Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-21 / 194. szám
1993. augusztus 21. Küzdelem a tehetségekért MTI Press — Hogy érzi magát rektorként, színház- igazgatóként? — kérdeztük Babarczy Lászlót, a kaposvári Csiky Gergely Színházban. — Sok a dolgom, ám az ember nem kívánhat magának szebb feladatot, mint irányítani a szakma utánpótlásának nevelését és az egyik legizgalmasabb magyar színházat. ez időben és felelősségben is óriási. Időnként már úgy érzem, hogy nem bírom, s a következő napon bedobom a törölközőt. De azért még kitartok. □ Öt osztály végzett a főiskolán. Könnyű kenyeret adni a fiatalok kezébe? — Három színészosztály, egy filmes-gyártásszervező és egy posztgraduális rendező osztály kapott az idén diplomát. Alkalmaztatásukban sajnos semmi gondunk nincs. □ Sajnos? — Amióta én rektor vagyok, minden végzős növendékünket el tudtuk helyezni. Sőt, kapkodnak értük. Sértett színigazgatók is vannak, akiknek nem jutott színész. Ez azért nem teljesen természetes és jó állapot. Ugyanis azt jelenti, hogy küzdenek a fiatal tehetségekért, de nem biztos, hogy jól bánnak azokkal, akik hosz- szabb ideje ott vannak a színházakban. Ez a nagy kapkodás a fiatalok után a tehetségekkel való gazdálkodás hiányosságaira vall. □ Megváltoztak-e a főiskolán a színészképzés feltételei? — Egy nagyon jelentős re- formqt hajtottunk végre. S ahogy a most ott tanuló osztályok fejlődésén látom, ez a reform hatékony. □ Milyen jellegű ez a változás? — Röviden nehéz erre válaszolni. Színházszerűbb, sokszerűbb, sokszínűbb a gyerekek terhelése. Tanár teamek tanítják őket. Sokféle stílussal, sokféle igénnyel találkoznak, mert úgy véljük: Kovács Tibor (MTI-Press) felvétele nagyon felkészült embereket kell a főiskolának kiengednie, ugyanis az elkövetkező időkben nehéz lesz a pályán megmaradni. □ A magyar színjátszás mennyire megy el a kommersz felé? — Én nem így osztom fel a világot. A mostani Csárdáskirálynő tartalmilag olyan mű, amely felér egy Shakes- peare-tragédiával. Ez csak attól függ, hogy hogyan játsszák, miként közelítik meg. Mi igyekszünk ugyanazzal az igényességgel dolgozni, mint korábban, s azt hiszem, hogy a közönség ezt becsüli is. Kaposváron járnak színházba. Sőt, ha egy külföldinek elmondom, hogy egy hetvenezer lakosú városban egy évben 90-100 ezer néző megy színházba, akkor ezen nem győznek csodálkozni. Ez rendkívüli eredmény. Hogy az egész országban mi történik, azt nehéz megfogalmazni. Hosszabb időnek kell elmúlnia ahhoz, hogy biztos véleményt lehessen mondani arról, milyen irányba fejlődik a magyar színházi élet. □ Hogy telik az idei nyár? — Dolgozom a Nérón, amit szeptemberben kezdünk próbálni. Teljesen felhőtlen szabad időm nem lesz. Nem is utazok el sehová, helyette elmegyek biciklizni, úszni, evezni. Csak röviden! Kiss György Mihály Régebben mindig példát mutatott. Most viszont már példát statuál! * * * A legtöbb helyen a közvetlen főnök is a munkahelyi ártalmak közé tartozik * * * ' A mezőgazdaságban is hódít a munkamegosztás. Egyesek szántanak és vetnek, míg mások kizárólag csak aratnak. * * * Csak mese az, hogy a jó elnyeri jutalmát... Nálunk már rég elfogyott a jutalomkeret. Külföldi lapban olvastam: Ebben az országos szegénységben tiszta szerencse, hä az ember kenyereslányt vesz feleségül. * * * Ne vágjunk fel! A tudósok kiderítették: volt olyan ősünk, aki még a fáról sem tudott lejönni. Az emberek nem egyformák... Van aki a száját tartja, van aki a markát. * * * Gyakorlatlan munkaerő... A könyökét már tudja használni, a fejét még nem. * * * Háziorvosunk megszállott numizmatikus... Persze a papírpénzt is elfogadja. * * * Nincs nagy különbség köztünk... Neki villája van, nekem csak kanalam. * * * Van olyan kolléganő, akitől semmit nem szabad kérni, mert mindenét odaadja! * * * Vannak esetek, amikor a szókimondás munkahelyi ártalomnak számít. * * * Gyakran kidobnánk a szeretőnket, ha nem félnénk attól, hogy más is befogadja. * * * Sajnos a közélet színpadán gyakran előfordul, hogy epizódistákra bízzák a főszerepeket. Századvégi időfutás Nagy István Attila G yakran elgondolkodom, hogy miből építkezik a felnőtt? Mire eljut a krisztusi korba, sőt azon túl is megtesz néhány lépést, nagyon gyakran annak a tudásával lesz gazdagabb, hogy kiüresedett benne a világ. Jó, jó. Tudja jól, a világ egyáltalán nem foglalkozik az ő kesernyés ízűre változott életével, s egyébként is: az élet nem tud önmagáról, csak van. Az egyes ember gyötrődik csupán, ha elveszít valamit; amit elveszítenek, azzal semmi fontos nem történik. Nem felejthetem: az öreg, ősz hajú ember nagyon erősen érezte, hogy közel van már a halálhoz. Régóta készült erre a pillanatra, nem volt hát benne különösebb szorongás, inkább nyugalom. Lement a gazdag vizű patak partjára, körülötte természetesen susogtak a fák, röpködtek a madarak, apró állatok surrantak a bokrok tövében. Leguggolt, nézte a vizet. Leguggolt, két tenyeréből fészket csinált, s teleengedte. Nézte a kristálytiszta vizet, s figyelte, ahogyan lassan kicsurog az ujjai közül. Nem várta meg az utolsó cseppet, szétnyitotta két tenyerét, s a maradék visszafolyt a patakba. Mintha derűssé változott volna az arca, amikor felállt. Látszott rajta, hogy most már valóban elfogadta természetesnek a természetest: hamarosan meghal. Kiegyenesedett, és lassú lépésekkel eltűnt a fák között. Amikor egy izzó nyári délelőtt szinte tapintható volt a csönd, a tengerparthoz hasonlóan selymes a homok, és frissítőén hűvös a Tisza, ráfeküdtem a hullámokra. Odalett a szorongás is, a félelem a rabló víztől, amely nem szereti az őt nem tisztelőket. S amikor meg akartam érinteni a meder alját, meglepődtem: nem találtam ott, ahol vártam. Mintha liftben utaztam volna, sehol egyetlen emeletjelző-gomb, segítségkérő csengő. Semmi. Csak süly- lyedés, a végtelennek tűnő utazás. Amikor az alvilágba értem, kétszer is megpróbáltam felrugaszkodni, de nem sikerült megkapaszkodni abba, ami odafent várt. A harmadik utazás közben csak bosz- szúság volt bennem, amiatt, hogy feladtam. Nem érdekelt semmi. Se élet, se halál. Napok múlva, amikor még mindig remegett a gyomrom, hirtelen rájöttem: valamit mégis akar velem az élet, hogy megmaradtam. Vagy csupán szerencsém volt? Miből építkezik az ember, amikor úgy érzi, romokban hever körülötte a világ? Az általa belátható környék, a végiggondolható gondolatok, a megélhető érzelmek. Arra gondol, hogy talán mégis akar tőle valamit az élet, ha eddig meghagyta. S elkezdi magát újra építeni. Megkeresi az első téglákat, leveri róluk a régi, töredezett habarcsot, óvó kézzel végigsimítja valameny- nyit. Új kötőanyagot kever. Előtte gondosan alapot ás, mélyebbet az előzőnél, mindent többször is megmér. Ezúttal nem olyan felszínes, mint először volt, most már tudja, hogy sokszor századmillimétereken múlhat a siker. Az ötvenes évek iskolás korú gyereke, ha kisparaszti gazdaságban nevelkedett, megtapasztalta a mezőgazdaság, az állattartás minden örömét és fájdalmát. Mezítláb szedtük a tarlón az elhullott kalászt, aztán hordtuk a kévét a keresztbe. S ha már nagyon fáradtak voltunk, s ahhoz is volt bátorságunk, hogy pihenjünk, néztük édesanyánk meggömyedt alakját, s messze elöl a kaszával ügyeskedő férfit, édesapánkat. Nem emlékszem nótára, aratási ünnepre, inkább a nem is nagyon titkolt szorongásra: mennyi marad belőle? Az istállóban két ló, két tehén, a baromfiólban számtalan csirke, liba, kacsa, gyöngytyúk és pulyka. Minden kellett, hogy lehessen fizetni az adót, amíg végképp a szövetkezetbe nem kényszerülünk. Ekekapáztam, szántottam. Libát legeltettem. A tehén elkószált a kukoricásba, amíg én a vonuló felhőket nézegettem. A faterom bezárta az udvari kaput, lecsatolta a derékszíját, s addig vert, amíg a könnyeim össze nem keveredtek a vizeletemmel. A szénának legalább kellemes volt az illata. Szerettem megforgatni a rendeket, mert mesés világba kerülhettem, mintha a csoda lélegzetvétele lüktetett volna a tüdőmben. A cukorrépa tisztogatása ősszel, a gyárba szállítás előtt, nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. S nem tudtam örülni a karácsonynak sem, amikor jó esetben az általunk főzött szaloncukor darabkákat raktuk a két évvel azelőtti papírba. Nem segített a Mennyből az angyal, mert mindig hiányzott. Sohasem érkezett meg, hogy áhítatra szomjazó tekintetemet tágra nyissa. A falon a petróleum- lámpa lógott, halvány fénye még bennünket se nagyon világított meg. Legalább én se láthattam a szomorú arcokat. Amikor napjainkban a kisparaszti gazdálkodás feltámasztásán fáradoznak némely politikusaink, átsuhannak rajtam ezek az emlékek. S ma már tudom: mi a tehetősebbek közé tartoztunk. Volt lovunk, tehenünk, ekénk. Kenyeret sütöttünk a kemencében, karácsonyra disznót vágtunk. S a maiak. A mostani életkezdők, akik lófogat, szerszámok, eszközök nélkül készülnek negyven esztendőt visszafutni az időben, mire számítanak? Micsoda anakronizmus ez? Nem szól senki, hogy a jövőt nem a múltból kell építeni, hanem a jelenből? Az indulók hátára eleve negyven év terhét akarják rakni. De mikor erősödnek meg annyira, hogy délceg erővel maguk mögé dobják? Aztán a karácsonyi disznóölés is elmaradt. Apukámat fegyveresek kísérték a házunk háta mögötti dombtetőn. Érthetetlenül állhattam édesanyám szoknyája mellett, de csendben maradtam, mert körülöttem senki se szólt, senki se kérdezett. A nép ellensége hat év fél évnyi jövő előtt állt Ormospusztán. Lehetett sztahanovista vájár, hogy csökkenjen a fogság. S az otthon maradt feleség meg a három gyerek szé- gyellhette magát, s örülhetett, hogy a nép ellenségének a családja ennyivel megússza. Édesapám sztahanovista vájár lett, mert több száz százalékkal túlteljesítette a tervet, de a család szétesett. Nem várhatott a huszonkét hold föld, a szántás, a vetés, az aratás, az állatok gondozása. Férfiember kellett a házhoz, aki gyakorlattá változtatja a szándékot, akarattal erősíti a célokat. A sors iróniája, hogy az ötvenhatos széthullás után belőle is bányász lett. Erős, új rendet építő ember. Mert egyáltalán nem tudta, hogy nem a demokráciát alapozza. Vágatokat nyitott, csillézett, robbantott, irányított. Eltartotta a népesedő családot, s megtapasztalta, hogy a keze munkájának eredménye van. A bérházban elsőként vett televíziót, a Tavasz esténként oda- vonzotta a lakókat. S az ügynököktől könyveket vásárolt a munkahelyén. Először illendőségből, majd megszerette az olvasást. Aztán ott feküdtem a kórházban. Combjaimban egy- egy injekciós tű. Infúzió. Hirtelen azt vettem észre, hogy száz métert se tudok lefutni. Gyenge vagyok, erőtlen. Pedig azelőtt versenyre futottunk kilométereket, a futball- pályán órákig kergettük a labdát, egészen addig, amíg be nem esteledett, s nehéz sötét ülepedett a házak közé. Akkor valamelyikünk búsan a hóna alá fogta a focit, és hazaindultunk, mintha sose térnénk vissza többé. A kórházban a számvetés napjai következtek. Át kellett rendezni a belső világot, hozzáigazítani a gyógyíthatatlan betegség tényéhez. Fiatal r szívem állandóan lázadt. Éjszakánként bejártam a várost, s a hosszú, kimerítő séta után nekidőltem egy bérház falának, és végignéztem az utcán. Könnyű szél re- megtette a fák leveleit. A gyomrom hánykolódott, izzadtam. Iszonyatos éhség kerített a hatalmába. Nézem a tégladarabokat. A habarcs szinte magától lehullik mindegyikről. S a téglák között is rengeteg a töredezett, a megrepedt. Ha egymás mellé raknám őket, a következő sor súlyát nem bírnák ki. Pieta. Bauer Marcel metszete Oszlánszky László: Sziromköltemény
