Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-19 / 193. szám
Megtartottuk a várost Aki egy város vezetésére vállalkozik, annak ezeket meg kell adni a várospolgárok számára. Nemcsak azért, mert törvény kötelezi rá! Ha e sorokat eddig elolvasták, sétáljanak ki a Kossuth térre. Sok helyen még látszik a harctéri állapotok maradványa. De megújul a Kossuth- szobor, száz évig áll majd ott újra példaként. A Bethlen Gábor utcán már díszburkolaton lépkedhetnek, amelyet hamarosan a Kossuth tér is megkap. A belvárosban igazi üzletek csábítanak kihívón kirakatszemeikkel. A város nyugodt, polgárai tűrik, s kiállják a kor próbáit. S várják a vénasszonyok nyarát, a Nyírségi Osz- szel, a színházi évadot az új igazgatóval, futballszezont a visszakerülésre érdemes csapattal, s az év végét a családi ünnepekkel. Nekünk, akik esküt tettünk négy évre, ezen a napon arra kell gondolnunk: kötelességünk mindezeket megtartani, hogy ne is legyen másként. Például olyan igazgatókat kell megbíznunk iskoláink élére, akik szintén jó gazdák. Nem szabad azonban őket magukra hagynunk, a szűk anyagi keretekre hivatkozva. A városnak szüksége van egy széppé varázsolt, modem Zrínyi Gimnáziumra, tornateremre Sóstóhegyen, egy felújított 4-es iskolára. Mert így lesz mit továbbadni, a folytonosságot biztosítva. Azt tartják: könnyen döntenek erről, arról a politikusok, mert felelősségük csak négy évig tartott. Én magam sohasem tartottam politikusnak. De ha annak is számítok, a négy év elteltével is e város a szülővárosom, otthonom, s döntéseimet akkor is vállalni fogom! Nekünk, akiknek a családi ünnepek az igazi ünnepek, próbáljunk meg ma gondolatban ünnepelni. Ne kérjük számon magunktól a felhevült érzelmeket, azt hagyjuk meg a szerelem pereire. Csak gondoljunk arra, hogy amit a család jelent magunk megtartására, azt az államiság jelenti a nemzet megtartására. így — bár nem mindig értjük, mi történik távol tőlünk, avagy felettünk — ez a ma államisága a holnapunk érdekében. írta: Mádi Zoltán, Nyíregyháza polgármestere Nem gyűlik egy körbe a család, nincs a napnak szent ritmusa. Nem a szeretet teszi szebbé a pillanatokat, nem emlékszünk dicső napokra. Mégis ünnep van. S talán azért szokatlan számunkra, mert nem a tradíció évszázadai oltották vérünkbe, hanem törvény rendelkezik róla. Hivatalos, állami ünnep. De hát akkor mitől a miénk, mindennapi embereké? Nem feszengünk-e rajta ugyanúgy, mint hajdan a kötelező koszorúzásokon? Vajon jelent-e valami mást is, s nem csak az ajándékszabadnap örömét? A választ magunknak kell megadnunk. De tudom, mindenkiben ott az az érzés az év minden napján, amelyért ezt az egyet ünneppé nyilvánították. A tartás, a hovatartozás érzése. Nélkülük nem lehetne megtartó az a rend, amit államiságnak nevezünk. A rendszerváltó és alkotmá- nyozó országgyűlés rendelkezett újra nemzeti ünnepeinkről, amelyek nemzetünk szabadságvágyának állítanak emléket, valamint a hivatalos állami ünnepről, amely az államiság létének méltó felmutatását jelenti évről évre. S talán azt, hogy első királyunk megfelelő választ adott a történelmi kérdésre. Európa szilárd falai alá érkezve, mögöttünk a népvándorlás törzseivel. Itt kell maradnunk, itt kell élnünk. Gondolják csak meg! Rendszer- és hatalomváltások ellenére nem ugyanezt a választ kell adnunk mindig? Hisz állhat más ember az ország, a város élén, a gondolkodás fonalát igazíthatják más-más eszmékhez, dönthetnek sorsunkról kevesek és többek, de hét órakor ugyanúgy csörög az óra, fél nyolckor ugyanúgy késik a busz, a tízórainak ugyanúgy gyermekünk táskájába kell kerülnie... Bárki is legyen, vállalkozzon, kerüljön a döntés székeibe, feladata ugyanaz: a folytonosságot biztosítani a mindennapi élet számára. István — Európa falai alatt, nomád törzsekkel hátában — Európa rendjét választja, a megtelepedést, a kereszténységet, azaz belép a falakon belülre. Az azonban már nem az ő bűne, hogy azóta ez a fal ide- oda seper a Kárpát-medencén. Döntött a hovatartozásról, hogy megtarthassa nemzeti voltát, hogy megtarthassa nemzetét... Koppány sem akart mást. De életben maradni csak úgy lehetett, ha nomád voltunkat feladtuk. Mi magunk is istváni döntés előtt álltunk a nyolcvanas évek végén. Európa egyre magasabb falai alatt, egy új népvándorlás veszélyével hátunk mögött. S mi az európai mintát, a rendet választottuk, de vigyázva arra, hogy lehető legtöbbet megőrizzük magunkból. Most is vannak Koppánynak hívei, de az eltelt évszázadok, s letűnt évtizedek megmutatták nekünk, hogy mitsem ér az, ha ellenfelünk testét felnégyelve várkapukra szegezzük. („Kard által vész, az ki kardot ragad!”) Hisz olyan nincs, hogy ne legyen igazuk valamiben. De a többség akarata, most nem az övék. S ki tudja, mi mikor leszünk Koppányok? Nem lehetett más feladatom az eltelt három évben, amióta városom polgármestere vagyok, s nem más a következő egy évben sem, minthogy gondos gazdája legyek. Negyven képviselőtársammal együtt, még csak tanulva annak a rendnek szabályait, amelyre Európa nagy falának a túloldalán másoknak évszázadok álltak a rendelkezésére. Nem kellett és nem is szabad új várost építenünk egyik napról a másikra. Mindent meg kell tartanunk belőle, amely értékes, amely magát a várost jelenti. S Nyíregyházának vannak ilyen értékei. Ez nem az épületeiben rejlik, hanem az itt élő emberekben. Akik a jussként kapott szegénységükből tartást merítenek, s csúcsokra küzdik fel magukat. Lehet, hogy másként végezzük dolgunkat, másként gondolkodunk, de akaratunk csak egy lehet: itt kell maradnunk, itt kell élnünk, biztosítani kell a mindennapi élet folytonosságát. S úgy hiszem, ennek eddig eleget tettünk, megtartottuk a várost. Nem vitatható, hogy hibákkal, de ez velejárója a munkának, a döntések felvállalásának. De tettünk is a városért. Unokáinknak nem tudjuk ugyan megmutatni, nézzétek, ezt mi építettük, hisz a föld alatt nyugszik az „emlékművünk”. A szennyvízhálózat, a gázvezetékek egy része, köztük új lefektetések, vagy felújított szakaszok. Az ivóvíz- ellátásba bekapcsolt területek, a lakossággal közösen épített utak. Új kenyér Balázs Attila felvételei Váci Mihály: A kalász terhe A Kedves alszik mellém dőlve, ahogy a fű másikhoz dől le. Reggeltől estig hajladozva lengett — munkában nyiladozva. Sóhajt a napi fáradtságtól, mint rozs suhog, ha mossa zápor. Nem törten fekszik, csak hajolva, mint ág, ha gyümölcs húzza porba, ügy hajlik ő a munkájától, mint búza súlyos kalászától; az nyomja már le, az a terhe, mi növelte, mi fölemelte az érlelő fénybe, magasba, — ért örömmel roskad alatta.
