Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-21 / 194. szám
1993. augusztus 21. Ä Xgfet-Magyarország hétvégi meíleflete Magyarpolány öröksége E uropa Xpstra- díjat Ropott nemrégiben Magyarpotány. A dijat azok a helységek, kapják.meg, amelyek, a. Világörökség részekéit lakófidyüf&rt Gmw. / ISW) ttj.VBm.il Múzsák ha találkoznak Pardi Anna: Szonya és Raszkolnyikov Az ember azért boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés) A falanszter készen van tessék Szonya belépni a falanszter készen van csak az emberi lélek nem tud benne élni Félig önkívületben van már az éj mint Raszkolnyikov a tett után Szonya teát kortyol angyali feszültségeire az ördög orosz módra nézi Csak ki akartam próbálni magam ki ölt is vétkét így enyhíti s a társadalmi környezetre fogja se pénz se jövő börtönőrök foglya Az élet eleven lelke követelő nem fogad szót semminek illetve sokszor a rossznak lenni veszedelmesebb ma mint tegnap De Szonya egy keresztet ad cipruskeresztet Raszkolnyikovnak az első és végső tiszta formát a mélyre züllesztő boldogtalanságokban Oszlánszky László: Kaktuszok Közbeszólás Évezredes üzenet Réti János A z ünnepi szónokok mondatai talán még ott csengenek a fülünkben, a tűzijáték színpompás csil- lagzuhataga még alig halt el a Duna hullámai között és életünk, ennek a népnek, ennek a nemzetnek az élete megy tovább a maga medrében. Idestova ezeregyszáz éve már. Tegnap az Államalapítóra emlékeztünk, de a szónokok emelkedett, gondolatgazdag méltatásait hallgatván vajon próbáltuk-e legalább magunkban, magunknak megválaszolni a kérdést: a végsőkig leegyszerűsítve mi a legnagyobb jelentősége Szent István életművének? Ha ezt megtettük, akkor a legtömörebben alighanem úgy fogalmaztunk: István legnagyobb érdeme, hogy felismerte, felismertette és egyszersmind elismertette nehezen zabolázható magyaljaival az ALKALMAZKODÁS fontosságát. Azt, hogy ha egy nép nem igazodik környezete és a kor, ha úgy tetszik divatos normáihoz, akkor hátránya szomszédaihoz képest reménytelenül behozhatatlanná válik. Az pedig külső és belső konfliktusok sorozatát okozhatja egészen az ellehetetlenülésig. Ha ezt nem tudja és nem tudatosítja őseinkkel Géza fia, mi valószínűleg az avarok, besenyők és más, a történelem számára feledésbe merült nép sorsára jutottunk volna. A századvég, illetve ezredvég ezidő szerint úgy alakul a világ népei között, hogy — miért, miért nem — felerősödik a MÁS-ság hangoztatása. Az eltérések, a különbözőségek felnagyítása az önértékelésekben. Befelé és kifelé egyaránt. Mi lenne, ha a másság helyett inkább az AZONOSSÁGOKAT, a hasonlóságot keresnék egymás között a Föld lakói? Ha arra lennének büszkék, hogy hasonlítanak és nem arra, hogy különböznek egymástól. Nem többségi meg kisebbségi JOGOKAT hangoztatnának űton-útfélen a politikusaink, hanem mint István tette, a KÖTELESSÉGTUDATOT plántálnák belé a társadalmi tudatba, és egymáshoz alkalmazkodni is megtanítanák az embereket, akiknek vezetésére kiszemeltettek. Más lenne a világ, ha végre tudomásul vennék a benne élők, hogy az alkalmazkodás, a teremtés kezdete óta — de nevezhetjük evolúciónak is — több eredményt hozott, jobban használt az emberiség egyedeinek, de csoportjainak úgyszintén, mint az elkülönülés, a szem- bemenetelés. Csak azok várhatják el, hogy tekintettel legyenek rájuk, akiktől környezetük ugyancsak elvárhatja, ha kell, megkövetelheti az általános, egyezményes, emelt szintű játékszabályok legalább minimális megtartását. Ezt üzente Európa Istvánnak, és ez érvényben van azóta is. Áramvonalas európaiságunk A hogy közeledik a tulajdonképpeni választási kampámy kezdete, egyre jobban elkülönül egymástól a két legjellemzőbb eszmei-politikai irányzat. Egyfelől a demokrácia híveinek, népi-nemzeti irányzata, másfelől az ugyancsak többségi elvet vallók liberális vonulata. Talán a legegyszerűbben úgy lehetne érzékeltetni a különbséget, hogy míg az első változat követői a magyarság fel- emelkedését leginkább a magyar sajátosságokból kiindulva, jellegzetesen magyar módszerekkel tartják elképzelhetőnek, addig a másik oldal úgy véli, hogy nem a nemzettudatot kell mindenekelőtt hangsúlyozni ebben az országban, hanem kialakítani az európaiságnak egy olyan értékrendjét és életváltozatát, ami nem idegen a magyarság természetétől és meghozhatja a régen várt jólétet. Ha az előzőekben nemzeti méretű alkalmazkodóképességről írtam, úgy most épp az azonosságtudat fontosságát kívánom aláhúzni. Mármint az arányos, a nem tolakodó, a másokat sérteni nem akaró azonosságtudatét. Mert nem kell ahhoz ünnepi alkalom, hogy elgondolkozzunk rajta: vajon ez a nép fenn tudott volna maradni itt a kontinens közepén, legyünk őszinték hívatlan és egyáltalán nem kedves vendégként, ezzel a nyelvvel, tekintélyes és közeliévé rokonok nélkül, ha nem hangoztatja önmagának és a körülötte élőknek szinte makacs monotonsággal azt, hogy márpedig ő magyar. Ä nézetek és nézetkülönbségek egyre markánsabb és egyre sűrűbb összevetésében ezt a magyarságot, de legalábbis ennek túlhangsúlyozott megjelenési módjait egyesek a másik oldalon hajlamosak megmosolyogtató- nak, sőt nevetségesnek, ebből eredően szánalmasnak beállítani, mi több kigúnyolni. Valljuk be, nem minden jogalapot nélkülözve. Elképzelhető, hogy szolidabb nemzeti önérzettel talán előbb kialakulhatna bennünk a korszerűnek hitt, áramvonalas európaiság, de hol van ahhoz egy ilyen értelemben korszerű és áramvonalas Európa? Amikor a gazdasági és politikai homogenizálásra való törekvések mellett — vagy épp azokra válaszul — a legkisebb népcsoportok is önálló arculat kialakítására törekszenek. Még rokonokkal való együttélésben vagy szomszédságban is. Ismerve a nyugatiak hétköznapi reakcióit, ők sose fognak magukkal egyenlőnek tartani bennünket. Akkor hát minek elhallgatni, hogy kik vagyunk és hon- nann jöttünk. Viszont ezt ne úgy éljük meg, és főleg ne úgy emlegessük, mint különleges érdemet, netán kiváltságot. Visszatetsző lehet.
