Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-14 / 189. szám

1993. augusztus 14. Ä ‘Kekt-McuwaroTszáti Hétvégi meíUltfete | 13 Hiszünk Gizellában Társ az István-i életműben • A rockopera bemutatója: augusztus 20. Gizella: Oravecz Edit, István: Szeber József MTI Press — A színházi világban nem ritka a színészi kiugrás, a „névtelenek” berob- banása. Annak azonban kicsi az esélye, hogy egy ismeretlen szerzőpáros alig egy év alatt már a harmadik bemutatójáért izgulhasson. A veszprémi Pe­tőfi Színházban a múlt év őszén mutatták be Asztalos Ist­ván és Kovács Attila „kísér­letét”, a Börtönmusicalt. Ezt hamarosan követte mesemusi­caljük, s a színház művészei már javában készülnek a két szerző legújabb műve, a Gizel­la című rock opera augusztus 20-i bemutatójára. Asztalos István, az író, civil­ben középiskolai tanár, Ko­vács Attila pedig, a zeneszer­ző, vegyészmérnöki oklevéllel a zsebében egy részvénytár­saságnál számítógépekkel „bí­belődik”. Első közös munká­juk, a Börtönmusical alapja egy 1972-ben elvégzett szo­ciálpszichológiai kísérlet, amelynek során egy mestersé­gesen kiképzett börtönben vé­letlenszerűen kiválasztott fia­talok a börtönőr és a rab szere­pét játsszák. A helyzet azon­ban drámaira fordul, s ez — mint a bemutató sikere is bizo­nyította — nemcsak a pszi­chológusok, de a közönség fi­gyelmét is felkeltette. A csapatmunka legújabb eredménye a Gizella. A király­né személye, a királynék váro­sának első nagyasszonya a magyar történelem egyik leg­vitatottabb, legendákkal kö- riilfont alakja. A hiteles források szűkössé­ge ellenére bizonyára sokat tu­dunk Gizelláról. Milyennek látja őt a ma embere? A. 1.: Valóban sűrű a homály Gizella királyné személye körül, a krónikák sem elfogu­latlanok. Mi azonban nem zenés történelemórát írtunk, s bár a hitelesség minimumának kényszerében, de éltünk az alkotók szabadságával. Gizelláról a tények bizo­nyosságával nagyon keveset tudunk. Nem maga választja sorsát: hatalmi érdekből, biro­dalmi számításból e sorsba kényszerül. Az élete arról szól, hogy egy rendkívüli egyéniség hogyan lesz képes a beletaszí- tottságból személyes sorsot formálni, százszor lesújtva is hogyan tud újra meg újra felállni, megküzdeni a külde­tésével, Az ő sorsa a küzdésről szól, madáchi értelemben, te­hát mégis a remény forrása­ként. Kovács Attila: Az én sze­memben Gizella István mellett nem egyszerűen társ, hanem mozgatóerő. Istvánt két dolog motiválja: származik valahon­nan, tartozik valahová, miköz­ben tudja, hogy meg kell vál­toztatnia azt a világot, ahová tartozik. Gizellában társat ta­lál, aki előre viszi a művet, se­gít megvalósítani a keresztény államiságot. A. 1.: Az évek során Gizella motivációja megváltozott. Először azt a világot szolgálta, ahonnan jött, aztán már az új hazát, ahova érkezett. Komp volt, sőt híd, bár beláthatatlan távolságokon kellett átfeszül­nie. És Veszprém? A történészek újabban a legendák közé utal­ják a „királynék városa” titu­lust. A. /.: Lehet, hogy az is. De a történelemnek a legendák is részei. Szívbéli részei, tehát sokszor a tényéknél erősebben formálják identitásunkat. De még a tények is! Veszprém és a Bakony eredetileg Sarolté volt. Sarolt pusztai keménysé­gű asszony, a birtokait is pusz­tai keménységgel kormányoz­za. Amikor István Veszprémet Gizellának adja: választ. Eu­rópát választja. Ilyen megkö­zelítésben érdektelen, hogy a királyné hányszor fordult meg Veszprémben, hogy a saját ke­zével is beleszőtt-e a koroná­zási palástba. Veszprém — európaiságunk legendája. így tudják a tények. Üzen-e a dráma valamit a ma nézőjének? A. /.: A Gizella történelmi dráma. Arról a korról szól, amiben játszódik, de annak a kornak, amelyben játsszák. A magyar történelem folytonos szembesülés. Sorsfordító helyzetekkel, végletes kihívá­sokkal, az „itt élned, halnod kell” esélyeivel. Gizella átélte, és mi ma újra átéljük ezt a szi­tuációt. Gizella idegen volt. A. 1.: De magyarrá lett. És egy nemzet erejének jele és forrása, hogy be tudja fogadni az idegent. A Gizella rockopera. A zeneszerző számára — gondo­lom — igazi kihívás... K. A.: Kétszeresen is. A zeneszerző soha nem vonhatja ki magát korai zenei hatásai alól, ugyanakkor originális ze­nét kell produkálnia. Közért­hetőt, érzelmileg átélhetőt. így jelenik meg a darab elején és végén a gregoriánum, egy té­ma erejéig egy ősi magyar mo­tívum. A templomi zene mel­lett megszólal tehát a keleties, mondhatnám barbarisztikus dallamvilág. A kettő együtt mutatja meg, hol vagyunk. Kelet és Nyugat között. Üt­közőzónában. Félúton. De vannak más, érzelmibb egyensúlyok is. Gizella erős, kemény asszony, de lírai alkat. Sarolt egészen más zene hangján szólal meg, indulati- lag telítetten. Megint más Imre problémája. Meg kellett mu­tatnunk a legendák liliomos hercegében a rejtezkedő férfit, az Istvánt és Gizellát egy­szerre folytató tragikus torzót. Az ő zenei portréja ezért ke­mény, rockos. A gregoriántól a kemény rockig, a sámánisz- tikus, barbár allegrótól a rap- zenéig terjed a Gizella zenei színskálája. Hogyan fogadta a darabot a Petőfi Színház társulatii? A. /.: A társulat innen van még az ismerkedésen. Szoron­gás mégsincs bennük. Hiszünk a Gizellában, mert hiszünk a csapatban, amely a sikeréért dolgozik. Vándorfí Laciban, aki több, mint rendezője, ötlet­gazdája, managere, motorja is a produkciónak. Duró Győző kérlelhetetlen dramaturgi szakértelmében, a színészek­ben, neves és névtelen bará­tainkban. És hiszünk a veszp­rémi közönségben, hogy a Gi­zellát éppolyan ünnepi fogad­tatásban részesíti, mint a Bör­tönmusicalt egy évvel ezelőtt. üvegablakai a lemenő nap fé­nyében égővöröst játszottak. A Szabadság-szobor már csak halvány felkiáltójel volt a lát­határon. Szemem ismét visz- szatért a gyűjteményes kiadás­ra, majd a kezem is. Vedd meg, mondta a férfi. A világ legjobb üzlete, tette hozzá. Tényleg az, mondtam, és meglepett, hogy milyen bi­zonytalan a hangom. Futott a szemem a címeken, a fülem­ben pedig már ott lüktetett Ra­vel Bolerója. Sorrendben a harminckilencedik cím. Aztán megpróbáltam erőt venni ma­gamon. Nem, ez nem lehet igaz. Itt, és most fognak en­gem becsapni, mert kapzsi vagyok, és palimadár. Félsz, hogy hamis? A lelkembe lát ez az ember, állapítottam meg kedvetlenül. Ismét visszatet­tem a lemezeket a helyükre és mesélni kezdtem a változatla­nul nagyon optimistán mo­solygó árusnak. Tudod, én egyszer Róma és Milánó kö­zött tanúja voltam az esetnek, amint százötven dollárért rá­sóztak egy vadonatúj bontat­lan csomagú videomagnót va­lakire. Amikor pedig kibon­totta, odébb száz kilométerrel, láthatta milyen ügyes utánzat­tal van dolga. Hullámpapírból volt a készülék. Ezer dollárról indult az alku, százötvenért majdnem én vettem meg. Patrick nem csap be téged, mutatkozott be körmönfontan a borostás. Nagyon rokon­szenves ember volt, ideális el­adó típus. Patrick vagy, érdek­lődtem udvariasan. Délelőtt láttam a Szent Patrick katedrá- list a Rockefeller Center köze­lében. Yeahh, mondta reszelős torokhangján, aztán egy bics­kával felszakította az egyik al­bum cellofánburkolatát. Ki­vett belőle tokostól egy le­mezt, majd annak is felvágta a láthatóan érintetlen borítóját. A makulátlanul tiszta és fé­nyes lemezt belehelyezte hor­dozható rádiója CD lejátszójá­ba , és már hallottuk is Schu­bert Pisztráng ötösének első hangjait. Ez matt, gondoltam magamban. Azért én a Halál és a lánykát válogattam volna be — akartam elvenni a ked­vét a győzelemtől. Van egy Schubert összesem is, nyúlt be valahová a rengeteg lemez kö­zé. Bontsak ki még egyet, kérdezte továbbra is moso­lyogva. Feladtam. Oké, add ide, mondtam megadóan. Visszaültem a padomra, és tovább törtem a fejem, vajon hol csaptak be? Ennyiért ott­hon egy jobb minőségű üres kazettát sem lehet megvenni. A lemez benne van. A zene rajta van... Mi lehet mégis? Megkordult a gyomrom. A park már kiürült a szürke fé­nyek jórészt a magas épületek üvegeiről szóródtak ránk. Ide­gen színek vettek körül. Es­tére ne maradj az utcán, ha rossz környéken jársz! Vala­melyik ismerősöm mondta, vagy a Hosszú álom című Chandler regényben olvas­tam? Idegesített a CD gyűjte­mény. Fékek csikorogtak kö­rülöttem, de azért toronyiránt átvágtam a szemközti McDo­naldsba. Kihoztam egy dupla cheeseburgert, és csendesen majszolgattam. Szemben, a másik asztalnál egy félkába mexikói réveteg tekintete döbbentett rá, hogy ez nem egy jó környék. Magam elé raktam az albumot, és még- egyszer hozzákezdtem a tar­talma olvasásához. A mexikói arcán hirtelen az értelem jelei kezdtek mutatkozni, amint le­csaptam a félig megrágcsált hamburgert. Megvagy, Pat­rick, kiáltottam fel; és kiro­hantam az étkezdéből. Patrick, mintha csak hallotta volna, éppen odapillantott. Bár az is lehet, hogy az ismét felsikoltó fékekre figyelt. Becsaptál, Patrick, léptem oda hozzá. Sejtettem, hogy észreveszed, fogadott engesz­telő hangon. Kezdtem neki magyarázni, de leintett. Ha­marabb is észrevehetted volna — mondta, és hozzátette: tő­led el vártam volna. Aztán együtt mulattuk végig, hogy a Négy évszakból csak egy fért rá a válogatásra, a Kilencedik szimfóniából csak az Örömó­da, Csajkovszkij B moll zon­goraversenyéből pedig éppen csak a kezdet. A Boleróból meg öt perc. Mondom neki, hogy Ravel ezt egy kozmikus szeretkezésnek írta, öt perc előjátéknak is kevés. Óké, oké, nyugtatgatott. Aztán ad­dig diskuráltunk, hogy lekvár­fekete este lett. Senki nem volt már a parkban rajtunk kívül. Patrick természetesen vissza­vette a lemezeket, és, rábeszélt tíz másikra. Ezeket is tüzete­sen megvizsgáltuk. Egész mű­vek voltak, épek, szépek, és további engedményeket kap­tam. Ráadásnak ingyen azt, amit még az elején felbontott. Ezt már amúgy sem tudnám eladni legyintett, amikor sza­badkoztam. Aztán kisétált velem a part­ra, és együtt néztük a hajók lámpáit, a távolban a Verazza- nó híd gyönyörű ívét. Nincs kedved Európába jönni, kér­deztem Patrickot. Miből élnék ott, kérdezte lemondóan. Hát abból, amiből itt. Ne tréfálj, mindig az európaiakkal bukók le, az itteniek kevesen ismerik a klasszikus zenét. Látják a nevet, viszik, mint a cukrot. Nézegettem az új szerze­ményt, és másodszor is be- lémhasított a felismerés: be­csaptál, Patrick. Vagy, ahogy jó tollú kollégám írni szokta itthon: magyar embernek vásár után jön meg az esze. A címek után az előadókat kezd- ten olvasni: Plov- divi szimfoniku­sok, Ljubjanai vonósnégyes. Hát, ezeknek nemigen kellett magas hono­ráriumokat fizetni. De aztán megláttam az itthoniakat is: Szenthelyi Miklós hegedűmű­vész, és még néhányan, akik­ről tudtam, nem jegyzik őket Menuhinnal együtt, de azért nem akárkik. Nem szóltam semmit Patricknak. Azóta meghallgattam a lemezeket, és mégegyszer megbocsátot­tam neki. Szép versek Antológiákra mindig szükség lesz MTI-Press — Az 1964 óta évente megjelenő Szép versek antológiáknak ezidáig csak minden válogatás el­lenőre: az irodalmi élet volt megítélője. Költők és olva­sók egyaránt megszokták, s kialakult egy hallgatólagos mérce: aki benne van a gyűj­teményben, s főleg rendsze­resen, az már szinte beér­kezettnek számít. Az antoló­gia hosszú időn át költészet napi és könyvheti sláger­könyv volt, ezen alkalmak­kal féláron lehetett hozzájut­ni, 15-20 forintokért. A múlt évben radikális változás következett be a Szép versek történetében. A kötet jelentős mértékben megkarcsúsodott, s ennek következtében jócskán csök­kent mind a szereplő költők­nek, mind verseiknek a szá­ma. Az ok nyilvánvalóan nem esztétikai, hanem gaz­dasági természetű volt, bár nehezen érthető, hogy egy nagyobb példányszámú, im­már nem kedvezményes áru (tavaly 160, idén 240 forint) kötet miért nem lehet jöve­delmező, ha kialakult vevőköre van, s ha mégis rá­fizetéses, miért nem lehet központi támogatást szerezni a tágabb művelődéspolitikai és a szűkebb költészeti szem­pontból egyaránt fontos kötetsorozathoz? E kérdés nyilván nem a Magvető Ki­adónak szól elsősorban. Várható volt, hogy idén sem áll vissza a régi gyakor­lat, s ez a várakozásunk be is igazolódott. Tovább már nem karcsúsodon az idei kötet, sőt néhány lappal ter­jedelmesebbé vált, bár a köl­tők száma valamivel tovább fogyatkozott, 66-ról 62-re. A szakmai morgolódások he­lyett viszont néhányan cse­lekvésre szánták el magukat, s könyvhétre nemcsak a Szép versek 1992 jelent meg, ha­nem a kihívó címével harsá­nyan vitatkozni látszó Nem szép versek 1992 is. A ha­gyományos antológia színes borítólapjával szemben ez az új a fehér keretbe foglalt fe­ketével „gyászolja” mintegy a „kimaradtakat” a Nap Ki­adó és a válogató Berkes Er­zsébet jóvoltából. Á pár so­ros kiadói előszó aztán lehűti izgalmunkat: a kötet a ha­gyományos antológia kiegé­szítésének céljából jött létre, és „semmi esetre sem helyet­te vagy ellene”, nem botrányt kívánnak tehát kel­teni, hanem teljesebb képet adni. Ily módon ebben a kötetben csak olyanok szere­pelnek, akik az idei Szép versekben nem kaptak helyet. A címválasztás szelí­den ironikus, csak az nem derül ki, hogy valamit, valakit, vagy csupán közál­lapotainkat vonják be az iró­nia körébe. A Nem szép versek szerzői Bella István­tól Villányi Lászlóig az ábé­cé, Károlyi Árnytól Tóth Krisztináig az életkor rend­jében mindannyian, szerepel­hetnének a Szép versek lap­jain is, a legfiatalabbak kivé­telével többségük a korábbi években helyet is kapott ott. így a két kötet voltaképpen két félkötet most, s egymás­nak talán nem annyira ironi­kus, mint inkább groteszk kiegészítője, hiszen a másik névsort Ágh Istvántól Zalán Tiborig az ábécé, és Csorba Győzőtől Térey Jánosig az életkor rendjében semmi lé­nyegi nem választja el az előbbitől. Az idei Szép versek össze­állítójának, Körmendy Zsu­zsannának, aki egyébként a szűk terjedelemben elisme­rést érdemlő munkát végzett, egyetlen, de fontos előnye volt: ő a teljes anyagból vá­logathatott, s így természete­sen lecsapott a nagyobb visszhangot kiváltó költőkre és versekre, viszont az anto­lógiának éppen az volt ko­rábban az egyik nagy érdeme, hogy a különböző szempontú és szándékú pro- tokollistáknál mindig sokkal teljesebb képet adott, s néhány tévedéstől-elfogult- ságtól eltekintve a teljes ha­zai költészetben gondolko­zott. Ezt a hagyományt törte meg a tavalyi válogatás, s ezzel nagyobbrészt azok jár­tak roszszul, akik a pályán vannak, de csak alig a szűkös listákon. Aki tehát mai költé­szetünk keresztmetszetét szeretné látni, annak legkevesebb e két antológia összesen 106 költőjét illik olvasnia, s ehhez köte­lességem még hozzátenni, hogy rajtuk kívül is van még egy harmadik antológiára való érdemes költő. Azon sem csodálkoznék tehát, ha őszre megjelenne egy har­madik antológia is, mondjuk „ezek a legszebb nem szép versek” címmel. Viszont tisztázni kellene valamit. Ha az évente szem­léző antológiák nem vetély- társai egymásnak, nincs túl sok értelme külön létüknek, amit kiadástechnikai szem­pontokon túl csak az indo­kolhatna igazán, ha esztéti­kai-irodalmi irányokat-néze- teket különítenének el, szem­besítenének áz egyes gyűjte­mények. Akár így lesz, akár úgy, a szép versek antológi­áira jövőre is, az elkövetkező században is szükség lesz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents