Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-28 / 200. szám
12 Sk Xekt-Ma/warorsz-áfl hétvéfli mttétíete 1993. augusztus 28. Érettségi elnök voltam Megkésett, de nem tanulság nélküli sorok Vasy Géza Régen az érettségi a felnőtté válást, a „felavatást” is jelentette, gyerekből felnőtté vált a tegnap még diák, s az iskolából „kilépett” abba a bizonyos életbe. Tudjuk jól, hogy már elég régóta nem így van: a gyerek sokkal előbb válik felnőtté, vagy legalábbis felnőttessé, s az iskola sem tud, s nem is akar hermetikus védettséget nyújtani az élettől. Jó és rossz vonásai egyaránt vannak ennek a változásnak, de az ötven vagy száz évvel ezelőtti múltat ebben a vonatkozásban talán már senki se sírja visz- sza. Sok minden változott, de az érettségi eseménysorát mind a tanár, mind a diák kiemelkedő jelentőségűnek tartja ma is az iskola ciklikus rendjében és a vizsgázó élet- útján. Ebben az értelemben nem sokat vesztett az érettségi rangja évszázados presztízséhez képest: csak a „kinti világ” értékeli kevesebbre ezt a bizonyítványt. Ne szidjuk azonban ezért a változó világot. Nem arról van szó, hogy maga az érettségi ér kevesebbet, mint korábban, hanem arról, hogy a társadalmi értékrend sokkal többet kíván meg az érvényesülni kívánó szellemi emberektől. Milliomossá ma is válhat valaki félanalfabétaként, de értelmiségivé — kivételes esetektől eltekintve — csak akkor, ha egyetemet-főiskolát is végez. A második világháború előtt az évjáratok 7-8 százaléka járt középiskolában, 1960 táján mintegy 25 százalék, jelenleg pedig már 50 százalék körül van ugyanez az arány. A képzettségben tehát már nem az egyik végső fok, inkább csak fontos közbenső állomás az érettségi. Egyetemi oktatóként rendszeresen találkozom a frissen érettségizettekkel a felvételi vizsgákon, s mindig igyekeztem kellő toleranciával szemlélni az idők változását. Ezen azt értem, hogy rezignáltan szemléltem bizonyos ismeretanyagot és készségek csökkenését és sorvadását, de örültem a helyettük megjelenő újfajta tudáselemeknek. Mert két évtized alatt elég nagy mértékben csökkent ugyan az olvasottság átlagos szintje, s kevesebb lett a történeti ismeret, a filológiai tudás, viszont nőtt a műelemző készség, az elméleti fogalomkincs. Úgy véltem azonban, hogy a felvételi vizsgák a bölcsészkaron speciális képet adnak csak, s ezért vállaltam elnöki feladatot. Látni szerettem volna, milyen a kép azok körében, akik többnyire nem bölcsész pályákra készülnek. Nos szerencsém volt: egy átlagiskola átlagosztályában lehettem elnök, egy pesti külvárosi kerületben. Szokták mondani, hogy az érettségi nemcsak társadalmi rangját veszítette el, hanem szinte komolytalanná is vált: mindenki „átmegy”. Nos, én komolyságot tapasztaltam a diákok részéről is, s természetesen a tanároktól is. Több diákon véltem felfedezni a felelet hátterében az élményt: az elmúlt hetekben megtanult végre tanulni, életében először kellett komoly tudáspróbára készülnie, s közben sok minden, ami korábban homályos vagy ismeretlen volt a számára, hirtelen megvilágosodott. S egy szinte ideálisnak nevezhető tanári karral találkoztam. Ha voltak is közöttük esetleg ellentétek, azt a vizsgák idejére félretették, ha nehezteltek is korábban egyes diákokra, azt hirtelen teljesen elfelejtették, s szinte együtt éltek a vizsgázókkal. Akik hol csillagos jelesre feleltek, hol éppen csak elégségesre, s többnyire átlagos teljesítményt nyújtottak, de közben többféle értelemben is érettnek bizonyultak. Remélem 25, meg 50 év múlva is szebb emlékeiket fogják felidézni az idei nyáron történtek közül. Akkor is tehát, amikorra az érettséginek esetleg egészen más formája, jellege lesz. Hiszen manapság többféle elképzelés él arról, hogy az érettségit sztandardizálni kellene, azaz minél teljesebb mértékben egy országos normához igazítani, a vizsgát esetleg el is szakítani magától az iskolától, amelybe a diák járt. Ez valóban teljesen tárgyilagos lenne, viszont minden pedagógiai szempontot nélkülöző. S ez csak akkor lehetne igazságos, ha maga a középiskolai végzettség is érték lenne, elegendő például sokféle szakmai tanulmányhoz, s a központi érettségi ehhez képest lenne többlet, amely ily módon valóban helyettesíthetné — az esetek nagy részében — a felsőoktatási intézményekben teendő felvételi vizsgákat. így az érettséginek ez a régi feladatköre ismét élővé válhatna, de a középfokú iskolai végzettség iránti tömeges igényt sem kellene feladni. A népi imádság líra Beszélgetés Erdélyi Zsuzsannával, a Stephanus-díj idei kitüntetettjével Az idén 145 éves Szent István Társulat legutóbbi közgyűlésén adták át a közelmúltban alapított Stephanus-díjat azoknak, akik a vallási tudományok, jelesül a teológia és a keresztény kultúra terén maradandót alkottak. A kuratórium Gál Ferencnek, a teológiai tudományokban elért eredményeiért, Erdélyi Zsuzsannának pedig az archaikus népi imádságok és a középkori eredetű szakrális közköltészet kutatásaiért, és különböző műfajú publikálásáért ítélte oda a díjat. Erdélyi Zsuzsannával a kitüntetés napján, egy előadása után beszélgettünk, amelynek témája „Az Ómagyar Mária- siralom és a népi imádságok kapcsolata” volt. □ Előadásában évszázadokra visszamenőleg idézett népi imádságokat, holott köztudott, hogy a késő középkorból igencsak szegényesek a magyar nyelvemlékek... — Ennek végtelenül egyszerű a magyarázata: Magyar- országon a szóbeliség őrizte meg azt, amit szerencsésebb országokban az írásbeliség. Magyarországon a történelmi események jóformán mindent elpusztítottak, ami a késő középkortól, az Árpád-háztól kezdve ennek a komák a kultúrájához tartozott. Latin emlékek persze találhatók, de a magyar irodalomnak mindössze öt nyelvemléke van. A Halotti beszéd, amely próza, az Ómagyar Mária-siraiom a 13. század végéről, ami töredék, ismerjük a kőnigsbergi töredéket, ami az előbbivel szemben karácsonyi ének, aztán a gyulafehérvári glosszák, amelyek már csak feljegyzések, prédikációk a 14. századból, és végül még néhány töredék, amelyek szinte össze nem függő szavakat tartalmaznak. A 15. század második felében jönnek a bibliafordítások, majd az 1493-94-es Fes- tetich-kódex, amelyben megtaláltam a magyar népi imádságok megfelelőjét. □ Ón milyen gyökerekre vezeti vissza a magyar népi imádságokat? — Ezek bölcsője, forrása az a Szent Ferenc által meghirdetett és élt szellemiség, amely a vallásosságot érzelmeken keresztül közelítette meg. Ez tehát egy érzelemhangsúlyos vallásos élmény, amelynek középpontjában a Nagyhét történése volt, Krisztus halála, a Golgota-dráma. „Hőse” tehát Krisztus, de a szenvedő Krisztus mellé a ferences gondolkodásmód odaállította Máriát, a fájdalmas Anyát, akinek érzelmein keresztül az egész Krisztus-halál megrendítőb- ben érzékelhető. Az „imitáció Christi” szellemisége az, amit Szent Ferenc hirdetett, hogy Krisztust kövessük, és igyekezzünk hozzá hasonulni. így került előtérbe az Isten-anya, akinek számtalan képzőművészeti megjelenítését is ismerjük. □ Többször említette előadásában a „gyógyító imádságokat”. Ennek mi a magyarázata? — Ezek a népi imádságok, amelyek századokon keresztül elrejtve éltek, az utóbbi egykét évtizedben kerültek felszínre. Én véletlenül találkoztam egy olyan szöveggel, aminek a nyomába eredtem, húsz esztendő alatt több tízezer imádságot sikerült „kiásnom”. Tovább kutattam a hazai nemzetiségek körében, a szomszédos országokban, majd végig Európában, kerestem a kapcsolódásokat, a történet- és eredetkérdést. Ennek során az derült ki, ami más kutatásokból is nyilvánvaló, hogy a keleti-nyugati kereszténység egymást átjárta. Visszavezethető ez az Árpádok kétpólusú politikájához, ami éppúgy kötődött Bizánchoz, mint Rómához. Több kiadást megért könyvben kifejtettem, hogy a népi imádságok tulajdonképpen három részből állnak: van egy lírai rész, ez egy látomá- sos mozzanat, utána megjelenik a szenvedő Krisztus, a fájdalmas Mária képe, amelyben a passió tűnik fel, s a záradék vége fejezi ki azt a jutalmat, kegyes — lelki — hasznot, amely az imádság elmondóját illeti azért, mert elmondta az imát. Tehát felidézte Krisztus szenvedéseit, beleélte magát, azonosult vele. Például: „aki ezt az imádságot este lefekti- ben, reggel felkeltiben elmondja, két halálos bűne meg- bocsáttatik...” Q Van valami köze ezeknek a magyar népi balladákhoz? — Tulajdonképpen nem sok, talán ritmikai, verstani... Abban viszont igaza van, hogy az imádságok stílusa kicsiszolódott az évszázadok során, ugyanis ez a késő középkor szakrális közköltészetének, a passió költészetének, a Mária- siraiom lírának a népi, a néphagyományban megmaradt továbbélése. Jellegzetesek a párbeszédek is, hiszen abban a középrészben, ami a passiót jeleníti meg, van egy nagyon fontos motívum, amikor Mária keresi Krisztust (Mária Jánostól tudja meg, hogy „elfogták szent fiadat”). A Mária siralmaknak a középkori vallási színjátékokban volt szerepe, bizonyos jelenetekbe beleillesztették Mária panaszát. Ezek a színdarabok nem elégedtek meg a bibliai, a kánoni iratok szűkszavúságával, felhasználták az apokrif, tehát a nem éppen elfogadott bibliai elemeknek a forrását is. Talán még annyit, hogy a szent színjátékban három Mária-siraiom lehetőség van: amikor keresi Krisztust, amikor áll a kereszt alatt, és amikor a halott Krisztust az ölében tartja. Ez csodálatos Mária-költészetet hozott létre, ami tükröződik a népi imádságokban. S hogy az előző, a gyógyító népi imádságokkal kapcsolatos kérdésére válaszoljak: a régi időkben, a középkorban a misztikum és a mágia nem vált annyira szét. Olyan középkori szövegek vannak, amelyekben az imádságzáradékot ma babonásnak minősítenénk. De akkor ezeket nem tekintették annak. A szenvedés magában hordozta a tisztulás ígéretét is, voltaképp a gyógyulást. □ Széles körű kutatásai közben tapasztalta-e ennek — az ön fogalmazása szerint népi imádságlírának — a továbbélését? — Hogyne! Az a sok tízezer népi imádság, amivel találkoztam, azt bizonyítja, hogy a nép évszázadokon keresztül csiszolta, formálgatta, s használja ma is. A felfokozott vallási élmény újabb színekkel gazdagítja a szenvedés költészetét. cégtáblánkká is ót választjuk. Mindenki haverja, senki barátja — a tizennyolcéves su- hancok éppúgy lekólibólizták, mint az akkor még komolynak vélt nyakkendős és negyvenéves al- és főosztályvezető, vérszívó elvtársbuzik, mert következmények nélkül eltaposható volt mindenki számára, mindenféle módon és bármikor. Káli Báli, alattvalóként Éles Elek, a cirkuszi veterán, a százötvencentis senki—büdös volt. Elviselhető, de büdös. Mindig zakóban járt, valódi szivarzsebbel s a többi függelékkel ékesített konfekciózakóban, de zakóban! Fésületlenül se látta senki, bár néhányszor megtépázták sötétezüst üstökét, roggyant nadrágja kirepedezett cipőjére omlott, s noha látszlólag mindannyiunk kenyerespajtása volt, valójában gyűlölt bennünket. Amikor a gonoszság első szikrái kipattantak a szeméből, éreztem, hogy az őrület mélységesen mély verméből már nem képes kapaszkodók nélkül Szikra János: Az én kóli T7 vtizedek óta három forint Ej hatvan fillér volt a fehér kenyér ára, s amikor a dögle- tes unalom légkondicionált terében eltöltött órák után, a számítástechnikai intézetből hazafelé menet Kelemen Karcsi mámoros válltaszításokkal lökdösött az Andrássy (akkor Népköztársaság) úti söröző felé, a zsebemben gyűrődő pa- pírhuszasból még vissza is adtak pár forintot a két kegyetlenül keserű korsó kifizetése után. Zoli mindenesetre Ve- csésig követett volna bennünket gyalog, ha tudott volna a húszasról, s ha megáldotta volna őt is a korsó sörre szóló meghívás irgalmával a mi huszonéves, esendő és önző szívünk. Csorba fogai egy időszámítás előtti részegség emlékét őrizték múlhatatlanul, amidőn a delirium kíméletlen boldogságában rászájalt a pohárra, s a krigliél mértani átlót vonva lefűrészelte később már mélybarna színben rothadó fölső fogsorát. E végzetes naptól kezdve, mint ama páratlan ujjú patás a szagosított szenteltvíztől, irtózott a fogászoktól. Nem így a lóversenytől, s máig is mea culpa, mea culpa maxima! mert egyszer sem fogadtam el széles és ferde fogsorral rámvillanó meghívását a nyeretlen tikettekkel behavazott versenytérre, hol köztudottan mi és csak mi fogjuk ki a hármas befutót, természetesen az én kontómra, mivel — Karcsi szerint — Zolinak még annyi pénze sincs soha, hogy vasárnap délután minden saját nemzésű csemetéjének léggömböt vegyen a városligeti vurstli helyén omladozó ocsmány bódék valamelyikében. Akkoriban egy éjszakán Zoli arra riadt, hogy felesége a kenyérszeletelő késsel babrálgat a nyaka körül. Addigra, s innen a nej, Zolink ellovizta a lakását, hitelezői (kemény, kemény fiúk!) nem adtak újabb határidőt: — Ide a lóvét, vagy szívedben a jatagán! —Ekkor férjül ment egy két- nagylányos idegroncshoz, akinek nemzett még három fiút, tisztára Zoli-forma alakzatban sorakoztak föl mögötte május elsején, — s föleszmélve: — vágd át a torkom — mondta Zoli már nem első esetben! — de aztán hagyj végre aludni! —Mire a nő a jelek szerint le- csihadt, hiszen a derék férj továbbra is közöttünk ődöngött barna munkaköpenyében, mindannyiunk hasznára, rendületlen és taszító vigyorával — amúgy kedves és káros mellékszereplőként. A befejezhetetlen, el se kezdődő történet távlatos főhőse Kóli Báli, aki a földszintről a hetedik emeletig kézenállva utazott tour-retour a liftben fogadásból, komor tekintetű és hiteles tanúk előtt, majd lazán még végigsétált levezető tréningként kétkézláb a folyosón, talpra szökkent, s: — Kóli- bóli! — rikkantotta erőltetett rötyögéssel. Artista volt hajdanán, az özönvíz előtt vagy valamivel később, ki tudja, ám való a lift, a kétkézláb, s negyvenöt évével, százötven centijével, megrepedezett jellemével ő volt a céltábla. Ha akkor kellően okosak lettünk volna, Szalay Lajos illusztrációi az Ómagyar Mária-siralomhoz j Nagy Imre: Asszony kosárral