják. A önkormányzat egyébként négy telket bocsá­tott a Spirál alapítvány rendel­kezésére, amelyeken ott van a A SZERZŐ FELVÉTELE gázcsonk, tehát feltételek adot­tak egy komolyabb üzem ki­alakítására. Két üzemcsarnok, szociális létesítmények kiala­kítására nyílik mód. A le­endő üzemben épít­kezéssel kapcsola­tos termékek készülnek majd. Ejtettünk már szót az idegenforga­lom föllendí­téséről. Vajon van-e Jándnak reális esélye, hogy a szomszédos Ugomyához, valamint Tivadarhoz hasonló közked­velt üdülőfalu legyen? Hiszen a foglalkoztatási problémák megoldásában az idegenforga­lom is sokat nyom(hat) a lat­ban. Az első lépések tulajdon­képpen megtörténtek. — Az idén két tantermet rendeztünk be tábornak, ahol még pesti gyerekek is nyaral­tak — mondja Szalay Kálmán, az általános iskola igazgatója. — Hadd említsem meg a Mál­tai Szeretetszolgálat segítsé­gét, hiszen tőlük kaptunk negyven ágyat. Az itt nyaralók többségének tetszett a csendes vidék. Volt olyan gyerek, aki még a nyár folyamán vissza­tért szüleivel. Ez is jelzi: van fantázia abban, hogy Jánd is, mint Tisza-parti település, tu­ristaparadicsom legyen. — Annál is inkább — foly­tatja a gondolatmenetet a jegy­ző —, mert az a nem titkolt szándékunk, hogy a parton rendezett üdülőtelepet hoz­zunk létre. Rögtön az árverés után elkészül a rendezési terv. 1500 méter kövesút már elké­szült, ezt folytatni kell, ezen­kívül le kell vinnünk a villanyt és a vizet. Ezután már meg­kezdődhet az üdülőtelepen az építkezés. Nem kétséges, hogy a Tiszának ez a szaka­sza azért is válhat vonzóvá, mert itt még tiszta a víz, a part strandolásra kiválóan al­kalmas. Szá­mításba kell azt is venni, hogy jobbról Ugomya, balról Tivadar már megle­hetősen túlzsúfolt. A tervekben szerepel még egy kerékpárút megépítése a töltésen. Nyugodtabb lenne a közlekedés is, hiszen a kes­keny utakon főidényben nagy a forgalom. Biciklitúrákra is lehetőség nyílik. Ehhez tíz jár­gányt már beszereztek. Persze, több kellene... Az iskolát nemrég hozták rendbe. Csak a művelődési ház és az iskola tetőszerkeze­tének felújítására több mint kétmilliót kellett fordítani. A távolabbi tervekben szerepel tornaterem és két tanterem építése, amelyre a pályázatot már benyújtották. — Szükség van az iskola bővítésére — mondja Szalay Kálmán —, hiszen jelenleg három tantermünk van egy­házi ingatlanban, amit vissza kellene adnunk jogos tulajdo­nosának. Ma 130 tanulója van az is­kolának. Kilenc végzőse közül mindössze ketten nem mentek tovább tanulni. Egyikük egészségi okok miatt. A leg­népszerűbb a szakmunkáskép­ző, de az idén hárman mentek gimnáziumba, Jólesik a napfürdő a Jándi óvodásoknak Valóságunk közelképben Kis magyar akvarell keretben Szőke Judit H ogy komorak a színek? Ez van. Igenis, zavar a nyomor. Zavar a kényszerű lézen­gés, a sehováse tartozás, akár saját hibájából került valaki bele, akár a társadaloméból. Általában mindenféle nyomor zavar. Hallom a határozott íté­letet: csak ő tehet róla. Ha va­laki a saját hibájából is kerül bele, valahol az műidig a tár­sadalom bűne. Hiszen az, hogy egyáltalán van nyomor, mely az emberek tömegeit nyeli el — kit komótosan, kit szédítő sebességgel —, amö- gött lappang egy társadalom felelőssége is. Vonzódom is a zavaros, ba­rázdás arcokhoz, de kerülöm is a szemérmes és szemérmet­len szegényeket. Ha tehetem, átmegyek a túloldalra, amikor a tömegből már messziről meglátom a kolduló gyerekek klasszikus sziluettjét. Pesten az aluljárókat nehéz kikerül­ni... Összeszorítom a számat — egyenes vonal —, megpró­bálom a fejemet elfordítani, de egy ismeretlen erő csak arra mozdítja egy kissé, csak épp annyira, hogy a szemem sar­kából végigmérhessem. Vala­mi arra bír, hogy saját magam­nak okozzak fájdalmat. Mert igenis nemcsak zavar, hanem kifejezett fizikai fájdalmat okoz, hogy nem tudok szá­mukra jövőt elképzelni. Ne­kem mindig az utolsók az el­sők. A kezem élűidül koto­rászni a zsebem sarkában, de csak akkor engedelmeskedek az érzelmeimnek, ha valaki épp nem takarja el a szöget, mely a tekintetünket összefog­ja. Azóta vagyok gyanakvó, mióta — régen, amikor még nem volt ennyire mindenna­pos a kéregetés — a pályaud­varon egy csenevész ötéves forma fiúcska csapódott mel­lém, olyan esendően nézett, hogy a legkérlelhetetlenebb felnőttnek is majd megszakadt volna a szíve. Persze, hogy adtam neki, de előtte megkérdeztem, műé kell, azt válaszolta, hogy még ma nem evett. Meghívtam egy kakaóra, de ijedten nemet in­tett, nem tudta leplezni a moz­dulatot, egy kisgyerek azért annyűa még nem tud uralkod­ni az ösztönéül, a váróterem hátsó sarka felé vetett pillan­tása talán az apjának szólha­tott. Kapott egy zacskós ka­kaót. Míg a sorban álltunk, csak azt hajtogatta, miközben lépdelt velem előre, mintha hozzám tartozna: nem, nem kérek. Maszatos kezébe nyomtam még egy húszast is, ettől aztán olyan boldog lett, hogy rögtön elnyargalt. Már félúton rágta a nylon csücskét. A restinél várták. Az én húsza­som hiányzott és kivolt a ve­gyesgyümölcsre való. Balek. Lelkiismeretfurdalásom van, nyugtalanítanak, elkedvetlení­tenek, napokig nem tudok másra gondolni. Egyszer egy szomorú szemű, őszes bajszú zavart, ötvenegynéhány éves lehetett. Tudom, hogy velem van a baj, mert nem tudok nem arra gondolni, hogyan élhetett, mit csinálhatott, de félek, műit ahogy ebben az esetben is fél­tem beszélgetni vele. Vettem tőle valami olyasmit, amiért a magamféle normális esetben még annyit sem ad, bagót, amenynyit ő motyogott. El­képzeltem, hány évtizedet tölt- hetett építkezési állványokon, porban, piszokban, dolgozha­tott nap nap után — hogy ide­jusson. Zavart a köszöneté, hogy megvettem tőle azt a va­cakot. Jelképesen. Mert azért ez ugyebár mégsem ugyanaz, mint a nyomorúságos koldu­lás. Ez üzlet, adásvétel. (Na jó, seft.) És nem tudok segíteni. Rajtam nem múlik semmi. Helyesebben: nem rajtam mú­lik. Vajon, akik tehetnének valamit, azok hogy mennek el a nyomorultak mellett? Szem­lesütve? Elfordított fejjel? Vagy elsuhannak, megpróbál­ván önmagukból kilépni?.. Megtorpannak-e csak egy má­sodperc-töredékre, s rohannak a hivatalba, hogy intézkedje­nek: be kell tiltani a nyomort?! Muszáj a fejemhez csapnom: az illetékesek nem járnak ilyen helyeken, bizonyára ritkán mennek az aluljáróba. Követ­kezésképpen ritkábban szem­besülnek a valósággal. Nekik sürgős, fontos, országos érde­kű jámi-kelnivalójuk van. És a suhanó nyugati paripák nem engedik be a részleteket. (Tö­kéletes a hangszigetelés, a füstüveg sejtelmes.) Sőt, sok­szor az embernek az az érzése, nem is a földön járnak. Mert persze történt már egy s más. Vitatkoznak úgy általá­ban eleget a téma fölött. Nincs is a helytelenítésben, a kriti­kában, az életre való ötletek­ben hiány. Mert ugyebár tör­vény előtt mindenki egyenlő. Meg különben is szabad a ver­seny. Ha valaki netán lemarad, mondjuk a (nem az időérzé­kemmel van baj, szándékosan hozok régi példát, mert valaki még véletlenül személyes meg- támadtatásnak veszi) Roth- schilddal meghűdetett ver­senyben, az az ő hibája. Régi szabály: mindig az életképe­sebb, a tehetségesebb marad felül a küzdelemben. Vannak, akik a rendezés, a szabályozás hívei, magukra vállalják az ódiumát annak, hogy Roth- schildot is megrendszabályoz- zák egy kicsit, ő is hozzon egy kevéske áldozatot, meg azok is, akik összedrótozott pokróc­ban alszanak. Elégedetten ösz- szedörzsölhetjük a tenyerün­ket, nincs ok az aggodalomra. mindenki elfoglalta az őt meg­illető helyet, s él fegyelmezett állampolgárként boldogan, míg meg nem hal. De addig is: bíz­zunk a jövőben! **** Régen, úgy negyven-ötven évvel ezelőtt, mielőtt új szelek kezdtek fújni, jócskán voltak nálunk címzetes, meg valósá­gos főtanácsosok, zászlóatyák, koronaőrök, asztalnokok, ka­marások, törvényszéki elnö­kök, méltóságosok, nagymél- tóságúak, nagyságos, tekinte­tes és kegyelmes urak, vitézek, grófok, bárók, hercegek...Volt tehát bőven lehetőség a válo­gatásra címek és rangok, cifra­ságok, megszólítások között. Most kisebb a választék, ám nem kevesebb a kereslet. Az alá- és fölé besorolás mai szer­kezete nyilván nem ad elég tág teret arra, hogy néhány szakér­telmet egyszerre címmel meg pénzzel is megbecsüljenek. Na és mennyi a tanácsadó ebben az országban! (Ennek ellenére mégis...) Ez a besorolás rang­nak nem túl magas, de a vele járó pénz és függetlenség már felér egy komolyabb címmel. Nem tudom, mennyi van még hátra, hogy a „nagyságos” és a „méltóságos” is újraéledjen, de a mentalitás már biztos, hogy itt van közöttünk, az em­berek közötti viszonyokban. Úgy hírlik, hogy a grófi, bárói címek sem maradnak meg csu­pán a viccekben. A kolleganőjével kettesben dolgozó hivatalnokból egy­kettőre csoportvezetőt csinál­nak, a húsz-harminc embert irányító csoportvezetőt osztály- igazgatónak nevezik ki, az asz­talosüzem vezetőjének név­jegykártyáján az igen előkelő üzemigazgató szó díszlik. És hányákat nem látnak el rang­gal és presztízzsel, ahhoz járó havi fix-szel! Persze, a több­ségnek nincs rangja és címe. A targoncavezető marad tar­goncavezető, az asztalost rit­kán nevezik ki főasztalossá. Tudom, hogy mióta világ a világ, nagy hajtóerő a rang. A főnököknek az ősidőben is jobban összefestékezték az ar­cát és elnyerte magának a szebben díszített kőbaltát. Nem is lenne nekem ezzel az egésszel semmi bajom, ha a „bojtok” és .rendfokozatok” csak egyszerűen az előmene­telt fejeznék ki, ha a kiérde­melt teljesítményért járna a magasabb beosztás és a több pénz. D e másról van szó, ami már bánt. A jelen­ség, a cafran- gok és rangok mögött megbújó viselkedés, olykor megalázó kapcsolat- rendszer. Úgy tűnik, ezt a mo­dem rangkórságot vírus okoz­za. Beférkőzik az együttélés­be. Besorol mindannyiunkat. Alá és fölé.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents