Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-18 / 192. szám

1993. augusztus 18., szerda TÚL A MEGYÉN Embargós veszteségeink Nincs sok remény a kár megtérítésére • A legnagyobb kár a szállítókat éri Biztonsági Tanácsa által ho­zott egy évre érvényben lévő,v a volt jugoszláviai államokkal szemben elrendelt kereskedel­mi embargó tetemes kárt oko­zott hazánknak, illetve a honi vállalatoknak. Ugyanakkor egyre bizo­nyosabbnak látszik az is, hogy az embargó nem érte el eredeti célját, hiszen a megszorító in­tézkedések hatására sem csök­kentek a harcok a volt Jugo­szláv Köztársaságban. A 91-ben kibontakozó, déli szomszédunkat érintő belpoli­tikai és katonai válság egyik legnagyobb hátrányaként már abban az évben visszaesett a kétoldalú kereskedelmi forga­lom hazánk s a volt Jugoszlá­via. között. Az összforgalom értéke — ezen adatok a tárca szakfolyóiratában részleteseb­ben is fellelhetők —, 25 száza­lékkal maradt el az azt meg­előző évitől. A visszaesés kez­detben leginkább a horvátor­szági kereskedelmet érintette, amelynek aránya durván 30 százalékra tehető. így a háború kirobbanása és a gazdasági szankciók érvény­be léptetése között eltelt hat hónap alatt 140 millió dollár­ral csökkent a kétoldalú keres­kedelmi forgalom. Ezen belül például csak az Adria kőolaj- vezeték elzárása miatt évi 28 millió tranzitdíjtól esett el ha­zánk. A háború különösen hátrá­nyosan érinti a szállító vállala­tokat, többek között a MA- HART-ot és a Volánt. A kül­kereskedelmi forgalom vissza­esése mellett megnőttek a kintlévőségek is: a Szerbián kívüli kintlévőségek összege durván 12 millió dollárra tehe­tők. Az embargó több hazai cég­Mérföldkő a felsőoktatásban Ráthy Sándor Budapest (ISB) — A jugoszláviai embargó miatti eddigi károk az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium főmunkatársának becslései szerint — csak a szolgáltatá­sok és a kereskedelem terü­letén —, havi 30-35 millió dollárra tehetők. Gyurin Miklós számításai szerint a tranzitszállításokra vonatkozó tilalom eddig to­vábbi 150 millió dolláros kárt okozott hazánknak, míg a szerb-montenegrói — koráb­ban keletkezett J—, egyre in­kább behajthatatlannak tűnő kintlévőségünk 50-55 millió dollárra rúg. Jóllehet, pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de bizo­nyosra vehető, hogy az ENSZ Sörkarnevál Debrecen (MTI) — A debreceni nyári rendezvé­nyek sorában immár a leg­látogatottabbak közé lépett elő a sörkamevál, amelyet kedden harmadik alkalom­mal nyitott meg a város polgármestere. A sörkame­vál népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az idén a tavalyinál kétszer nagyobb, 900 négy­zetméter alapterületű „sör­sátrat” vertek fel. Debrecen (MTI) — Kálmán Attila a felsőoktatás mérföld­kövének nevezte július 13-át, amikor az Országgyűlés elfo­gadta Magyarország első önál­ló felsőoktatási törvényét. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium politikai állam­titkára erről kedden Debrecen­ben beszélt, amikor a Refor­mátus Kollégiumban a Ke­resztyén Felsőoktatást Előse­gítő Nemzetközi Szervezet (IAPCHE) konferenciáján tar­tott előadást. Elmondta: a törvény hatálya kiterjed valamennyi államilag elismert intézményre, vagyis az állami, az egyházi, a magán és az alapítványi főiskolákra, illetve egyetemekre. Az állam­titkár a múlt rendszer pazarló örökségének nevezte, hogy hazánkban 100 fölött van a felsőoktatási intézmények szá­ma, s amíg világszerte egy ok­tatóra 14-15 hallgató jut, addig nálunk csak 6. A felsőoktatás színvonalára vonatkozóan jel­lemző példaként említette: van nek is nagy kárt okozott: így például a DUNAFERR-nek, a MOL Rt.-nek, a Diósgyőri Ne­mesacél Művek Kft.-nek és a Rábának is. Gyurin Miklós adatai szerint például csak a szerbiai földgáztranzitálás mi­att 5 milliárd forintos bevétel- kiesés keletkezett a MOL RT- nek, míg a Mátészalkai Sze­relvény Kft. — többek között az embargó miatt — csődöt je­lentett. Az ENSZ alapokmányának 50. paragrafusa értelmében a magyar vállalatok kártérítést kérhetnek az elszenvedett veszteségekért. Csökkenti azonban a fizetési esélyeket, hogy a szervezetnek nincs pénze a kárpótlásra, s így való­színű, hogy a magyar cégek is csak a fejlett országok kor­mányainak nagyvonalúságá­ban reménykedhetnek — álla­pítja meg Gyurin Miklós. olyan egyetemünk, amelynek diplomásait szívesen fogadják a világ bármely táján, de olyan főiskolánk is, amely alig nyújt többet a középiskolánál. Utóbbi kapcsán az államtit­kár megemlítette: a szakmai szempontok érvényesítésére a jövőben létrejövő Országos Akkreditálási Bizottság lesz jogosult, amely egyebek kö­zött főiskolát nyilváníthat majd egyetemmé, vagy fordít­va, de akár főiskolákat is be­zárathat. Egy amerikai hírszerző Magyarországon A hálózat működni kezdett • Leo nemesi családból származott • A titkos háború Christopher Felix „Először 1946 nyarán lát­tam Budapestet. Egy azóta megszűnt hírszerző szerve­zet — akkor még nem lé­tezett a CIA — tagjaként, mint álcázott ügynök érkez­tem a városba. Azért kap­tam ezt a megbízatást, mert beszéltem oroszul és elsősor­ban a kelet-európai ügyek iránt érdeklődtem. És 1946- ban Budapest legalább any- nyira volt orosz, mint ma­gyar probléma.” írja Chris­topher Felix, azaz James McCargar, aki akkor kezdte titkos háborúját Magyaror­szágon, amikor elhallgattak a fegyverek. Részleteket köz­lünk a könyvéből, amely az Európa kiadásában jelenik meg. 3. A hálózat működni kezdett Minden nehézség ellenére már a kezdet kezdetén volt a helyzetemnek egy nagy pozi­tívuma. Nem kellett abszolút nulláról indulnom, mert már volt Budapesten egy elődöm, aki kiépített és működtetett egy hálózatot. Mivel az ő fedé­se teljesen eltért az enyémtől, nagyon ritkán találkoztunk, és akkor is mindig titokban. Amikor nyilvánosan futottunk össze, úgy viselkedtünk, mint két külföldön tartózkodó ame­rikai, barátságosan és udvari­asan társalogtunk egymással, de semmi jelét nem adtuk an­nak, hogy az ilyen véletlen találkozásoktól eltekintve is kapcsolatban állunk. Az én érkezésem után neki el kellett utaznia, hogy a várható válto­zásokra tekintettel előkészít­sen egy tartósabb álcázást ne­kem, illetve az utódomnak, de még az elutazását is elhalasz­tották néhány hónappal, hogy ne lehessen párhuzamot vonni kettőnk tevékenysége között. Ebben az átmeneti időben én berendezkedtem, s a fedé­sem „hitelesítésére” összpon­tosítva a lehető legváltozato­sabb körökben kezdtem forgo­lódni. Ez természetesen klasz- szikus eljárás. Egy ügynök, különösen egy olyan széles feladatkörrel megbízott ügy­nök, mint én, nem végezhet hasznos tevékenységet mind­addig, amíg el nem igazodik a környezetében. Alaposan meg kell ismerni a helyi szokáso­kat, tradíciókat, és persze az emberi tényezőket, mielőtt bármiféle komolyabb műve­letbe kezdene. Különben azt kockáztatja, hogy korán lelep­leződik, mert például rosszul választja meg a titkos találko­zás helyét, nem tudva, hogyan dolgozik a helyi rendőrség, vagy mert az ellenfél rögtön beépül a hálózatba, hiszen még nem ismerhette meg kel­lőképpen a helyi személyisé­geket. Hamar találtam egy kis la­kást a várban. Alighanem ez volt a város legromosabb ne­gyede, de már maga ez is je­lentett bizonyos előnyöket. Elődömtől fokozatosan vettem át a már működő hálózatot, amely akkoriban nyolc sze­mélyből állt. Leo régi nemesi családból származott, és kiemelkedő ér­demeket szerzett az ellenállás­ban. Sikeresen elkerülte a le­tartóztatást a német megszál­lás idején, és a felszabadulás után bekapcsolódott a politikai életbe. A kisgazdapárt kép­viselője volt, és a különböző újságokban írt cikkei révén a párt liberális csoportjának mintegy a szóvivője lett — ez a csoport számos reformot szorgalmazott, s egyúttal igye­kezett megakadályozni, hogy Magyarország szovjet fennha­tóság alá kerüljön. Leo folya­matosan értékes információk­kal látott el a kisgazdapárton belüli intrikákról és a külön­böző pártvezetők politikai ter­veiről, amikor a kommunisták több irányból is támadást in­téztek a kisgazdapárt vezető szerepe ellen. Eugene szintén régi nemesi családból származott, de nem voltak személyes politikai am­bíciói. Konzervatív szemléletű ember volt, egyszerűen az ösz­töneiben rejlett a tisztesség, s így a háború alatt belekevere­dett számos németellenes ak­cióba, beleértve a zsidók men­tését, a Magyarországon ke­resztül szervezett lengyel föld­alatti mozgalmat és a nyugati szövetségesek irányában tett sikertelen puhatolózást Olasz­országban. Végül letartóztat­ták, és a mauthauseni koncent­rációs táborba deportálták, amit úgy sikerült túlélnie, hogy néhány rendkívül magas rangú semleges személyiség közbenjárt az érdekében a németeknél. Hosszú ideig szá­mos külföldi vállalatot, köztük amerikaiakat is képviselt Ma­gyarországon, és ezeket a kap­csolatait a háború után felújí­totta. Ellenállási kapcsolatai­nak köszönhetően értékes in­formációkat tudott szerezni még azokról is, akiknek nem osztotta a politikai nézeteit, de velük együtt járta meg a kon­centrációs tábort. Pozíciójánál fogva természetesen az üzleti életről is bőven voltak infor­mációi. A szintén kisgazda Paul fon­tos kormányzati szerepet ját­szott. Szakmájára nézve ügy­véd, és ő is nagy érdemeket szerzett az ellenállásban. Má- gas kormánykörökből szár­mazó információkat kaptam tőle, köztük valamennyi kabinetülés jegyzőkönyvének másolatát. (Mivel koalíciós kormányról volt szó, egyre többet civakodó koalícióról, a kormányülések gyakran valóságos harci terepet jelen­tettek, máskor pedig a kevésbé formális, kemény pártközi megbeszéléseken elért komp­romisszumokat öntötték itt végső formába. Mindenesetre ez rendkívül értékes hírszerzői anyag volt.) Simon tehetséges fiatal köz­gazdász volt, pártonkívüli, a Nemzeti Bank tisztviselője. Zsidóként szerencsésen túlélte a német megszállást, de szen­vedélyesen antikommunista volt. Ez a barátságos, tudo­mányos felkészültségű férfi rengeteg adatot bocsátott a rendelkezésemre arról, hogy az oroszok hogyan fosztják ki a teljes magyar gazdaságot, és hogy a kommunisták milyen módszerekkel vonják fokoza­tosan ellenőrzésük alá az or­szágos pénzügyi intézménye­ket. Jane, Simon unokanővére és Paul meghitt barátja egy kor­mányhivatalnál dolgozott, de igazából tudós volt. Nem a munkájához, hanem az intel­lektuális körökhöz fűződő sze­mélyes kapcsolatai tették szá­momra érdekessé. Összekötő feladatot látott el köztem és Simon meg Paul között, akikkel én ritkán találkoztam, Jane viszont közel lakott hoz­zám (Összekötő szerepét ter­mészetesen a Simonnal és Paullal kapcsolatos óvatosság indokolta, nem pedig szemé­lyük védelme.) Az ő feladata volt az is, hogy új embereket találjon a hálózatba. (Következik: További kapcsolatok) Szárszó — Lakitelek — Szárszó Asztalos János S zárszóra készülve, lé­lekben kicsit már úton Szárszó felé kérdések özö­nével, gondolatok garmadá­val vívódik az ember. A kér­déseket futószalagon ontja, de válasz nélkül hagyja a mindennapi élet. A gondola­tok maguk ölik egymást, mert szinte mindegyik lé­nyegét vitatja a következő magva. Engedtessék meg nekem, hogy rövid eszmefuttatá­somban csupán egyetlen kérdést, és arra egyetlen vá­laszt vezessek elő Szárszó vigíliáján, előestéjén. A leg­gyakoribb, legáltalánosabb kérdést és a rá adható, sokak által kerülgetett választ. Kell-e ma, 1993-ban Szár­szó? Szükséges-e, hasznos lehet-e ezer ember gondo­latcseréje, együtt gondolko­dása a nép sorsáról, a nemzet jelenéről-jövőjéről? Nem csupán nosztalgiázás csábít­ja-e Szárszóra azt az ezer embert? Új népfrontosodás tojásait akarják Szárszó öreg kotlósa alá rakni? A kérdé­sek lényege: szükség van e szárszói tanácskozásra, hasznos lehet-e az? A válasz a mában, nap­jaink gazdasági, szociális, társadalmi, nemzeti gond­jaiban, egyre mélyülő válsá­gos helyzetében rejlik. De sugallja, szövegezi a múlt is. Amikor 1943 augusztusá­ban Németh László, Féja Géza, Veres Péter, Illyés Gyula kezdeményezésére, Püski Sándor hívására össz­egyűlt Szárszón mintegy 600 író, politikus, gondol­kodó fiatal, alig fél évvel voltunk legnagyobb nemzeti katasztrófánk, a Don-kanyar pokla után. Szárszó ven­dégei érezték, hogy a nem­zeti megpróbáltatások sora csak elkezdődött a Donnál. De azt is tudták, hogy a nemzetnek túl kell élnie, újjá kell születnie társadalmi rendben, nemzettudatban, önértékelésben, önbecsülés­ben, és meg kell mentenie, tartani a hazát a háború utáni nemzet számára. Újjá kell építeni a haza földjét és a nemzet lelkét magyar mó­don, magyarul, soha többé nem vállalva utánfutó sze­repet. Nem véletlen, hogy a német megszállás után elő­ször a volt szárszóiakat „gyűjtötte be” a német ges- tapó, és 1948, a „fordulat éve” után őket kényszerí­tette némaságra, vitte a Gu- lágra, száműzte a szovjet KGB. 1945 tavaszán több­ször részese lehettem deb­receni szállásunkon Veres Péter, Szabó Pál, Erdei Fe­renc és Kovács Imre beszél­getésének. Vissza-visszatérő gondolatforrás volt Szárszó. „Hogy is mondta Gyula?” „Emlékszel Németh László szavaira?” „Jól látta Géza!” 1945-48 gazdasági, társa­dalmi, nemzettudati sikereit Szárszón kovászolták 1943- ban. Nem az akkori szárszó- iákon múlott, hogy 1948 után a nagy keleti fénymá­soló alá gyűrték népünket, hazánkat, gondolatainkat. Ez volt a második Don- kanyar. Majdnem 40 évig tartott. Hosszú purgatórium győztes forradalommal, le­vert szabadságharccal, meg­hasonlott, magyarságban, emberségben deformált százezrekkel. Hat évvel ez­előtt valakik életre csiholták a kioltott szárszói lángot. Lakitelekre hívott a láng. Nem gyászolni gyertyafény­ként, hanem kijáratot keres­ni az alagútból fáklyaként. „Csak” 181 bátor ember jött össze. De három évvel később úgy tűnt, hogy Szárszó után Lakitelek a második dagasz- tóteknő, melyben új rend, radikális fordulat kovászát tette meg 181 ember. Ha ma sokan úgy érezzük, hogy keletien, sületlen lett a kenyér, hogy a Lakiteleken meggyújtott fáklya senyved, füstje szemünket csípi-mar- ja, annak egyik legdöntőbb oka, hogy szavakra, szóta­gokra tördelőzött a lakiteleki gondolat. 181 ember száz­felé szóródott, és akik ott oly szívesen szőtték egybe nemzetet féltő, hazát mentő gondolataikat, ma — nem is ritkán, nem is kevesen — megölő ellenségekként kiál­tanak egymásra gyilkos fe- szítsdmeget. Ki merné tagadni, hogy tisztességes a szándék: Szár­szón ismét egymás mellé ül­tetni, közös gondolkodásra késztetni a lakitelekieket és másokat. Anélkül, hogy par­lamenti módon kigúnyol­nák, lehurrognák, kirö­högnék, megaláznák egy­mást. „A magyarság történelmé­nek egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, ön- hitében és tartásában meg­rendült, kohéziójának kap­csai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fe­nyegető gazdasági válság­nak néz elébe. A magyar et­nikumot példátlan szét­tagoltság sújtja. Nemzetünk­nek nincs közösen vállalható jövőképe. Az országot megrázó tár­sadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai in­tézményrendszer elégtelen­sége, a közerkölcs súlyos­bodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során.” Ezeket a mondatokat hat évvel ezelőtt a Lakiteleki Nyilatkozat 2., 3. bekezdé­sében szövegezték meg és fogadták el a tanácskozók. Ki állíthatja meggyőződés­sel, hogy az idézetben fel­sorolt gondok mind meg­szűntek, eltűntek, hogy azokról beszélni, vitatkozni, eszmét cserélni felesleges. Egyáltalán ki állíthatja, hogy a Nyilatkozat idézett öt mondata elveszítette idősze­rűségét?! A társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia elégte­lensége, a közerkölcs gond­jai, a kultúra, a közoktatás aggasztó tünetei, megma­radásunk gondjai ma is egy táborba-sátorba kell hogy tömörítse azokat, akik a gondok-bajok oldását kíván­ják, akarják pártállásra való tekintet nélkül. Erre készülünk Szárszóra utazva. Összejövetelünk időszerűségét, indokoltságát és szükségességét elsősor­ban azok vitatják, akik leg­szívesebben Lakitelek nevét is letörölnék földrajzi és tör­ténelmi térképünkről. Kelet-Magyarország 9

Next

/
Thumbnails
Contents