Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-19 / 193. szám
1993. augusztus 19. Ä %e(et-(Magyarország ünnepi mzUckíete 11 Az Isten ügyét képviselem Beszélgetés Bosák Nándorral, a Debrecen—Nyíregyházi Egyházmegye első püspökével Balogh József Szent Istvánt ünnepeljük. Az államalapítót, aki ezer éve nem csak letelepítette a vándorló magyarokat, megszervezte az államot, nevéhez fűződik a magyar egyház megszervezése is. Az eltelt évezredben sok minden változott, s most, június 15-étől megváltozott a Magyar Katolikus Egyház szervezeti felépítése is. Ennek része, hogy a Szentatya létrehozta a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyét. Első püspökével, Bosák Nándorral az átszervezésről, a rá váró feladatokról beszélgettünk. ♦ Kérem püspök úr, adjon rövid áttekintést az átszervezés egyháztörténeti múltjáról! — A katolikus egyháznak az egész világra szóló szervezete azt jelenti, hogy az egész világon élő katolikus hívek egy egységet, egy közösséget alkotnak, aminek a római pápa a feje. Az egyházmegyéknek a létrehozása és alapítása a rór mai pápa feladata, ő gondoskodik arról, hogy egy terület megfelelő módon el legyen látva lelkipásztorilag. Köztudott, hogy Magyarországon Szent István idejében a pápa jóváhagyásával alakították ki az egyházmegyéket. Most a mai időhöz és a mai követelményekhez alakította át Magyarországon az egyházmegyéket a pápa. így született meg ez a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye. Azért volt erre szükség, mert az Egri Egyházmegye — amely Sza- bolcs-Szatmár-Bereget és Haj- dú-Bihar megye egy részét magában foglalta — olyan nagy volt, hogy annak kormányzása egy püspök számára nagy nehézséget jelentett. ♦ Milyen konkrét feladatokat jelent püspök úr számára az egyházmegye megszervezése? — A konkrét feladata a püspöknek egy egyházmegyében az, hogy a lelkipásztori munkát, a hívek lelkipásztori ellátását irányítsa, szervezze, s a papokat egy közösségbe ösz- szefogja. Ennek vannak lelkipásztori részei, amelyeket igazában nem kell elölről kezdeni, hanem a már meglévőt kell folytatni, illetve hatékonyabbá tenni, mert a lelkipásztori munka folyt eddig is. A másik feladat az egyházmegye szervezeti felépítése. Létre kell hozni az egyházmegye intézményeit. Ez azt jelenti, hogy megfelelő munkatársak között kell szétosztani a feladatokat, s ehhez meg kell keresni a megfelelő embereket. Szükség van helynökre, aki helyettesíti a püspököt, ha az valamilyen oknál fogva nem tud valahol jelen lenni, az adminisztratív rész vezetője az irodaigazgató, és általában egy titkárt is szoktak alkalmazni, aki a püspök mellett a személyes ügyintézésben segít. Különböző hivatalok is vannak egy egyházmegyében, például föl kell állítani a papi szenátust. Ez olyan testület az egyházban, amely a papság képviselőiből áll és a lelkipásztori munkában tanácsadó szerepe van a püspök mellett. Feladatot jelent a gazdasági, a hitoktatási ügyek intézése, ezekhez ki kell választani a megfelelő embereket, akik az egész egyházmegyében koordinálják és irányítják ezt a munkát. ♦ Hogyan fogadta a két város a püspökséget? — A város vezetőitől kapott jelzések alapján úgy gondolom jó szívvel és készséggel. Ott volt Nyíregyháza alpolgármestere is Debrecenben a szentelésen, s kifejezte jókívánságait. Találkoztam a polgármester úrral is. Debrecenben is jártam a polgármesternél, a köztársasági megbízottnál, részükről jó akaratot tapasztaltam. ♦ Milyen együttműködést képzel el püspök úr a többi egyházzal? — A Szentatya intézkedését más egyházak is pozitiven fogadták, ez egyértelműen kiderült a beiktatásomkor elhangzott köszöntésekben. Ez bátorítást és reményt ad arra, hogy tényleg szépen és eredményesen lehet együttműködni. Azt nagyon fontosnak tartom a mai világban, hogy a keresztények energiájukat ne egymás ellen használják fel, hanem előrehaladjanak. Minden egyháznak és keresztény közösségnek megvan a saját feladata befelé is, önmaga megújítására, önmaga megerősítésére és magvan a feladata, hogy megtalálja megbecsült helyét ebben a mostani társadalomban. És ezt a feladatot — akár a belső megújhodást, akár a tár- sadadalomban való szerepvállalást — csak úgy lehet igazán hatásosan és eredményes végezni, ha nem egymás ellen, hanem egymást kölcsönösen támogatva létezünk. Ez nem azt jelenti, hogy mindent egyformán kell tenni mindenkinek, az önazonosságát nyilvánvaló minden közösségnek meg kell őrizni katolikusként, vagy reformátusként, ez a történelmi örökség. De biztos, hogy eredményesen munkálkodni csak úgy lehet, ha nem adunk helyet a féltékenységnek, irigykedésnek, a rivalizálásnak. ♦ Egy püspökség nemcsak a főpap személyéből áll. hanem a papok valamilyen mértékű koncentrációjával jár. Megyénkben kevés a pap. Nem jelenti a püspökség azt, hogy még kevesebb lesz? — Kevesebb nem lesz, mert akik itt vannak, azok közül kell a püspökséget megszervezni. Azzal, hogy én idejöttem, s van irodaigazgató, titkár, mindjárt három embert összekapcsolt. Ugyanakkor az irodaigazgató továbbra is ellátja a plébániáját, a titkár is besegít majd a lelkipásztori munkába. Ilyen értelemben tehát attól nem nagyon félek, hogy a püspökség sok embert elvonna a lelkipásztorkodástól. Az biztos, hogy éppen azért, mert kevesen vagyunk, egyes embereknek még több feladatot kell elvégezni. ♦ A hívek minden bizonnyal örülnek, hogy van püspökük és gondolom természetes vágyuk, hogy gyakrabban találkozzanak vele. Van-é, lesz-e lehetőség a rendszeres találkozásra? — Minden vasárnap fogok az egyházmegyében valahol misézni. Ha bérmálás, vagy más alkalom lesz, akkor látogatom a vidéket. Amikor viszont ilyen feladat nincs, akkor Nyíregyházán, vagy Debrecenben misézek. Azt nem tudom mondani, hogy minden vasárnap a tízórás misét mondom, de amikor alkalom lesz rá, jövök. Az viszont természetes, hogy a nagy ünnepeken — karácsony, húsvét — a püspök a székes- egyházban misézzen. Mivel ebben az egyházmegyében két székesegyház van, meg kell osztani. Karácsonykor például van éjféli mise és van nagymise, egyiket itt, a másikat ott mondom. 4- A teológia rektoraként a fiatalok pappá nevelésével foglalkozott püspök úr. Püspökként lesz-e módja és ereje azért is dolgozni, hogy több fiatal válassza a papi hivatást? — Remélem lesz és kell is hogy legyen, hisz egyik feladata éppen az a püspöknek, hogy a papok utánpótlásáról is gondoskodjék. Valóban ennek az új egyházmegyének a jövője függ attól, hogy sikerül-e a papok létszámát gyarapítani, sikerül-e új hivatásokat felkutatni. Az a meggyőződésem, hogy sok fiatal foglalkozik a hivatás kérdésével, de a körülmények miatt az nem tud kifejlődni bennük. Ezért már az első találkozásunkkor azt kértem papjainktól, hogy nagy gondot fordítsanak a hivatások ápolására. Ez összetett feladat. Egy papi hivatás nem úgy alakul ki, hogy toborzunk, hogy kampányt szervezünk, hanem ez a vallásos nevelés következménye. Mennél inkább sikerül egész fiatal kortól az ifjúságot vallásos szellemben nevelni, annál több remény van arra, hogy közülük többen fogják választani a papi hivatást. Ezért tartjuk nagyon fontosnak az egyházi iskolák létezését és a hitoktatás rendszeres, következetes végzését. Csak így remélhető, hogy új hivatások születnek, és ezzel oldható meg a hívek lelki ellátása. Most is napról napra találkozom azzal a gonddal, hogy több helyre papot kérnek, de megoldás csak akkor lehet, ha növekszik az új papok száma. Erről a vidékről korábban viszonylag szép számmal jöttek a fiatalok, de azt gondolom, még több bátorításra, lelkesítésre lenne szükség nemcsak a papok részéről, hanem a közgondolkodásban, hogy a papi szolgálat fontos, olyan szolgálat, amire érdemes egy fiatalnak feltenni az életét. ♦ Az elmúlt hetekben három pap haláláról szerezhettek tudomást a hívek. Gávavencsel- lőn, Aranyosapátiban, Leveleken maradtak pap nélkül haláleset miatt. Betölthetők ezek a plébániák, pótolhatók valamilyen módon az elhunytak? — Valamilyen módon igen. Gávavencsellőre például nem tudtunk papot küldeni, s ennek elfogadásához a hívek nagy megértésére van szükség. Természetes, hogy egy-egy egyházközség hívei csak a maguk gondját érzik, az egész egyházmegye ügyével a.püspöknek kell törődni. Neki kell úgy eloszatni a papokat, hogy arányos legyen, ezért néha azt kell mondani, hogy most még nem tudunk adni, fogadják el azt, hogy egy ideig a szomszédos faluból jár át a pap. A mai világban és a mai szituációban, akkor, amikor az egyház számára a feladatok és a tennivalók egyre szaporodnak, ugyanakkor a papság létszáma nem szaporodik ennek arányában. a papok munkája megsokszorozódott. Ebben nagy segítségére lehet a papságnak a hívek megértése és támogatása, ami azt jelenti, hogy egyrészt elfogadják a papok szolgálatát olyan beosztásban, ahogyan azt el tudják végezni, másrészt pedig az olyan munkákból, amit nem kifejezetten a papi feladat, a világi hívek több részt vállalhatnának. Gondolok itt elsősorban az anyagi természetű feladatokra: építkezés, épületek rendbehozatala, különböző ügyintézések, stb. Ha ezeket levennék a papok válláról, több energiájuk maradna a kifejezetten papi szolgálatra. A hitkoktatás, a fiatalok vallási képzése sok helyen még nem olyan hatékony, amilyennek igazán szetnénk. Az egyház képez erre világi embereket. Nyíregyházán is, Debrecenben is színvonalas a hitoktatóképzés, tehát aki elhivatottságot, bátorságot érez, képezze magát. •4 A két megye számára nyilvánvaló kedvező a szervezeti változás, hiszen közelebb a főpap. Vajon a lelki életben is kedvező változást gerjeszt a püspök közelsége? —• Föltétlenül. Igazában ez a célja az egésznek, hogy a lelki életet pezsdítsük és elmélyítsük. Hogy hol és mikor lesznek érezhető eredményei, az más lapra tartozik. Bízom abban, hogy az átszervezés eredményez majd ilyen előrelépést. Maga az a tény, hogy közvetlenebbül, közelebbről tudja a püspök az egyházmegyét irányítani, eredményt hozhat. Ez a papok számára is szükséges, hogy ne érezzék magukat elhagyatva munkájukban, hanem kapjanak nagyobb támogatást. Reméljük, hogy a hívekre vallási életében is gyümölcsöt hoz. 4 Milyen útravalóval indult el a püspök úr főpapi munkájában? — Amikor pap lettem, akkor is azzal az útravalóval indultam el, hogy éreztem: az Isten hívott egy feladatra, és ezt a feladatot én szívesen vállalom és ellátom. Ez a feladat a papi szolgálat, az evangélium hirdetése, meg az Isten ajándékainak szétosztása az emberek között. Én úgy érzem, hogy ebben nem történt semmi változás, csak a munkaterület tágult ki. Továbbra is azzal a hittel szeretném végezni a munkámat, amivel a papi hivatásomat, a papi szolgálatomat betöltöttem, ami mindig megadta azt az önbizalmat, azt a bátorságot, hogy nem a magam ügyét, hanem az Isten ügyét képviselem. Az a krisztusi ígéret van mögötte, hogy aki titeket hallgat, engem hallgat, vagyis hogy amit szolgálunk, az Krisztus ügye, az evangélium ügye, ennek a sikere pedig biztosítva van. Ez adja meg azt a bátorságot, amivel az ember végzi ezt a szolgálatot. Ilyen értelemben a „Törd meg az éhezőknek kenyeredet” jelmondatomnak az a része valósul meg, hogy azt szeretném szétosztani, odaadni az embertársaimnak, amit az Istentől kaptam. Ez az evangélium gazdagsága. Hajszalgyökerek Részlet Pozsgay Imre készülő könyvéből Október 6-án, viharos előzmények után megkezdődött az MSZMP utolsó kongresszusa. A megelőző hetekben már nem j^en volt együttműködés a part vezetői között, formálisan szervezeti, szervezési ügyeket intéztünk. A rutinos pártgépezet ehhez teljesen elegendő volt. A kongresszusi helyszín kiválasztása, a küldöttek szállása, a sajtóközpont rendben volt, látszólag minden ment, mint a karika- csapás. A Központi Bizottság teljes önfeladással, beletörődéssel minden ügyben egyhangú, vita nélküli döntést hozott, vita nélkül vette tudomásul a legnagyobb horderejű megállapodásokat, mint akiknek minden mindegy. Bevallom, ez engem nem rendített meg, ellenkezőleg, megkönnyebbülést okozott, Ám korai volt egy kissé az öröm. Elszámítottam magam, mert igaz ugyan, hogy a Központi Bizottság vert seregként viselkedett, de nem így a párt konzervatív erői, amelyek a kongresszus előtti napokban nagyon is aktivizálódtak. Az első napon még úgy tűnt, hogy nincs akadálya a radikálisabb reformerők győzelmének. Egyetértés alakult ki a párt feloszlatásáról, az újonnan szerveződő párt nevéről, a kongresszus lebonyolításához szükséges ügyrendről. A reformerők első napi győzelme órák alatt elbizakodottsággá változott. Kétségtelenül, magam is hatása alá kerültem ennek a látszatgyőzelemnek. Németh Miklóssal, Hóm Gyulával együtt én is beléptem a refomrszövetség- nek nevezett platformba és arra gondoltunk, hogy a Grósz és Berecz által vezényelt rendpárti oldal nem jelent majd ellenfelet az alapkérdések meghatározásában. Ezt tulajdonképpen jól is gondoltuk, a‘baj nem innét jött. Népi demokratikus platform címén újjászerveződtek a kongresszuson azok a konzervatív állampárti erők, amelyek jelszavakban elfogadták a reformot, tudomásul vették a párt feloszlatását, beleegyeztek, hogy Magyar Szocialista Párt néven új párt alakuljon, tudomásul vették a politikai egyeztető tárgyalások záródokumentumát, egyszóval látszatra megfeleltek a fordulat követelményeinek, valójában egy olyan anakronisztikus balol- daliságot fogalmaztak meg, amely a kongresszusi küldöttek többségének szívevá- gyát kifejezte: úgy beleegyezni és beletörődni a pluralizmus és a jogállam körülményeibe, hogy közben ne kelljen feladni a revans gondolatát, a párt hegemóniájának gondolatát. Mikor előretörésük felismerhetővé vált, s kiderült, hogy a refomerek előző napi győzelme csupán néhány jó beszédű küldött érzelmi hatásokat kiváltó produkciója volt, ettől kezdve csak arra gondoltam, mentsük, ami menthető. Érjük el, hogy törvényesen, saját kongresszusán mondja ki az MSZMP önmaga feloszlatását. Tegyünk szabaddá hétszázötvenezer párttagot. (Addigra annyi maradt a korábbi nyolcszázhatvanezer- ből.) Szabadságukat visszanyerve alakítsák meg a szocialista pártot azok, akik elfogadják annak lényegében szociáldemokrata tartalmú programját és demokratikus alapszabályát, a többi szabadságolt párttag pedig készítse el magánstratégiáját, s próbáljon meg beilleszkedni az eljövendő új rendszerbe. Hogy a reformerőket mennyire gyengén képviselték a kongresszuson, az akkor derült ki igazán, amikor nagy horderejű alapvető politikai kérdésekben kellett döntést hozni. A legjellemzőbb példája volt ennek az a döntés, amelyet a pártszervezetek munkahelyi kivonulásáról kellett meghozni. Ez volt az az ügy, amelybe már a nyár folyamán, a politikai egyeztető tárgyalásokon belebuktam, amikor is a párt vezetői de- zavuáltak engem álláspontom miatt. Itt, ebben a kérdésben most szavazni kellett. Németh Miklós, Hóm Gyula meg én a munkahelyekről való kivonulás mellett voltunk. Nyers Rezső makacsul kitartott nyáron hangoztatott álláspontja mellett. Én arra kértem, hogy akkor legalább ne szóljon a kongresszushoz, de indulatai erősebbek voltak, meg elkötelezettségei is, mert szavazás előtt felrohant a szónoki emelvényre, és tőle szokatlan szenvedélyességgel kikelt a javaslat ellen. A szavazás eredménye siralmas volt. A mintegy ezerkétszáz küldöttből alig valamivel több mint száz tartott velünk, a többiek Nyers Rezső álláspontjára szavaztak. Mindezek ellenére a szociáldemokrácia jövőjében bizakodva, szerepet vállaltam az új párt vezetőségében, megválasztottak alelnöknek, óriási ünneplés közepette az egész kongresszus felállva megerősítette köztársasági elnökjelöltségemet. A belső vereségek ellenére hittel, meggyőződéssel láttam hozzá új feladataimhoz, reméltem, hogy belátható időn belül az európai baloldal követelményei, és a szociáldemokrácia tapasztalatai szerinti pártot tudunk alkotni Magyarországon. Ugyanakkor támogattam Németh Miklóst abbeli törekvésében, hogy az eddigieknél is nagyobb mértékben, lényegében teljesen függetlenítse a kormányt a párt tevékenységétől. Szakértői kormányként, a sarkalatos törvények előkészítőjeként, önön korlátáink tudatában tegyük felelősen a dolgunkat. Megegyeztünk abban, hogy bár a pártkongresszus sem a pártvagyon, sem a munkahelyi pártszerveződés, sem a munkásőrség dolgában nem hozott elfogadható határozatokat, a politikai egyeztető tárgyalások szellemében, azok követelményei szerinti törvényeket terjesztünk elő ezekről a kérdésekről is a parlamentbe. Ez a tervünk használhatónak, jónak bizonyult. Az október 23-a előtti időszakban, az 56-os évfordulóra készülődve a magyar országgyűlés jóváhagyta az alkotmánymódosítást, a köztársasági államformát, s a döntések után lélekben az egész ország október 23-ára, a köztársaság kikiáltásának napjára készülődött.
