Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-28 / 200. szám
199}. augusz tus 28. Egész életével szolgált Mátis Béla, aki Móricz Zsigmond riportalanya volt egykor Páll Géza Nyíregyháza (KM) — Mikor e tudósítás bevezetőjén gondolkodom, az jár a fejemben, vajon az olvasók közül hányán ismerik Mátis Béla nevét. Tartok tőle, kivéve a nyíregyházi tanyavilág, főként a Vargabokor, a Felsősóskút,a Salamonbokor mamár nagyapa, nagymama korba érett egykori nebulóit, s néhány korosabb pályatársat, hogy a bokortanyák legendás tanítóját, akiről Móricz Zsigmond is írt, kevesen ismerhetik. Nincs ezen mit csodálkozni, Mátis Béla nem szobrot akart állítani magának, nem az utókor kegyeiért kívánt versengeni. Egész életével szolgált, a tanyai nép tanítását, a hagyományőrzést és ápolást, az emberi kapcsolatokat tartotta élete céljának. Mátis Béla a távoli Brassó megyéből 1912-ben a nyíregyházi tanyavilágba származott tanító, aid most lenne százéves, s öt éve halott, már életében fogalommá vált. Pályázat útján került intemátusi nevelőtanárnak Sárospatakra 1911 október 1-től 1912 január 10- éig, de a szíve a kisebb gyermekek közé húzta. Megpályázta a Nyíregyházi Evangélikus Iskola segédtanítói állását, ahol a sikeres segédtanítói munkája után már fél év múlva rendes tanítónak választották, és megszakítások nélkül 1951. október 31-éig, nyugdíjazásáig Nyíregyházán tanított. Először a Varga-bokori, majd a felsősóskúti és a Sala- mon-bokori tanyai, mindenütt hat osztályú osztatlan és ismétlő iskolában. Igen hamar megszerette a környéket, tanít-’ ványait és a népet is. Megtapasztalta, hogy a tanyai nép végtelen szorgalmas, takarékos és vallásos. Földes tanteremben Mamár nehéz elképzelni a régi tanyai iskolát, ahol Mátis Béla lámpás volt, az értelem aprócska fényeit plántálta a fejekbe. így volt ez a Varga-bokorban, ahol az iskola és a tanítói lakás egy bérelt tanyaházban volt, az első szoba a tanterem, a másik szoba a lakás szerepét töltötte be. Mindkettő földes. Az első világháború miatt a hadbavomult tanítók helyettesítésére Felsősós- kútra helyezték, ahol összevontan 136 tanulója volt. 1916 nyarán került Salamonbokor- ba, ahol már két éve szünetelt a tanítás. Eljött az ideje, hogy két és fél évi mátkaság után Kubacska Ilonával 1916 augusztus 5-én szűk családi körben megtartsák az esküvőt. Nevezetes vendége volt 1924 őszén az iskolának, Móricz Zsigmond író, aki a tanítási órán szerzett tapasztalatairól irodalmi riportban számolt be. Az egyik legtovább élt riportalanya volt az írónak Mátis Béla. Regényes életében mégsem a saját életútjának megörökítésén fáradozott, hanem a mindennapos tanítás, a tanyai nép gyámolítása mellett, évtizedekig szenvedélyesen kutatta a bokortanyák iskolatörténeti emlékeit, a tanyák néprajzi hagyományait. A Tirpák lakodalom cimű munkája még 1929-bem nyomtatásban is megjelent az akkori Szabolcsi tanító cimű lapban. De iskolatörténeti krónikája csak gépírásos formában maradt ránk — A nyíregyházi evangélikus nép- illetőleg általános iskolák története 1753-tól 1948-ig — maradandó alkotás. Oskolatanító kerestetik Különösen szemléletes az iskolakrónikának az a fejezete, amely a tanítókeresés, meghívás és beiktatás körülményeivel foglalkozik az 1811. évben. A krónika szerint az 1811. év szeptember 30-án a jobblétre szenderült Mihóki Mátyás egyik nagyérdemű oskolatanító utódlásáról kellett gondoskodni. Egy küldöttség neveztetett ki tanítónak alkalmas egyént keresni, következő tartalmú meghívó levél mellett, melyből érdemes néhány mondatot idézni: ^ „Tudós és különös Tisztelt Úr! Mint minden eklsia köteles, úgy mi is kötelességünknek ismerjük oskolás gyermekeink és orgonánk mellé oly ügyes és alkalmas férjfiút állítani, aki azokat tanítani és a kórust isteni tisztelet közben igazgatni képes legyen, mi is minden kitelhető módon abbeli kötelességünknek megfele- lendők, abban lelkiismeretesen járunk el.” Külön fejezetet érdemelnek az iskolakróniában az úgynevezett oldaliskolák, amelyeket az 1821-es évben hoztak létre Nyíregyházán, hogy télvíz idején se kelljen tanulás nélkül maradni a szegényebb gyermekeknek. Ilyen, az egyház által alapított oldaliskola nyílt a Pazonyi utcán, a Buzavásár mellet, a Serház és a Szarvas útcán Tóth József, Habdák István, Benkó István és Balázs Mihály írástudó iparosok vezénylése mellett. Számos kultúrtörténeti, néprajzi érdekességet tartalmaz még Mátis Béla eddig kéziratban őrzött munkája, amely a közelmúltban végre nyomtatásban is megjelent „A bokor tanyák tanítója” címmel a Váci Mihály Irodalmi Kör gondozásában, M. Takács Ferenc előszavával, akinek az apósa volt a legendás tanyai tanító. A kötetet útjára bocsátó szerkesztő, Madár János így vélekedik a maradandó örökséget hagyó Mátis Béláról: A bokortanyák tanítója méltán került az érdeklődés középpontjába. Alakja, mindenre nyitott szellemisége — születésének 100., halálának 5. évfordulóján — kötelez bennünket az emlékezésre. Egész életével szolgált... bólim kievickélni, nincs hozzá kötele, s amiként mi sem, soha, senki sem dobta le érte még megvetésből sem a hágcsót. Az őrület örvénye azért sosem ragadta el, mert nem szerette oly mértékben önmagát, hogy személyiségét uralkodóvá merte volna koronázni, nem tudott gyökeret verni a bokája körül röpdöső láthatatlan pillangók bozótillatában, nem tudott otthonra lelni tulajdon életeben. t Úriember volt. Úri Ember. Érzékszerveivel halálos pontossággal kitapogatta határait, képességét, illetékességét, s a személyiségéhez rendelt szerepet is hibátlanul eljátszotta. Belső kottája volt. Lehet-e többet tenni ennél? Közöttünk 6 volt a legkülönb. Vicceket mesélt, ötszázéves, penészes, pin- ceszagú vicceket, s kínrímeket gyártott, de valójában egyetlen verssel házalt fölkeltétől napnyugtáig, amelyet mindenkinek elsütött heti, sőt napi rendszerességgel: A kislány hintázott, a hinta ringott. miközben a kislány nagyokat... — kóli báli! — s örömhullámba húzódtak a ráncok a hajdani harminckettő sárga lepedéke fölött. Áldja meg érte az Isten! O nem áltatott. Átadta azt, amire képes volt, azt, aki ő volt, amit közvetíteni tudott saját esendő mikrokozmoszából. Látom Éles Eleket, a mi Kóli Bálinkat, amint az intézet évtizedek óta hányódó tárgyainak árverésén megszerzi ama számára oly becses szőnyeget, amelyet a második emeleti pihenőszoba ablakából az utcán várakozó élettársnak lehajít. Mintha minket, mintha engem dobott volna ki. Majd a szőttes után süllyed polgárion, szigorúan két lábon a lépcsőházban. Mi, tudatlan, ifjú számítógépkezelő-titánok, a fiatalság ösztönösen kíméletlen, bár nem menthető felsőbbrendűségével hajoltunk ki az ablakon. Elek — Kóli Báli — vállára vette a súlyos és használt textiltekercset, s jobbján a nővel mindörökre kisétált az életemből. Hiába, hogy tizenhét éve már, hiába, hogy mit sem tudok azóta se róla, nem is él talán, de visszatér, mert el sem tűnt, mert itt van, hiszen írok róla, mert bennem él tovább. Es él tovább tán Karcsiban, akivel e történettelen évek után találkoztam aflasztersza- gú zuglóőszi koraestben. Bokája gipszben, arca, mint mindig: nikotinkrétafehér, Utassy József verseit említi, s nejével együtt bicegünk a Mogyoródi úti SZTK-rendelő felé. — Barátom — mondta korábban, — elzüllök, vagy feleségül veszem ezt a nőt. — Sikerült a házasság s Karcsinak nem adatott meg elzüllenie talán, annak a Karcsinak, akit a Ma- jakovszkij-Király utcába két testvérével s apjával együtt várt haza nap nap után egy négy férfi közt számkivetetten verdeső édesanya. Megfogtam az Isten lábát! — mondtam még az intézetben Karcsinak. —Jól van —felelt,—csak nehogy a két lába közt melléje nyúlj, Janikám! E balfogást azóta is megkísérlem elkerülni. Zoli, Kóli Báli, Karcsi és a többiek valamiféle régi-régi illatokból avarszagúvá aszúsí- tott időből fölbukkanva néznek be ablakomon. Minden elmúlt évszakért, minden akkori lélegzetvételünkért felelős vagyok, mert elszámolásra kötelez mindenegyes arcrezzenésük, minden sóhaj, amely a diktátor hazából énrám bízatott, s most is, itt is, Gödöllőn, ezerkilencszáz-kilencvenhá- rom márciusában ugyanaz a tavasz kopogtat ajtómon. Nincs menekülés. Mit tettél értünk? Mit cselekedtél a múltban? Zoliért, Kóli Báliért, Karcsival közös ifjúságodért? Már csak az elhallgatásra van jogod. A halandzsák korszakában emlékeim magva és végokossága Kóli Báli, az Ember, aki vállalta magát a korban, amikor háromhatvan volt a fehér kenyér itt, Magyarországon, s a tizenharmadik budapesti kerület Radnóti Miklós utcájában is. Rekettye-Darócon született Kóródy Sándor színész, ügyvéd, lapszerkesztő Balogh László Előbb Györffy György jeles munkájában az Árpád- kori adatok között keresgéltem, aztán Csánki Dezsőnél kutakodtam a Hunyadyak- korából, végül belelapoztam Fényes Elek múlt századból való nagybecsű szótárába is, de Beregdaróc nevének Re- kettye-Daróc változatával egyikben sem találkoztam. Volt ott Kisdaróc, Nagyda- róc, csak éppen ez a fűzfán- fütyölős Rekettye-Daróc nem volt sehol. Ezt csupán Szinnyei József munkája közli tudós Kóródy Sándor tanár úr neve után születési helyként. Tehát Kóródy Sándor tanár úr 150 évvel ezelőtt, 1843. január 1-jén Rekettye- Darócon (ma: Beregdaróc) született. Eléggé sanyarú körülmények között látta meg a napvilágot, és ehhez még hozzájárult az a tragikus esemény, hogy 10 éves korára mindkét szülőjét elvesztette, így a neveltetése nagyanyjára, Gönczy Sámuelné asz- szonyra hárult. Gimnáziumi és jogi tanulmányait a híres-neves Sárospataki református kollégiumban folytatta 1863-ig. Ezután Pestre ment, ahol 1864-65 között joggyakomokként működött. Mint fiatal jurátus, hamar kapcsolatba került a művészvilággal, s különösen a színészetet kedvelte meg. Ezzel magyarázható, hogy később maga is szívesen föllépett a világot rengető deszkákra Sátoraljaújhelyen, Sárospatakon és Beregszászon. Mikor 1865 végén megszerezte ügyvédi oklevelét, hazaköltözött szülő megyéjébe, és Beregszászon ügyvédi irodát nyitott. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1872-ben már a város tiszti ügyésze lett, tíz év múlva pedig tiszti főügyésszé nevezték ki, mely tisztséget 1896- ban történt lemondásáig megtartott. Ekkor a márama- rosszigeti líceum tanára lett, és élete végéig büntetőjogot adott elő az iskolában. Jogászi és pedagógiai munkája mellett tevékenyen kivette részét a közéleti munkából is. Már 1865-ben műkedvelő színtársulatot szervezett, s abban maga is sikerrel fellépett. 1893-ban pedig létrehozta a Beregi Irodalmi Egyesületet, s ott elnökként fejtett ki hasznos kulturális és művelődési tevékenységet. Volt egyházmegyei jegyző és tanácsbíró, árvaszéki ülnök és elnökhelyettes. Mint névtudós, Lehoczky Tivadarral közösen munkálkodott a múlt századi településnek hivatalos egységesítésén. így neki is köszönhető, hogy az általa Rekettye-Da- rócnak nevezett települést Beregdarócként ismerjük. Arról nincs tudomásunk, hogy önálló kötete jelent volna meg, de napi- és hetilapokban, folyóiratokban gazdag irodalmi örökséget hagyott ránk. írt verseket, humoreszkeket, jogi és társadalmi témájú cikkeket, sőt „Két haza” címen még ötfel- vonásos drámát is. Szerkesztette a Bereg Vármegyei Naptárt, segédszerkesztője és főmunkatársa volt a Bereg című lapnak, írásait hol valódi, hol álnevek mögé rejtve közölte. __% 9gfiet-!Matnatvrszáuj hétvégi máíékfete j 13 Nagy Imre: Téli utca Utassy József: Tarlók fakírja Tessék, tessék, hölgyeim és uraim, itt látható a tarlók siheder fakírja, mezítláb, klottgatyában, fején zöld kalap, kezében kenderostor! Úgy köszönti a fölkelő Napot, hogy karját szélesre tárja, és hanyattfekszik a virradó földön, az irdatlan isten tarlóján. Mit neki a rettegett Rákosi pajtás, hatalmasabb az ő birodalma, ha éhség gyötri, felhörpint huszonegy fürjtojást, vadnyulat riaszt világgá a bokorból, kiabál utána: hopp miska, hopp miska. Csak istentől retteg, meg a kerülőtől, idomítottabbak libái még a katonáknál is, napszállatkor, ha begyük domború már, élükön jön haza, mint egy pöttöm Napóleon. Naptávol: ragyog a recski rabtábor.