Kelet-Magyarország, 1993. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-14 / 189. szám
12 [ A XeUt-ftúwfarorszáfl hétvégi meCCékfete 1993. augusztus 14. Egy bökönyi püspök A főrendiház tagja, Budapest díszpolgára Balogh László Kevesen tudják, hiszen senki sem beszél róla, hogy 1802. december 5-én Bököny község görög katolikus parókiáján, a helybéli pap fiaként született meg az a Lengyel Miklós, aki idővel az egyházi ranglétrán a püspökségig vitte, bekerült a főrendek közé, Budapest pedig díszpolgárává fogadta. Bökönyben kezdte az elemit, középiskoláit pedig Debrecenben és Miskolcon végezte, aztán 1819 őszén beiratkozott az egri papneveldébe. Itt csak bölcseletet hallgatott, a teológiát Bécs- ben végezte el. 1826. március 9-én szentelték föl áldozópappá. Előbb Makiáron káplánko- dott, majd a foglár-féle intézet aligazgatója és a hittudomány helyettes tanára lett, 1828-ban pedig Pyrker érsek kinevezte/ maga mellé udvari papnak. Ám, két év után már az egyházjog és történelem tanára ismét. 1834-ben újra Bécsben találjuk. Itt ekkor sikeresen letette a teológiai doktorátust, aminek az lett az eredménye, hogy hazatérte után a pesti egyetem azonnal rendes tanárává választotta. Hét év után azonban papi pályára cseréli a pedagógiai pályát. 1843-ban a hevesi Tar község papja lesz, de négy év után már Nagykálló- ban találjuk. Itt kezd felívelni papi pályája. Hamarosan esperes lesz, 1851-ben pedig már egri kanonok. V-olt főesperes, prépost, érseki helyettes, 1879-ben pedig püspökké választották. Ekkor lett a főrendiház tagja. Nevezetes volt jótékonyságáról. Az egyházi irodalom fejlesztésére ezreseket költött saját jövedelméből, templomi felszereléseket vásárolt, és saját költségén ő építtette újjá az egri székes- egyház Mária kápolnáját. Gondja volt a főváros szépítésére is. Budapestnek szobrot adományozott, amit az akkori Kerepesi úton állítottak fel és Zengő-szobor néven emlegettek. A főváros ekkor fogadta díszpolgárává. 1889. október 10-én halt meg Egerben. Irodalmi tevékenységgel már huszonegy éves korában kezdett foglalkozni. Első verse 1823-ban jelent meg a Szépliteraturai Ajándékban. Művei nagyobbrészt egyházi témájúak, de az önálló kötetként megjelent öt munkája közül kerülnek olyanok is, amelyeknek komoly történelmi vonatkozásaik vannak: Isten iránti szeretet példája Szt. István (Pest, 1858.), Szózat a 48-ik honvédzászlóalj zászlajának felszentelése alkalmára (Eger, 1872). Úgy vélem, nem csak Bököny katolikus népe, hanem megyénk valamennyi lakosa büszkén emlékezhet Lengyel Miklósra, a szabolcsi anyaföldből sarjadt tollforgató püspökre. Varga Éva: Gyümölcskompozíció Varga Éva: Virágerdő A (kis) Pippin nagy alakítása A Móricz Zsigmond Színház új zenés játéka sikerszéria előtt áll • Ősztől a kőszínházban Nagy István Attila ' W A Pippin szerzője mindössze huszonnégy éves volt, amikor a darab elindult hódító útjára. A Broadway-n csaknem kétezerszer ment egyfolytában. Világsikerű musical, amellyel könnyű is, nehéz is sikert aratni. A Kisvárdai Várszínház és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház közös bemutatójaként került színre a vár ódon falai között O. Hirson—Schwarz közös munkája, a Pippin. Műfaji megjölelése egy szórólapon: „történelmietlen zenés játék”, a színház műsorfüzetében: „áltörténelmi zenés groteszk”. Ha a két megjelölés nem is fedi pontosan egymást, az mindenesetre tény, hogy a darabban megjelenő „történelmi” háttér valóban csak feltételesen tekinthető annak. A darab létrehozói alaposan átgyúrták az eredetit. Hagytak benne egy kis középkort, egy kis amerikai mentalitást (a musicalt mégsem lehet enél- kül színpadra álmodni), de alapvetően a játék rólunk, magyarokról, ezeréves történelmünkről, vagy hangsúlyosabban utolsó negyven egynéhány esztendőnkről szól. Emiatt persze nem illethetné dicséret az előadás létrehozóit, mert könnyű mai politikai viszonyaink közül kihalászni olyan mozzanatokat, amelyeket hálásan fogad a nevetésre kiéhezett publikum. Ennél azonban lényegesen többről van szó. A Pippin nemzedéki vallomás. Benne a fiatal nemzedék keresi a maga útját, annak ellenére, hogy olykor a kétségbeesés szorítja össze a szívét, hogy Pippin úgy érzi, kiüresedett, reménytelen, hiábavaló az élete. A musical azonban — ha csak nem akarjuk ezt közép- kelet-európai kisszerűségben elképzelni — nagy falat lehet Kisvárdára két várszínházi estére. Látvány, fényeffektusok, díszes ruhák, csinos nők és egyebek. Főleg sok pénz, hogy minden a helyén legyen. Szombaton láttam a Pippint. Már az első percek után tudni lehetett, hogy kézben tartott, jó előadás következik. Pontosak voltak a belépők, dinamikus a mozgás, határozott az énekhang, jó a ritmus. Volt elképzelés a világításban — a későbbiekben is az előadás egyik nagy erénye —, kitűnő a díszlet. Mira János munkája egyszerre adott teret a különböző „történelmi” időkben játszódó cselekményhez, s adott lehetőséget a fiatalos játékra. S ami talán a legfontosabbak egyike: élt, működött az egész színpad. Nem volt olyan sarok, amelyre ne lett volna érdemes figyelni, még akkor is, ha a szó, vagy az énekhang nem onnan érkezett. Nem arról van szó, hogy a mellékfigura „lejátszotta” volna a főszereplőt, hanem mindenki élt a színpadi térben. Úgy, mint a valóságban. Incze József volt a játékmester. Bírta erővel, lendülettel, énekhanggal, bölcsességgel, és olykor hamleti kesemyés- séggel. Nagyszerű volt Megyeri Zoltán, akire szinte rátalált Pippin szerepe. Nagyon lehetett szeretni, mert ő is tele volt szeretettel, még akkor is, ha azt mondta, hogy kiüresedett, már semmi sem érdekli. Vidám volt, hősködő, gyermekien durcás, költőien légies. Teli volt örömmel. Simor Ottó kettős szerep- osztásban léphetett színpadra. Játszhatta Nagy Károlyt, Pippin apját, s a fiatalember kedvesének, Catherine-nek gyermekét is. Az uralkodói szerepben kitűnően érezhette magát, míg gyermekként tétlenségre, s a groteszk elemek megformálására kényszerült. Pregitzer Fruzsina Cather- ine-je egyesítette a reneszánsz életörömöt és a mai nőt, míg Mát hé Eta kulcsfigurája Pippint ébreszti rá az élet múlandóságára. Örülni kell tehát a mindennapok apró szépségeinek, mert a halhatatlanság utáni vágyakozás gyakran boldogtalanná tesz bennünket. Tetszettek a RE-flex modem táncstúdió tagjai, akik szervesen illeszkedtek a profik közé, és hozzájárultak ahhoz, hogy egy minden ízében profi előadás szülessen. Kalmár Péter rendezői munkája abban rejlett, hogy képes volt az ötleteit — ezekből pedig volt bőven — úgy megvalósíttatni, hogy természetesen áradtak a figurákból. Talán a második felvonás első feléből még lehetne „húzni” egy kicsit, mert a filozofál- gatás lelassítja a játékot, s az első felvonás magasra tett mércéje alatt marad. Nem nehéz megjósolni, hogy ősztől, amikor az előadás bekerül a kőszínházba, nagy siker vár az előadásra. Ráfér mindnyájunkra. A címszereplő Megyeri Zoltán Balázs Attila felvétele O lyan mélázva üldögéltem a Manhattan félsziget csücskén a dús lombú fákkal benőtt parkban, mint valamikor hajdanán a Tisza és a Szamos egybefolyásánál Namény fölött, Olcsvaapáti alatt. Akkor is a vizet néztem, és a zöld levelű ágakat éreztem a hátamnál. És akkor is figyelemre méltó alkalomnak gondoltam a kivételes földrajzi együttállást: két víz találkozik egymással, én meg velük. Manhattan két oldalán a Hudson és az East River érkezik az óceánhoz, és íme én is ideérkeztem. A folyók persze itt már nem folyók, mert alig látszik a másik partjuk, és tengerjáró hajók hasítják tekintélyes hullámaikat. Egy közülük éppen az imént hozott vissza a Szabadság-szobor tövéből, a másfél-két mérföldnyire lévő kis szigetről. A fedélzetről csak apró zöld foltocskának tűnt a park, szinte elveszett a felhőkarcolók tövében. A valószí- nűtlenül hatalmas épületek nyomasztóan borították be a szemhatárt. Ez hát New York... Felfoghatatlan nagysága sokadszor kerített hatalmába ugyanazon a napon. Az első olyan szeglete a világnak, amely pont olyanként fogadott, mint amilyennek sejtettem. Talán azért, mert a földi halandó, így magam is, annyiszor találkozott már vele filmen, képen, könyvben, hogy már-már ismerős a környék. Tudtam, hol bukkanok a Centrál parkra, hogy az ENSZ-palota csak egy kis épületecske a többi nagy között, már a repülőről megismertem a World Trade Center ikertonyát, és azt is tudtam, hogy az Empire State Buil- dingre fogok felliftezni szemügyre venni a várost. Várt engem New York. Megunván a sárga taxik tülekedését, pont kapóra jött a hajóút. Magam mögött hagytam a nyakfájdító épületdzsungelt, a füstöt, a zajt, a rohanást. Vissza se néztem egész úton. Görcsösen szorongattam a fényképezőgépem, mert alig húztuk fel a horgonyt, a kapitány hangosbeszélőn figyelmeztetett: vigyázzunk értékeinkre. Kedélyeskedve tette hozzá, a tolvajok nem szakadt csavargók képében közelítenek. Eleganciájuk vetekszik a Wall Street legjobban öltözött üzletembereiével. Ez is New York, gondoltam magamban. Valahol felsejlett gondolataimban, hogy az egyik krimiben olvastam erről. Csalódás. A Szabadság-szobor is. Alatta felirat figyelmeztetett ugyanerre. Amúgy az emlékmű szóról szóra olyan mint amilyet olvasmányaim után vártam. Az. első hajóval visszajöttem és alig vártam, hogy a parkban egy kényelmes pádon kinyújtsam lábaimat. Háttal á kolosszusoknak, arccal a friss le- helletű tengernek. A füvön mókusok szaladgáltak, és olyan szelíden ettek az emberek markából, mint itthon a galambok. A kegyetlen hőségben mindenki igyekezett valami árnyékot találni. Nekem szerencsém volt. Még egy kis kutacska is csobogott mellettem. Újabb hajó érkezett a park széléhez és a mutatványosok megkezdték kunszt- jaikat. A rap táncosok és a kígyóbűvölő műsora a parkbélieket is odavónzotta. Megritkult körülöttem a tér. Ekkor találkozott a tekintetem Patric- kéval. A nevét csak később tudtam meg. Amikor odapillantottam, még nem is sejtettem, hogy a későbe hajló délután parkban töltött utolsó óráiban vele fogok diskurálni. Kis sátra elől eltűntek a hátak így felfedeztem, hogy CD lemezeket árul. Nocsak — gondoltam magamban. A meglehetősen borostás arcú, woodstocki korú férfi szeme invitálóan villant. Na, jó — kászálódtam fel lustán, lássuk, mid van. A kötelező helló, hogy vággyal üdvözölt, és kíváncsian fürkészte arcomat. Én is érdeklődtem hogyléte felől, lévén itt ez a jónapot, aztán pedig éreztem, hogy megbizsereg bennem valami. A lemezkollekció amely elém tárult, megdöbbentően vonzónak bizonyult. Egymás után vettem kézbe a dupla, tripla albumokat, találtam tízes gyűjteményeket is. A tartalomjegyzék egy közepesen zenekedvelő embernek is azonnal vásárlást diktált volna. Operaslágerek, olyan válogatásban, amilyet még életemben nem láttam. Mintha csak magamnak szemelgettem volna. És sehol egy kis töltelék. Ami úgy elmenne a többi nagy közt. Beethoven szimfóniák egytől kilencig. Ezek nem viccelnek. Tíz dupla kazettán száz klasszikus. Tényleg klasszikus, és mindenkitől a legjobb. Azon kaptam magam, hogy kapzsi mozdulatokkal kapkodom fel egyiket a másik után. A tíz duplát harminc dollárért kínálta. Gyors fejszámolás: egy CD nem jön többe háromszáz forintnál. Megfordult velem a világ. Letettem a tekintélyes súlyú gyűjteményt és megropogtattam fájós derekamat, kinyújtottam a nyakamat. Körbenéztem. A felhőkarcolók zöld Ésik Sándor Ejnye Patrick, becsapta!
