Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-07 / 183. szám

1993. augusztus 7.

A Sóstó Nyíregyháza ligete

Másfél évszázaddal ezelőtt már kellemes kirándulóhely # Régi nyíri nyarak (4.)

Margócsy József

A városszéli erdő a nyíregyháziak %tüdeje, a Sóstó pedig a lakosság városligete. Ilyen jelzőkkel szokás emlegetni kellemes üdülőhelyünket, amelyik majdnem kétszáz éve ténylegesen is igénybe vett, látogatott fürdője, szórakozó-, pihenőhelye a városiaknak és az ideérkezőknek. Napjainkban pedig egyre növekvő mértékben állandó lakóhelye is, afféle elővárosa is a megyeszékhelyieknek.

A majdnem másfél évszázaddal ezelőtti adatokra támaszkodó geográfiai szótárában azt írja Fényes Elek, hogy „az erdő alatti Sóstó kies, regényes vidékén elegendő vendég- és fürdőszobákkal, tánc- és tekézőtermekkel is egész kényelmileg ellátva” találkozhatna a távol vidékről is ide látogató betegek és egyéb mulató vendégek. — A vegytani elemzések szerint „a víz gyógyereje csúz, köszvény és bőrkiütésekben hasznos.” Ezért is használhatták régebben hivatalosan is a gyógyfürdő elnevezést. — A hatást elsősorban a kádfürdőbe bevezetett, felmelegített víz használatával érték el. Ez a gyógyfürdőépület már régóta használhatatlan; újabb korunkban az 1957 utáni fúrások következtében feltört termál gyógyvíz hasznát már szabad strandon vehetik igénybe, s dicsérik egészségesek, betegek, orvosok egyaránt.

Történeti feljegyzések bizonyítják azt is, hogy másfél évszázaddal ezelőtt már kellemes kirándulóhely a Sóstó. A helybeli evangélikus egyház kéziratos történetében olvashatjuk, hogy 1836 júniusában egy nagyobb egyházi-világi gyűlés tagjai, befejezvén itt a hivatalos feladatokat, a Sóstóra kocsiztak bankettező ki- kapcsolódásra. Ott — véletlenül — színészeket is találtak, akik azonnal hajlandók voltak egy színdarab előadásával mulattatni a hivataloskodásba belefáradt urakat.

Száz évvel ezelőtt, Krúdy

A sóstói Krúdy-szálló a terasszal

születésének évtizedében egy sajátságos gyógyeljárás központja a Sóstó. Volt itt egy népszerű, mozgékony orvos a Kállai (Szent István) utcában: Ungerleider Jónás (1810— 1891), aki városunknak alighanem első természetgyógyásza és saját hosszúra nyúlt életével élő propagandája is ajánlott eljárásainak. A hetvenes években Nyíregyházán megjelenő Természetgyógyász c. folyóiratában is terjeszti tanításait, tapasztalatait. Akkoriban éppen az ún. Kneipp-kúrának igyekszik híveket szerezni: a Bajorországból kiinduló vízkúra a nedves fűben járók életének meghosszabbodását helyezi kilátásba. Az itteni követők, apostoluk vezetésével a sóstói fürdőből indultak reggeli kúra-túrájukra: az erdő fái között „térdig felgyűrt nadrágban, mezítláb járkáltak a harmatos fűben.” A sóstói igaz- hitűek azonban fejlesztették a módszert: mivel a természetes gyógymódok hatása meztelenül fokozottabban érvényesülhet, a doktor vezetésével ezt a változatot kezdték gyakorolni. Itt már átadom a szót Krúdynak, ahogy a Nyíri emlék c. írásában olvasható: „...az, akinek már mindennap drága volt élete meghosszabbításából, nyomban hallgatott a doktor tanácsára. Amikor a sétát megkezdték, anyaszűz mezítelenül vonultak végig a harmatos erdőn. Ugráltak, virgonckodtak, mint a fiatal csikók, sőt felmásztak a fákra és ott tornásztak, kiáltoztak, úgy, mint az ősemberek. A hatósághoz mind több panasz

Balázs Attila felvétele érkezett, hogy a hetivásárra igyek\’ő fehérnépek a sóstói erdőben mezítelen emberekkel találkoznak; sőt egyszer a haragos vincellérek furkós botokkal támadtak neki a szenvedélyes kneippistáknak.”.

A nyíregyházi Bessenyei Kör meghívására egy-egy országosan ismert művész egyedül, vagy valamilyen művészeti társulás (Nemzeti Salon, KÚT) tagjai szinte évenként rendeztek kiállításokat a városháza nagytermében. így keletkezett az az elgondolás — először Kardos István, majd Polinszky Pál kultúr- tanácsos javaslataként, hogy a Sóstóra művészeket kellene hívni nyaranta: művésztelepet kellene itt indítani, meghonosítani. 1931-ben jött el a kedvező alkalom, amikor a bes- senyeisták a képzőművészeti főiskola tekintélyes művésztanárát, Rudnay Gyulát (1878— 1956) hívták meg gyűjteményes kiállításra. A szervezésitechnikai feladatokat a mérnöki hivatal akkor még 25 éves munkatársa, Dienes István végzi; a baráti vendéglátást a polgármester biztosítja, Rudnay régi ismerősével, múzeumunk igazgatójával, Kiss Lajossal egyetemben. Ekkor a régi vágy újra megfogalmazódott: majd sűrű levelezés indult a módozatok tisztázására, s így 1931 júniusának legvégén Rudnay öt tanítványa érkezett: a meghívás nyolchetes vendéglátásra szólt.

Ahogy Dienes írja visszaemlékezésében (SzSzSz 1970:4.), a város művészet iránt érdeklődő közönsége

kezdettől érdeklődéssel, olykor anyagi támogatással is kísérte a fiatalok életét, munkásságát. A nyár végén, itt készült munkáikból kiállítást is rendeztek. A bemutatkozó hallgatók közül különösen Ko- necsni György (1908-1970) és kortársa, Koffán Károly vált híressé felnőtt művészként. Majd 1932-ben már Koffán az érkező növendékek vezetője, 1933-ban pedig Boros Géza (1908-1971) jön ide a kiszemelt fiúkkal. Boros majd itt is „ragadt”: állást kapott a Kál- vineum tanítónőképzőjében és házasságra lépett Kiss Lajos nevelt leányával. 1948-ban, amikor — 36 évi szolgálat után — Kiss Lajos nyugalomba vonult, egész családjával Budapestre költözött: Boros is akkor hagyta el Nyíregyházát. — 1934-ben járt itt a negyedik, utolsó festődiákcsoport. Ez év végén ugyanis meghalt Bencs Kálmán polgármester, s a képviselő-testületet már nem volt ki meggyőzze a nemes kezdeményezés folytatásának vállalására.

Három és fél évtized elteltével, már a megye kezdeményezésére, jobban segélyezett, nemzetközi művésztábor nyílik 1970-ben a Fenyves turistaházban, így a művészek sóstói működése, a sok országból erre járó, vissza-visszatérő alkotók itteni találkozása, rendszeres mozgalommá válhatott és él napjainkban is.

1937-ben, amikor már nem működött a művésztelep, az akkor megjelent helyi telefonkönyvben a Sóstó Gyógyfürdő és Strandfürdő vezetése hivatalos hirdetésében milyen sajátosan nagyzoló szöveg olvasható. Itt ugyanis, figyelemreméltó nagyképűséggel utalva a Párizs közelében fekvő fontainebleaui erdő melletti falucskára, ahol hajdan a nagy francia természetfestők táboroztak, alkottak s körükben Munkácsy Mihály és főleg Paál László is megfordult: a Sóstót Nyírségi Barbizon címen ajánlják „parkművészeti remekeivel”, a „világfürdők kényelmét” biztosító strandjával együtt...

és a rákász

— Fehér, mert külföldi alkalmazott.

—Le van pecsételve?

—Le!

A rákászra kacsintottam, és nyugtatólag fel is emeltem a kezem, azután lehajoltam, és én is a vízbe kotortam. Kiemelt kezemen két rák csüngött. A fazékba ráztam őket, azután Tolsztojhoz fordultam, és megint kacsintottam:

— Hát a halakat mivel fogja?

Eddigi viselkedésem láthatóan bizalmat ébresztett benne, de most ismét bezárkózott.

— Láttam a vesszőkosarat —mondtam neki. —Nem árulom el, csak mutassa, mivel és hogyan fogja a halakat?

— Inggel — mozdította bozontos bajszát.

— Ne ravaszkodjon, öreg. A ravaszság olyan, akár az aprópénz: nem vehet sokat rajta. Az igazat mondja.

Annak a törvénynek az igazolására, hogy a megfélemlített ember keveset beszél, lehúzta ingét, görcsöt kötött a

két ujjára, a gallért egy eleve odavarrt madzaggal elkötötte, azután a víz alá merítette az így átalakított inget, és meghúzta, mint a hálót szokás. Amikor kiemelte, két hal fic- kándozott benne. A kisebbiket kidobta.

— Azt a nagyobbat tegye a vesszőkosárba. Tőlem semmit nem tud meg a halőr, ne féljen. Ez a kettőnk titka marad.

— Nemigen — hangzott fel mögöttem rokonom dörmö- gésre emlékeztető hangja. — Most már hárman tudjuk.

Inkább csak közlés volt, fenyegető él nélkül, de összerezzentem, és mozgott pz agyam, hogy milyen hazugságot adjak elő a rákász, meg a saját védelmemben.

— Komolyan láttam, hogy létezik nála igazolvány-féle...

— Nagy eszed van, öcsém, de nagy ésszel szoktak leginkább nagyot tévedni — jegyezte meg bátyám, higgadtan tömködve tőlem kapott pipáját. — Mit gondolsz, azért vagyok én itt halőr, hogy ne vegyem észre azt. aki tilosban

jár? Akkor láttad te az ő igazolványát, amikor a fejed tetejét.

Feltűnt, hogy a rákász nem ijedt meg rokonom hangjától. Most nyugodtan begázolt a víz mélyebb részébe, ahol a fonott kosár lapult a fenéken, kiemelte, felnyitotta a tetejét, és beledobta a frissen fogott halat. Kezdtem érteni a helyzetet.

— Maguk összejátszanak a... lopásban?

Rokonom vállat rándított.

— Ez csak féligazság — dünnyögte. — A féligazság pedig egyenlő a félhazugsággal. — Osszeműködünk, hogy megéljünk. Jöjjön csak, cimbora — szólt a rákászra, felé nyújtva régi pipáját. — Tömje meg, aztán szívja maga is. Ezt magának szántam.

A kis ember elfogadta a pipát is, a mellé kínált dohányt is, azután rágyújtott, és elégedett ábrázattal pöfékelt. O is, rokonom is boldogok voltak.

Elfordultam tőlük, és körbenézve arra gondoltam, miiven felséges temnlom a természet, amely mindenkinek juttat önmagából. Azután attól hatódtam meg, milyen felséges tud lenni az emberi természet is... Ez a két vénség itt, aki csalárdságot művel, hogy kiigazítsa az élet csalárdságait...

Könnyek tolultak a szemembe, és hogy elrejtsem, leguggoltam, s miként az imént, belekotortam a vízbe.

— Mit keresel? — kérdezte rokonom.

— Nem tudom — felelte, anélkül, hogy felnéztem volna.

— Aki nem tudja, mit keres, az végül is nem tudhatja, hogy mit talál — mondta a rákász, és most csodálkozva kaptam rá elhomályosult szemem, hogy megcsodáljam ennek a bölcselemnek a forrását.

A

kis ember kivette szájából az éppen megszippantott pipát, és jóízűt nevetett. Nevetett vele rokonom is. Végül olyan hahotára fakadtak, hogy visszhangzott nevetésük a tó felett.

A marketing múltja a magyar piacon

Budapest (MTI) — Nemrégiben rendezték meg Budapesten a 3. országos ipariforma tervezési konferenciát, amely esemény elsősorban a dizájn napjainkban betöltött szerepével foglalkozott. A dizájnnal, amely több, mint ipariforma, formakultúra. Amely szervesen összekapcsolódik a termékfejlesztéssel, a környezetkultúrával, de még szociológiai, ökológiai vonatkozásai is vannak. Amely ezernyi szállal kapcsolódik a vállalkozáshoz és alapvetően elsősorban minőségbeli fogalomként határozható meg.

Miközben napjaink konfe- renciázó szakemberei dizájn- elméleteket fogalmaztak meg, szívesen visszanéznek az előzményekre is. A konferencia alkalmából több kiállítás nyílt, ezek közül a legtanulságosabb az Iparművészeti Múzeum augusztus végéig nyitva tartó tárlata, amelynek címe Marketing a századfordulón?! így kérdőjellel és felkiáltójellel.

Mégpedig azért, mert amikor az anyagot gyűjtötték a kiállításhoz ugyancsak kérdőjel magasodott a múzeoló- gusok elé — mondja Torday

Aliz, a rendező. — De ahogy egyre több kiállításra kívánkozó műtárgyra találtak, a kérdőjel felkiáltójellé egyenesedett. Arról meggyőződve és meggyőzve, hogy a marketing nem is olyan nagyon mai fogalom.

Mert mit is jelent a marketing? — A lexikális meghatározás szerint e közgazdasági kifejezés azt jelenti, hogy az üzemi termelést a piaci igények figyelembevételével irányítják. Tágabb értelemben, azaz a századforduló korára vonatkoztatva, azt a befolyásolást, irányítást is magába foglalja, amelyre a piac szorul. Ugyanis a tervezők és nagyközönség ízlésének formálásával olyan igények is felkelthetők, amelyeket a közgazdasági értelembe vett piac nem igényelt volna.

Éppen ilyen céllal, az iparművészet megismertetésére, meg hogy a tervezőknek, az iparosoknak, az ipariskolásoknak mintát adjon, jött létre a múlt század végén a mi Iparművészeti Múzeumunk.

Ezért aztán a százharminc műtárgycsoportot háromféle jellegzetessége alapján mutatják be. Itt vannak művészek és mesterek mintalapjai, tervjavaslatai, a Magyar Iparművészeti Társulat kiadványai, mint „kedvcsinálók” iparosoknak és a nagyközönségnek. Itt vannak konkrét tárgyak gyártásra vagy sokszorosításra előkészített tervei és az elkészült iparművészeti tárgyak. S végül azok a tárgyak, amelyek az áru felkínálásának eszközeiként funkcionálnak, plakátok, hirdetmények, divatlapok, árjegyzékek.

Mindjárt bevezetőül néhány erőteljes, ismert plakát Bíró Mihálytól, a Parker tollat, a Palma cipőtalpat hirdető, vagy Faragó Mihály szellemes cipőplakátja. Dobozok, csomagolások, cigarettás-, teás-, kávés díszdobozok.

Egy vitrinnyi számolócédula, magángyűjteményből. Szép szecessziós textil mintalapok, szőnyegek, faliszőnyegek.

A kort jellemző porcelánok, Zsolnay kályhacsempe, étkészlet és mellé a de- kortervek rajzolata. Egy bőrborítású szék, egy fonott garnitúra — eleven valóságban és plakáton Vas Béla mintalapja és az ezek alapján készült leányszoba. Erhardt Ernő míves bútortervei.

Mindenesetre meggyőződhetünk, a tárgyalt időszakban — 1880 és 1920 között — Magyarországon már sok mindent megtettek a fogyasztó befolyásolására, és nem is sikertelenül.

Faragó Géza plakátja Archív felvétel

■ff 9(e(et-!Ma#iiarorszá# hétvégi mttéífcte ] 13