Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-25 / 197. szám

CSUPA ÉRDEKES 1993. augusztus 25., szerda Újraéledő fafaragás MTI - Press — Ősi kész­tetés az emberben az alko­tás, a körülöttünk lévő világ szebbé tételének vágya és igénye. Ebből fakad a nép­művészet sokféle ága is. És ez a kiapadhatatlan forrás változatlanul éltetője a ben­nünk szunnyadó törekvések­nek még ma is, amikor használati tárgyainkat nem magunk készítjük, mint elő­deink. A régi falusi élet szin­te minden mozzanatát át­szőtte a népi díszítőművé­szet. A pásztorélet egykori tár­gyai vagy a régi falu min­dennapjainak használati esz­közei ékesen bizonyítják ezt, akárcsak azok a népi alkotá­sok, amelyek az emberi élet­út, a család jeles eseményeit kísérték és fejezték ki. A régi paraszti otthonok­ban ott volt a faragott böl­cső, a díszes menyasszony­láda, a házon a díszítő orna­mentika, a bútorokon a mí­ves faragás és festés. A régi temetők lesüppedt sírhant­jain egy-egy kopjafa nem­csak az alatta porladónak, hanem a fafaragó tehetség­nek is emléket állít. Talán éppen a modem idők kommerciáíódása, a tömegáruk uniformizáló ha­tása, az elszemélytelenedés játszik közre abban, hogy a népművészet és ezen belül a fafaragás újraéled. Egyre- másra alakulnak az ország­ban, iskolákban és nyugdíjas klubokban a fafaragó körök, kis közösségek, amelyek­ben újraéled a régi hagyo­mány. Két, országszerte ismert, neves fafaragó művész, apa és fia: Sibinger János és Miklós így vall erről az ősi kultúráról: — A falusi nép, amellett, hogy termelt ős­idők óta maga készítette használati tárgyait. Ezeket a tárgyakat a saját gyönyörű­ségére, életének szebbé téte­lére általában még díszítette is. A népművészetet a vidék­nek a hagyományokon ala­puló ízlése irányította. A fa­ragókészség apáról fiúra szállt, mindig tökéletesedve. A faragók általában a pa­rasztemberek, molnárok, pásztorok köréből kerültek ki. Az apa, Sibinger János a mezőgazdaságban töltötte életét. Szakemberként dol­gozott az egykori Batthy- ány-Strattmann-birtokon, el­végezte a keszthelyi mező- gazdasági akadémiát. Ké­sőbb hosszú időn keresz­tül tanára volt a váci mező- gazdasági technikumnak. „Családunk apai ágon sok generáción keresztül vízi­molnároktól származik — mondja. — Egész életünket falun, gazdasági majorok­ban éltük le. Fiammal együtt — aki a velemi fafaragó­stúdió alapítótagja, a nép­művészet ifjú mestere, népi iparművész — kötelessé­günknek érezzük, hogy amit örököltünk, tapasztaltunk, láttunk vagy hallottunk, azt továbbadjuk...” Fonott tékaajtó — egy kép a Sibingerek könyvéből A szexipar, és akik ebből élnek MTI - Press — Harminc- millióra becsülik azoknak a nőknek a számát, akiket az elmúlt 15 év során a prosti­túció haszonélvezői eladtak a szexipar ellenőrizhetetlen piacain. Ez a közepes nagy­ságú európai ország lakossá­gához hasonlítható adat azonban csak jelzésértékű, a jéghegy csúcsa. Senki sem tudja ugyanis, még hozzávetőlegesen sem, hogy hányán „dolgoznak” kényszerből vagy önként. Csupán Thaiföldön 800 ezerre teszik a prostitúcióra kényszerített gyerekek szá­mát. És egy másik becsült adat, a kereslet oldaláról: egyedül Németországban mintegy 40 ezer kliens fizet ezeknek a gyerekeknek a szolgáltatásaiért. A pontos számokat so­hasem tudhatjuk meg, a té­nyeken azonban a teljes nyilvánosság sem változtat­na. A Time szerint csupán az utóbbi három évben 25 ezer lányt „toboroztak” brazíliai szolgálatra; Olaszországban nigériai, Belgiumban ghánai prostituáltak árulják a testü­ket. Horthy Miklós kormányzó kenderesi utóélete Magyari Barna Kenderes — Kenderes a Nagyalföld szívében találha­tó, küllemében szimpatikus, meghittséget árasztó telepü­lés. A helység egykor nagy fia, Magyarország kormány­zója által az országos érdek­lődés reflektorfényébe ke­rült, aztán a második világ­háború befejeződése után hosszú évtizedeken át hall­gatás övezte. A Horthy Miklós-képet a politikusok új előjellel látták el, ám tudták, a kenderesi em­berekbe oly mélyen beívódott, tiszteletet sugárzó kellemes él­ményeket nem lehet csak úgy egyik napról a másikra száz- nyolcvan fokban elfordítani, ezért legszívesebben még a térképről is letörölték volna a települést. A legendák és a valóság De a Horthy-történetek va­lósághű őrzése nem méltat­lanul történt, hisz Horthy Mik­lósnak valóban sokat köszön­het Kenderes. Az ő kormány­zósága alatt készítették a fa­luban az első járdákat (1924- ben) és villamosították (1928- ban) a települést, valamint rengeteg középület épült. Horthy Miklós hathatós támo­gatásának volt köszönhető a katolikus fiúiskola (amelynek Szent Imre volt a védőszent­je), a katolikus zárdaiskola, a református iskola, a posta, a vasútállomás, a szülőotthon, a katolikus plébánia, a reformá­tus parókia és a községháza épületének, valamint az első világháborús emlékű létrejöt­te. Immár csaknem ötven esz­tendő telt el azóta, hogy az akkor még kormányzói státus­ban lévő Horthy utoljára (1944 nyarán) Kenderesen járt. Ám mindezek ellenére a szülőföld­jén élő emberek iránta érzett meleg szeretete a mai napig nem hamvadt el. Kenderesen Horthy Miklósról ma is min­denki tisztelettel és megbecsü­léssel beszél. A helységben a Horthy-mítoszt sohasem lehet eltörölni. A közelmúltban a néhai kor­mányzó szülőföldjén jártunk, és nekünk is sikerült megszó­laltatnunk néhány idős embert. Az ekkor rögzített beszélgeté­sekből kiderül: a kenderesiek emlékezetében Horthy Miklós személye továbbra is él, ma is létezik. A csendőrtiszt ajándékot hozott Keserű Lajosné (akinek fér­je egykor csendőrként szolgál­ta a kormányzót): „Én Horthy Miklós közvetlenségéről tu­dok szólani. Még kisgyermek- koromból emlékszem, hogy Miklós-napkor mindig meg­ajándékozta a szegény gyere­keket; ruhát, cipőt, csizmát adott, kinek mire volt szüksé­ge. Később, tizennégy éves voltam, amikor 1938-ban a Horthy-kastély előtt a születé­si estéjét ünnepeltük, ahol a dalárda is fellépett. Nagyon szép ünnepség volt. Én éne­keltem neki, hogy: „Te vagy Horthy Miklós magyarok ve­zére / Édes, csonka hazánk fél­tett büszkesége...” Másnap meglepődtünk: kijött hozzánk egy testőrtiszt, és hozott száz pengőt. Hát 1938-ban ez sok pénz volt, örültem is neki nagyon. Megnézte, hogyan dolgoznak a cselédek A kormányzó úr, amikor itt­hon járt, nem restellt bemenni az istállóba, nézte, miként dol­goznak a cselédasszonyok, megkérdezte, hány tehén van, megfigyelte a környezetüket. Szóval végtelenül közvetlen ember volt. Aratóünnepélye­ken az első kaszás Horthy volt. Az első rendet ő vágta le, és akkor a koszorút megkapta az első kaszásnak a maroksze­dőjétől... Hát ilyeneket tudok a kormányzó úrról mondani, csak jókat.” Németh Kálmánná, született Szalai Margit: „A kormányzó úrék teniszpályája a kastély udvarán oldalt helyezkedett el (egyébként ma is az található ott). A pályát csak a család tagjai vették igénybe. Két kislány rendszeresen járt lab­dát szedni: az egyik én voltam, a másik pedig a szomszéd lány, Farkas Mariska (ma Ró- zsáné). Amikor a főméltósá- gos asszonynak volt a neve- napja, Magda napkor, akkor mindig kaptunk egy-egy kis ruhának valót, amit édes­anyám varrt meg. Továbbá fe­hér zoknit, meg egy pár na­gyon szép lakkcipőt is nekünk ajándékozott a kormányzói pár. Azóta se volt olyan szép lakkcipő a lábamon. Akkortájt sokszor iskolába is mezítláb mentünk, de a Horthy-kastély- ban mindig abba a cipőben je­lentünk meg, mert azt azért kaptuk.” A lovat agyonütötte a villám Kovács József: „Én a kor­mányzó úrral kapcsolatos em­lékek felelevenítését azzal kezdem, hogy a főméltóságú úr ugyebár Kenderesen szüle­tett, mégpedig a Földes nagy­apámmal egy napon. A kor­mányzó úr a kenderesi néphez kiválóan alkalmazkodott, illet­ve az a kenderesi ember, aki csendőr, testőr, rendőr vagy más állami funkciót akart be­tölteni, ha őhozzá ment, vagy ha nem is személyesen, hanem csak a kérelmet juttatta el, az mindig állást talált. Családunkban egyetlen olyan élmény van Horthy Miklós főméltóságával kap­csolatban, amely bennünket közvetlenül érintett. Már pon­tosan nem is emlékszem rá, hogy 1940-et vagy 41-et ír­tunk. Villámcsapás érte a nagyapámék istállóját, és az egyik lovat agyonütötte a vil­lám. Tehát csak romboló vil­lám volt, nem gyújtó villám. Horthy kormányzó úr idehaza volt Kenderesen. Szinte azon­nal kiment a helyszínre és azt mondta nagyapámnak, menje­nek ki Hosszúhátra (itt volt a Horthy-család ménese), és majd kapnak egy másik lovat, az elpusztult helyett. Ezt a lo­vat ismertem is, a világháború vitte el. Úgy tudom, aznap, amikor ez a villámpusztítás történt, egy szalmakazlat is meggyúj­tott . (tehát ez gyújtó villám volt). A főméltóságú úr oda is kiment személyesen, és annak a családnak is adott egy nagy adag szalmát. Még egy har­madik helyen is lesújtott a vil­lám, ott egy embert ütött agyon. Hát ahelyett természe­tesen nem tudott másikat adni, de lehetősége szerint próbált segíteni a szerencsétlenül járt hozzátartozóin. Tehát a szülő­faluját kiváltképpen és nagyon emberségesen, szeretettel ke­zelte.” Ladányi Mihály: „Egyszer Antal bácsi (aki a faluban bak- ter volt), ahogy kocsival hord­ta a követ, nem figyelt oda, s ahogy a követ leengedte a ko­csiról, megijedt a kormányzó úr lova. A ló kiugrott oldalra, a főméltóságos úr pedig leesett. Horthy Miklós felállt, majd megnyugtatta Antal bácsit: Nem baj fiam, nem történt semmi. Figyelmetlen voltam én is, ezért ijedt meg a ló. Ez­zel ment is tovább. Ám, ahogy visszapillantott, meglátta, hogy Ántal bácsinál megálltak a csendőrök. Odament, és azt mondta: ez az ügy el van in­tézve. Figyelmetlen voltam, ezért estem le. Tehát ennek az embernek semmilyen bántó- dása nem lehet. Horthy nem futott el Tudok még egy hasonló ese­tet: Farkas Sándor (nálam egy évvel öregebb (még gyerek volt, amikor egyszer a kor­mányzó úr kocsijában ment a kenderesi főutcán, s Sanyi csúzlival kilőtte a kocsi abla­kát. A kocsi megállt, a gyerek nem futott el (ugyanis hallat­lanul rossz gyerek volt). A főméltóságos úr kiszállt a ko­csiból, rátette a Sanyi vállára a kezét, és ennyit mondott: Em­ber leszel, fiam. A kísérőknek is azt mondta, hogy a gyerek­nek semmilyen büntetést sem szabad adni, s kérte a szülőket, hogy megtorlás esetén okvet­lenül értesítsék őt. Még egy másik történetről is szólni szeretnék. A Tanács- köztársaság idején, 1919-ben Kenderesen összeült az öt tagú helyi direktórium, s úgy dön­tött, meg kell ölni a hadsereg­ből hazatért Horthyt. Ahogy a gyűlésnek vége lett, az öt tagú bizottságból az egyik személy elment a Horthy kastélyba, és azt mondta a főméltóságú úr­nak, meneküljön, mert az éle­tére törnek. Horthy azt felelte: János, köszönöm a jóakaratodat, de nem futamodok meg senki elől, hanem mindenre készen vállalom a leszámolást. Na, de nem volt itt olyan ember, aki az életére mert volna tömi Horthy Miklósnak, hisz tudták, a fegyver is nála van, s ha a hajón a lázadást is le tud­ta tömi, akkor önmaga megvé­désére is képes lett volna.” A települést letörölték volna a térképről Dr. Bakos Imréné, a kende­resi nyugdíjas klub vezetője: — Én nem vagyok ugyan ken­deresi születésű, de tizennyolc éve élek a faluban. Amikor ideköltöztünk, egy csodálato­san szép főutcát találtunk itt (ma Szent István út), ilyen a környéken egyetlen település­nek sem volt. Aztán idővel ezt addig rombolták (korszerűsí­tették), hogy jócskán tönkre­tették. Mi megpróbáltunk egy kicsit visszamenni a kenderesi múltba, s ami nekünk nagyon feltűnő volt, az itteni emberek mindig nagyon szívesen be­széltek Horthyról. A férjemet — aki körzeti orvosa a telepü­lésnek — nagyon érdekelték az akkori idők. Mindenki tudja, a múlt rend­szerben Kenderest letették a mélybe, nem volt szabad róla beszélni. Hosszú ideig az újsá­gokban sem szerepelt semmi Kenderesről, Horthyról pedig egyenesen vétek volt beszélni. Az emberekből viszont nem lehetett kitörölni a nosztalgiát, az emlék a tiltások ellenére is tovább élt. Friss kenyér kacsazsírral A lányom is már kisiskolás korában elkezdett kutatni. Egy-két idős asszonyhoz eljut­va, sok érdekes történetet hal­lott. Például Sipos Zsiga bácsi felesége mesélte, hogy egy na­pon kenyérsütés után, úgy reg­gel fél hét körül a kormányzó úr feleségével (tisztes távol­ságban persze az őrség is ott lehetett) ment a Rákóczi úton. Megérezték a friss kenyér il­latát. A kormányzó úr az illat után bement az udvarra, és mondta, hogy kér a kenyérből. Persze meginvitálták. Jóízűt evett a friss kenyérből kacsa­zsírral, és megkérte a nénit, ha legközelebb ő hazajön, men­jen be a kastélyba és süssön neki ilyen kenyeret, de a leg­jobban azt szeretné, ha Mag- dus (a főméltóságos asszony) most megtanulná, hogy kell ezt a kenyeret ilyen finomra sütni. Lovak a szülészeten Kenderesi kutatásaink során sok emberrel találkoztunk. Akkor még élt a helység köz- tiszteletben álló állatorvosa, Horváth doktor úr, akit min­denki csak Dzsoni bácsinak szólított. Kenderesen már a második világháborút megelő­zően is ő volt az állatorvos. A Horthy-családdal is jó volt a kapcsolata, hisz a hosszúháti ménes állatorvosaként is tevé­kenykedett. Továbbá a kormányzó úr a jelesebb kenderesi rendez­vényeire (például születésnap) mindig meghívta a helyi köz­méltóságokat, beleértve az ál­latorvost is. Horthy ménese törzsállomány volt, mind csodálatos lipicaiak. A háború vége felé a németek a lovakat át akarták vinni Németor­szágba. A törzsállományt föl is vitték Budapestre. Hogy, hogy nem, egyik éjjel Dzsoni bácsi az egész állományt fel­hajtatta a szülészeti klinika második emeletére. Az egész törzsállomány sértetlenül ott vészelte át a világháborút. A ménesről tudomást szerzett a szovjet katonaság is. Az öreget el is kapták, de bemu­tatta bizonyítványait és a lo­vakról szóló rédiákat. Erre a szovjetek hívtak egy felcsert, aki megvizsgálta a lovakat. Majd egy írás ellenében Dzso­ni bácsitól elvették az egész törzsállományt. így került szovjet kézre a kormányzó úr ménese. Eleven Horthy-mítosz Továbbá mondhatom: „csa­ládunknak jó kapcsolata van Horthy István özvegyével, Ilo­na grófnővel. Lányom Portu­gáliába is eljutott hozzá. Na­gyon kellemes, kölcsönös tisz­teleten alapuló kapcsolat épült ki köztük. A grófnő is több érdekes dolgot mesélt el, de ezek első­sorban a kormányzóhelyettes úrra vonatkoznak.” 10 Kelet- M agy arország

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents