Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-18 / 192. szám

1993. augusztus 18., szerda

TÚL A MEGYÉN

Embargós veszteségeink

Nincs sok remény a kár megtérítésére • A legnagyobb kár a szállítókat éri

Biztonsági Tanácsa által hozott egy évre érvényben lévő,v a volt jugoszláviai államokkal szemben elrendelt kereskedelmi embargó tetemes kárt okozott hazánknak, illetve a honi vállalatoknak.

Ugyanakkor egyre bizonyosabbnak látszik az is, hogy az embargó nem érte el eredeti célját, hiszen a megszorító intézkedések hatására sem csökkentek a harcok a volt Jugoszláv Köztársaságban.

A 91-ben kibontakozó, déli szomszédunkat érintő belpolitikai és katonai válság egyik legnagyobb hátrányaként már abban az évben visszaesett a kétoldalú kereskedelmi forgalom hazánk s a volt Jugoszlávia. között. Az összforgalom értéke — ezen adatok a tárca szakfolyóiratában részletesebben is fellelhetők —, 25 százalékkal maradt el az azt megelőző évitől. A visszaesés kezdetben leginkább a horvátországi kereskedelmet érintette, amelynek aránya durván 30 százalékra tehető.

így a háború kirobbanása és a gazdasági szankciók érvénybe léptetése között eltelt hat hónap alatt 140 millió dollárral csökkent a kétoldalú kereskedelmi forgalom. Ezen belül például csak az Adria kőolaj- vezeték elzárása miatt évi 28 millió tranzitdíjtól esett el hazánk.

A háború különösen hátrányosan érinti a szállító vállalatokat, többek között a MA- HART-ot és a Volánt. A külkereskedelmi forgalom visszaesése mellett megnőttek a kintlévőségek is: a Szerbián kívüli kintlévőségek összege durván 12 millió dollárra tehetők.

Az embargó több hazai cégMérföldkő a felsőoktatásban

Ráthy Sándor

Budapest (ISB) — A jugoszláviai embargó miatti eddigi károk az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium főmunkatársának becslései szerint — csak a szolgáltatások és a kereskedelem területén —, havi 30-35 millió dollárra tehetők.

Gyurin Miklós számításai szerint a tranzitszállításokra vonatkozó tilalom eddig további 150 millió dolláros kárt okozott hazánknak, míg a szerb-montenegrói — korábban keletkezett J—, egyre inkább behajthatatlannak tűnő kintlévőségünk 50-55 millió dollárra rúg.

Jóllehet, pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de bizonyosra vehető, hogy az ENSZ

Sörkarnevál

Debrecen (MTI) — A debreceni nyári rendezvények sorában immár a leglátogatottabbak közé lépett elő a sörkamevál, amelyet kedden harmadik alkalommal nyitott meg a város polgármestere. A sörkamevál népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az idén a tavalyinál kétszer nagyobb, 900 négyzetméter alapterületű „sörsátrat” vertek fel.

Debrecen (MTI) — Kálmán Attila a felsőoktatás mérföldkövének nevezte július 13-át, amikor az Országgyűlés elfogadta Magyarország első önálló felsőoktatási törvényét. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium politikai államtitkára erről kedden Debrecenben beszélt, amikor a Református Kollégiumban a Keresztyén Felsőoktatást Elősegítő Nemzetközi Szervezet (IAPCHE) konferenciáján tartott előadást.

Elmondta: a törvény hatálya kiterjed valamennyi államilag elismert intézményre, vagyis az állami, az egyházi, a magán és az alapítványi főiskolákra, illetve egyetemekre. Az államtitkár a múlt rendszer pazarló örökségének nevezte, hogy hazánkban 100 fölött van a felsőoktatási intézmények száma, s amíg világszerte egy oktatóra 14-15 hallgató jut, addig nálunk csak 6. A felsőoktatás színvonalára vonatkozóan jellemző példaként említette: van

nek is nagy kárt okozott: így például a DUNAFERR-nek, a MOL Rt.-nek, a Diósgyőri Nemesacél Művek Kft.-nek és a Rábának is. Gyurin Miklós adatai szerint például csak a szerbiai földgáztranzitálás miatt 5 milliárd forintos bevétel- kiesés keletkezett a MOL RT- nek, míg a Mátészalkai Szerelvény Kft. — többek között az embargó miatt — csődöt jelentett.

Az ENSZ alapokmányának 50. paragrafusa értelmében a magyar vállalatok kártérítést kérhetnek az elszenvedett veszteségekért. Csökkenti azonban a fizetési esélyeket, hogy a szervezetnek nincs pénze a kárpótlásra, s így valószínű, hogy a magyar cégek is csak a fejlett országok kormányainak nagyvonalúságában reménykedhetnek — állapítja meg Gyurin Miklós.

olyan egyetemünk, amelynek diplomásait szívesen fogadják a világ bármely táján, de olyan főiskolánk is, amely alig nyújt többet a középiskolánál.

Utóbbi kapcsán az államtitkár megemlítette: a szakmai szempontok érvényesítésére a jövőben létrejövő Országos Akkreditálási Bizottság lesz jogosult, amely egyebek között főiskolát nyilváníthat majd egyetemmé, vagy fordítva, de akár főiskolákat is bezárathat.

Egy amerikai hírszerző Magyarországon

A hálózat működni kezdett • Leo nemesi családból származott • A titkos háború

Christopher Felix

„Először 1946 nyarán láttam Budapestet. Egy azóta megszűnt hírszerző szervezet — akkor még nem létezett a CIA — tagjaként, mint álcázott ügynök érkeztem a városba. Azért kaptam ezt a megbízatást, mert beszéltem oroszul és elsősorban a kelet-európai ügyek iránt érdeklődtem. És 1946- ban Budapest legalább any- nyira volt orosz, mint magyar probléma.” írja Christopher Felix, azaz James McCargar, aki akkor kezdte titkos háborúját Magyarországon, amikor elhallgattak a fegyverek. Részleteket közlünk a könyvéből, amely az Európa kiadásában jelenik meg.

3. A hálózat működni kezdett

Minden nehézség ellenére már a kezdet kezdetén volt a helyzetemnek egy nagy pozitívuma. Nem kellett abszolút nulláról indulnom, mert már volt Budapesten egy elődöm, aki kiépített és működtetett egy hálózatot. Mivel az ő fedése teljesen eltért az enyémtől, nagyon ritkán találkoztunk, és akkor is mindig titokban. Amikor nyilvánosan futottunk össze, úgy viselkedtünk, mint két külföldön tartózkodó amerikai, barátságosan és udvariasan társalogtunk egymással, de semmi jelét nem adtuk annak, hogy az ilyen véletlen találkozásoktól eltekintve is kapcsolatban állunk. Az én érkezésem után neki el kellett utaznia, hogy a várható változásokra tekintettel előkészítsen egy tartósabb álcázást nekem, illetve az utódomnak, de

még az elutazását is elhalasztották néhány hónappal, hogy ne lehessen párhuzamot vonni kettőnk tevékenysége között.

Ebben az átmeneti időben én berendezkedtem, s a fedésem „hitelesítésére” összpontosítva a lehető legváltozatosabb körökben kezdtem forgolódni. Ez természetesen klasz- szikus eljárás. Egy ügynök, különösen egy olyan széles feladatkörrel megbízott ügynök, mint én, nem végezhet hasznos tevékenységet mindaddig, amíg el nem igazodik a környezetében. Alaposan meg kell ismerni a helyi szokásokat, tradíciókat, és persze az emberi tényezőket, mielőtt bármiféle komolyabb műveletbe kezdene. Különben azt kockáztatja, hogy korán lelepleződik, mert például rosszul választja meg a titkos találkozás helyét, nem tudva, hogyan dolgozik a helyi rendőrség, vagy mert az ellenfél rögtön beépül a hálózatba, hiszen még nem ismerhette meg kellőképpen a helyi személyiségeket.

Hamar találtam egy kis lakást a várban. Alighanem ez volt a város legromosabb negyede, de már maga ez is jelentett bizonyos előnyöket. Elődömtől fokozatosan vettem át a már működő hálózatot, amely akkoriban nyolc személyből állt.

Leo régi nemesi családból származott, és kiemelkedő érdemeket szerzett az ellenállásban. Sikeresen elkerülte a letartóztatást a német megszállás idején, és a felszabadulás után bekapcsolódott a politikai életbe. A kisgazdapárt képviselője volt, és a különböző újságokban írt cikkei révén a párt liberális csoportjának mintegy a szóvivője lett — ez a csoport számos reformot

szorgalmazott, s egyúttal igyekezett megakadályozni, hogy Magyarország szovjet fennhatóság alá kerüljön. Leo folyamatosan értékes információkkal látott el a kisgazdapárton belüli intrikákról és a különböző pártvezetők politikai terveiről, amikor a kommunisták több irányból is támadást intéztek a kisgazdapárt vezető szerepe ellen.

Eugene szintén régi nemesi családból származott, de nem voltak személyes politikai ambíciói. Konzervatív szemléletű ember volt, egyszerűen az ösztöneiben rejlett a tisztesség, s így a háború alatt belekeveredett számos németellenes akcióba, beleértve a zsidók mentését, a Magyarországon keresztül szervezett lengyel földalatti mozgalmat és a nyugati szövetségesek irányában tett sikertelen puhatolózást Olaszországban. Végül letartóztatták, és a mauthauseni koncentrációs táborba deportálták, amit úgy sikerült túlélnie, hogy néhány rendkívül magas rangú semleges személyiség közbenjárt az érdekében a németeknél. Hosszú ideig számos külföldi vállalatot, köztük amerikaiakat is képviselt Magyarországon, és ezeket a kapcsolatait a háború után felújította. Ellenállási kapcsolatainak köszönhetően értékes információkat tudott szerezni még azokról is, akiknek nem osztotta a politikai nézeteit, de velük együtt járta meg a koncentrációs tábort. Pozíciójánál fogva természetesen az üzleti életről is bőven voltak információi.

A szintén kisgazda Paul fontos kormányzati szerepet játszott. Szakmájára nézve ügyvéd, és ő is nagy érdemeket szerzett az ellenállásban. Má- gas kormánykörökből származó információkat kaptam tőle, köztük valamennyi kabinetülés jegyzőkönyvének másolatát. (Mivel koalíciós kormányról volt szó, egyre többet civakodó koalícióról, a kormányülések gyakran valóságos harci terepet jelentettek, máskor pedig a kevésbé formális, kemény pártközi megbeszéléseken elért kompromisszumokat öntötték itt végső formába. Mindenesetre ez rendkívül értékes hírszerzői anyag volt.)

Simon tehetséges fiatal közgazdász volt, pártonkívüli, a Nemzeti Bank tisztviselője. Zsidóként szerencsésen túlélte a német megszállást, de szenvedélyesen antikommunista volt. Ez a barátságos, tudományos felkészültségű férfi rengeteg adatot bocsátott a rendelkezésemre arról, hogy az oroszok hogyan fosztják ki a teljes magyar gazdaságot, és hogy a kommunisták milyen módszerekkel vonják fokozatosan ellenőrzésük alá az országos pénzügyi intézményeket.

Jane, Simon unokanővére és Paul meghitt barátja egy kormányhivatalnál dolgozott, de igazából tudós volt. Nem a munkájához, hanem az intellektuális körökhöz fűződő személyes kapcsolatai tették számomra érdekessé. Összekötő feladatot látott el köztem és Simon meg Paul között, akikkel én ritkán találkoztam, Jane viszont közel lakott hozzám (Összekötő szerepét természetesen a Simonnal és Paullal kapcsolatos óvatosság indokolta, nem pedig személyük védelme.) Az ő feladata volt az is, hogy új embereket találjon a hálózatba.

(Következik:

További kapcsolatok)

Szárszó — Lakitelek — Szárszó

Asztalos János

S

zárszóra készülve, lélekben kicsit már úton Szárszó felé kérdések özönével, gondolatok garmadával vívódik az ember. A kérdéseket futószalagon ontja, de válasz nélkül hagyja a mindennapi élet. A gondolatok maguk ölik egymást, mert szinte mindegyik lényegét vitatja a következő magva.

Engedtessék meg nekem, hogy rövid eszmefuttatásomban csupán egyetlen kérdést, és arra egyetlen választ vezessek elő Szárszó vigíliáján, előestéjén. A leggyakoribb, legáltalánosabb kérdést és a rá adható, sokak által kerülgetett választ.

Kell-e ma, 1993-ban Szárszó? Szükséges-e, hasznos lehet-e ezer ember gondolatcseréje, együtt gondolkodása a nép sorsáról, a nemzet jelenéről-jövőjéről? Nem csupán nosztalgiázás csábítja-e Szárszóra azt az ezer embert? Új népfrontosodás tojásait akarják Szárszó öreg kotlósa alá rakni? A kérdések lényege: szükség van e szárszói tanácskozásra, hasznos lehet-e az?

A válasz a mában, napjaink gazdasági, szociális, társadalmi, nemzeti gondjaiban, egyre mélyülő válságos helyzetében rejlik. De sugallja, szövegezi a múlt is.

Amikor 1943 augusztusában Németh László, Féja Géza, Veres Péter, Illyés Gyula kezdeményezésére, Püski Sándor hívására összegyűlt Szárszón mintegy 600 író, politikus, gondolkodó fiatal, alig fél évvel voltunk legnagyobb nemzeti katasztrófánk, a Don-kanyar pokla után. Szárszó vendégei érezték, hogy a nemzeti megpróbáltatások sora csak elkezdődött a Donnál. De azt is tudták, hogy a nemzetnek túl kell élnie, újjá kell születnie társadalmi rendben, nemzettudatban, önértékelésben, önbecsülésben, és meg kell mentenie, tartani a hazát a háború utáni nemzet számára. Újjá kell építeni a haza földjét és a nemzet lelkét magyar módon, magyarul, soha többé nem vállalva utánfutó szerepet.

Nem véletlen, hogy a német megszállás után először a volt szárszóiakat „gyűjtötte be” a német ges- tapó, és 1948, a „fordulat éve” után őket kényszerítette némaságra, vitte a Gu- lágra, száműzte a szovjet KGB. 1945 tavaszán többször részese lehettem debreceni szállásunkon Veres Péter, Szabó Pál, Erdei Ferenc és Kovács Imre beszélgetésének. Vissza-visszatérő gondolatforrás volt Szárszó. „Hogy is mondta Gyula?” „Emlékszel Németh László szavaira?” „Jól látta Géza!” 1945-48 gazdasági, társadalmi, nemzettudati sikereit Szárszón kovászolták 1943- ban.

Nem az akkori szárszó- iákon múlott, hogy 1948 után a nagy keleti fénymásoló alá gyűrték népünket, hazánkat, gondolatainkat.

Ez volt a második Don- kanyar. Majdnem 40 évig tartott. Hosszú purgatórium győztes forradalommal, levert szabadságharccal, meghasonlott, magyarságban, emberségben deformált százezrekkel. Hat évvel ezelőtt valakik életre csiholták a kioltott szárszói lángot. Lakitelekre hívott a láng. Nem gyászolni gyertyafényként, hanem kijáratot keresni az alagútból fáklyaként. „Csak” 181 bátor ember jött össze.

De három évvel később úgy tűnt, hogy Szárszó után Lakitelek a második dagasz- tóteknő, melyben új rend, radikális fordulat kovászát tette meg 181 ember.

Ha ma sokan úgy érezzük, hogy keletien, sületlen lett a kenyér, hogy a Lakiteleken meggyújtott fáklya senyved, füstje szemünket csípi-mar- ja, annak egyik legdöntőbb oka, hogy szavakra, szótagokra tördelőzött a lakiteleki gondolat. 181 ember százfelé szóródott, és akik ott oly szívesen szőtték egybe nemzetet féltő, hazát mentő gondolataikat, ma — nem is ritkán, nem is kevesen — megölő ellenségekként kiáltanak egymásra gyilkos fe- szítsdmeget.

Ki merné tagadni, hogy tisztességes a szándék: Szárszón ismét egymás mellé ültetni, közös gondolkodásra késztetni a lakitelekieket és másokat. Anélkül, hogy parlamenti módon kigúnyolnák, lehurrognák, kiröhögnék, megaláznák egymást.

„A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, ön- hitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során.”

Ezeket a mondatokat hat évvel ezelőtt a Lakiteleki Nyilatkozat 2., 3. bekezdésében szövegezték meg és fogadták el a tanácskozók. Ki állíthatja meggyőződéssel, hogy az idézetben felsorolt gondok mind megszűntek, eltűntek, hogy azokról beszélni, vitatkozni, eszmét cserélni felesleges. Egyáltalán ki állíthatja, hogy a Nyilatkozat idézett öt mondata elveszítette időszerűségét?!

A társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia elégtelensége, a közerkölcs gondjai, a kultúra, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai ma is egy táborba-sátorba kell hogy tömörítse azokat, akik a gondok-bajok oldását kívánják, akarják pártállásra való tekintet nélkül.

Erre készülünk Szárszóra utazva. Összejövetelünk időszerűségét, indokoltságát és szükségességét elsősorban azok vitatják, akik legszívesebben Lakitelek nevét is letörölnék földrajzi és történelmi térképünkről.

Kelet-Magyarország 9