Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-31 / 177. szám
1933. július 31. Ä Kfkt-Magyarország hétvégi meílékíete 1 1 Öregnek lenni nagyon rossz Nem eltartottak. Ma már egyre több országban 80-90 év a várható időtartam Budapest (MTI-Press) — Az elmúlt napokban tartotta XV. világkongresszusát Budapesten a Nemzetközi Gerontológiai Társaság. A kongresszus 67 országból közel 3000 vendég részvételével a Tudomány az egészséges öregedésért címnek megfelelően részletesen tárgyalta az öregedés egészség- ügyi, tudományos-élettani- biológiai és szociális összefüggéseit. Hogyan nyerte el fővárosunk a rendezés jogát? — kérdeztük elöljáróban dr. Vértes László főorvost, a Magyar Gerontológiai Társaság főtitkárát. — 1983-ban egy szőkébb körű kongresszust már tartottak Budapesten, Ez jól sikerült, és akkor határozták el, hogy az egyik világkongresz- szust Budapesten fogják megrendezni. □ Hírt adhatunk e szenzációs tudományos bejelentésekről? % — Sajnos különleges eredményekről nem számolhatok be sem elméleti, sem gyakorlati téren. Ma sem tudjuk, hogy mik az öregedés pontos okai vagy hogyan lehetne megfiatalodni. Az átlagos életkor határait sem tudjuk lényegesen kitolni. □ A világrendezvény kapcsán a hazai idősgyógyászat milyen helyzetben van nemzetközi összehasonlításban? Segítünk magunknak meghalni? — A gyakorlati tapasztalatokból, statisztikai adatokból tudjuk, hogy helyzete kedvezőtlen. Igaz, hogy az elmúlt 20 év alatt mintegy tízszeresére emelkedett a 100 éven felettieknek a száma (régebben 20 körül volt, és most meghaladja a 200-at), ám a 60 év felettieknek az aránya egyre csökken és ezzel együtt az átlagos élettartam is. Nem azért, mert az idősek között több a halálozás, hanem mert egyre kevesebben érik meg az időskort, és így kikerülnek az idősgyógyászat köréből. Férfiaknál az átlagos élettartam jelenleg 66 év körül van Magyarországon, nőknél 73 év. Ez bizony igen alacsony. Ma már egyre több országban 80-90 év a várható időtartam. Sajnos ezen a listán MagyarÁrnyékban ország egyre hátrább kerül. A legszomorúbb, hogy világviszonylatban a dohányzás és alkoholfogyasztás miatt bekövetkező idő előtti halálozásban élre kerültünk. Az öngyilkosságok számában is régóta világelsők vagyunk. Nyilván az a rendkívül sok idegi megterhelés, stresszhelyzet, amely Magyarországon folyamatosan és régóta éri az állampolgárokat, erőteljesen hozzájárul e keserű statisztikához. Ha megnézzük a szociálpolitikát vagy az idősek kórházi intézeti ellátását, bizony több évtizedes lemaradásunk van még a környező országokhoz képest is. Míg náluk régóta szinte kizárólag 2 ágyas szobákból álló szociális otthonok vannak, nálunk gyakori a 10-14 ágyas. Orvosi, műszaki, technikai felszerelésekben ugyancsak elmaradás van. Lengyelországban már az 1980-as években modem, nyugati röntgengépekkel rendelkeztek. Szlovákiában három olyan klinika van, amely úgynevezett idősgyógyászati klinika, nálunk egy sincs. Sorolhatnánk ezeket a különbségeket, amelyekből kiderül, hogy nálunk bizony az időseket nem nagyon becsüli sem a társadalom, sem az egészségügy, sem a család. Elhagyott „öregek” n Ez utóbbi kijelentést mire alapozza?. — Tényekre. A szociális egészségügyi intézményekben az idősgyógyászati osztályokon az ott lévő betegek többségét gyakorlatilag soha senki nem látogatja. Az idősek helyzete meglehetősen szomorúvá, sőt bizonyos szempontból kilátástalanná vált. Gondoljunk a szociálpolitikára, a szociális segélyek „alamizsna” jellegére, vagy a több mint egyéves várakozási kényszerre az elmeszociális otthonokba utaltak körében. Már nem épülnek nyugdíjasházak. És sorolhatnánk tovább mindazokat, amelyek nehézzé teszik az idősek helyzetét. Nyilvánvaló, hogy elkeseredésük egyre nagyobb. Nem véletlen, hogy néhány hónappal ezelőtt a Magyar Gerontológiai Társaság éppen az időskori öngyilkosságok terén rendezett egy országos tudományos kongresszust. Egy nagyon szomorú adat hangzott el ezen a kongresszuson. Az orvosok, pszichológusok, ideg- és elmegyógyászok elmondták, hogy a végzetes, úgynevezett „eredményes” ön- gyilkosságok tömegével az idősek között fordulnak elő. Csupán 2 százalékuk menthető meg. Ok nem ijesztgetnek, biztos módszert választanak. □ Semmire sem lehetünk büszkék az idősekkel való bánásmódunkat illetően? — A világkongresszus résztvevői meglátogattak különböző intézményeket. Működnek nálunk is azok a gazdasági központok, amelyeket Balázs Attila felvétele jó 3 évtizede a világon először létesítettünk. Magyarországon hoztuk létre a világon az első nyugdíjasok középiskoláját is. Eredményesen működnek a nyugdíjasok szabadegyetemei is (ez utóbbiak nem magyar kez- deményezésűek). □ Hogyan összegezné az idősekkel kapcsolatos álláspontját? Nem eltartottak! — Időseink sokkal többet érdemelnének. Annak a mai szülői és nagyszülői nemzedéknek a tagjai, akik közöttünk még élnek, nem közhelyként, hanem a valóságban emelték ki a Dunából a hidak roncsait, ás szó szerint a romokból építették fel új városainkat, településeinket. A közgazdasági adatok szerint Magyarországon pontosan 105 éves korig kellene mindenkinek nyugdíjat kapni, hogy visszakapja mindazt, amit az életben, hosszú munkaviszonyában megtermelt az államnak. Magyarországon az elmúlt évtizedekben és ma is újra és újra lábra kap az a nagyon téves nézet, hogy a fiatalabb nemzedékek tartják el az időseket. Az igazság, hogy ezek a szülők, nagyszülők megteremtették mindazt, amit most visszakapnának, de a mostani nyugdíjuk ettől mesz- sze elmarad. Boldog öregség pedig kiszolgáltatott helyzetben nem képzelhető el. Múzsák ha találkoznak Törő István Mézeskalács-ütőfa a XVIII. századból Sopronból Balázs Attila felvétele Átrendeződésünk Elfogyunk a cigarettafüstben, csak alakunk hömpölyög vissza a ködből, a távolodás neszei, mint széthulló göröngyök pattognak csak a szíveken, az élet vezet, nincsen mi igazabb útjára csalna, mint a felismerés: együtt több, de külön igazabb a banda... elfogyunk, a gongütésre nem rezdülünk, de erőnk a dal, mely visz és felmagasztal, hogy nem lehetünk hontalanabbak, mint akiket űznek, űznek, s bitangul meghajszolnak, jaj a lemar adottaknak... változunk a cigarettafüstben, átrendeződünk, mint beomlott kutakban az erek, miközben görget útjainkon tovább a hűséget markoló emlékezet. Közbeszólás A kutatás ma sem elegendő Páll Géza H ány arca lehet a szegénységnek? Valószínű erre is megvannak a hiteles válaszok, hisz a társadalomkutatás egyik divatos ága foglalkozik a szegénységgel. Világjelenségről van szó, s nagyon valószínű, hogy különösebb vizsgálódások nélkül is kitapintható a lényeg. Az aligha vitatható, hogy a gazdagabb országokban a szegények is gazdagabbak, mint a fejletlenebb országokban. De a szegénység, a nélkülözés, a máról holnapra élés ott sem ideális állapot. Nemrég az egyik lépcsőházban olvastam egy értesítést, amely arra kéri az állampolgárokat, ne vegyék zaklatásnak, ha a postaládájukban találnak egy kitöltendő kérdőívet. Természetesen senki sem köteles kitölteni azt, de segítséget jelentene azok számára, akik a hazai szegénységkutatással foglalkoznak. melynek világkongresszusát éppen a közeljövőben hazáikban, Debrecenben szándékoznak megrendezni. Nem tudom, hányán válaszoltak a kérdésekre, az összesítés milyen mértékben tette igazabbá, árnyaltabbá a szegénységről alkotott képet. Gyanítom viszont, hogy nagyon sokan bosszúsan, lemondóan gyűrték össze a papírt, s bedobták a szemétbe, talán magukban egy kicsit morgolódtak is, vajon mi változik, ha a válaszolnak, ha a társadalomkutatók, a jó szándékú gyámolítók még drámaibb helyzetjelentést tárhatnak a világkongresszus elé. Az ő megélhetésük, munkanélküli-segélyük, napi növekvő kiadásuk ettől még egy fikarcnyit sem változik. Akkor meg minek válaszoljanak a kérdésekre, amelyeket — természetesen — bizalmasan kezelnek a felhasználók, nem jelentenek hivatalos jövedelembevallást. Mégis úgy érzem, minden válasz nélkül maradó, eldobott kérdőívvel szegényebbek leszünk. Igenis minden létező fórumon az ország vezetése elé kell tárni a tényleges és egyre romló helyzetet. Való igaz az az érvelés is, hogy a szegénység nem a rendszerváltással, nem a piacgazdaságra való áttéréssel született meg. Szegények voltak, jócskán az előző rendszerben is, csak nem lehetett róla beszélni, írni. Vagy nagyon áttételesen, hangoztatva, hogy egyesek életvezetése, alkoholizmusa, felelőtlen költekezése vezethet a romló anyagi helyzethez. Ebben persze sok esetben volt is igazság, de nem ez volt a teljes igazság. Önhibájukon kívüli szegények is akadtak szép számmal, akik szociális segélyért, támogatásért kilincseltek. Ők a régi szegények, akik a nehezedő megélhetési viszonyok között még lejjebb csúsztak. De legalább eny- nyien lehetnek azok az új szegények, akik korábbal tűrhető anyagi viszonyok között éltek, de jött a munkanélküliség, jött a minden területen tapasztalható drágaság, s ők is, szinte észrevétlenül, a szegények között találták magukat. Mégha ezt sokan titkolni is igyekeznek, szégyellik a pénztelenségüket. Talán nagyon sokan ezért is nem töltötték ki a szegénységkutatók által kért kérdőívet... Ne engedjük el egymás kezét! N emrég az egyik ismerősöm örömmel újságolta, hogy végleg hazaköltözik a lánya Svédországból, s ebben nemcsak a honvágy játszik szerepet. Arról beszélt, hogy tíz jó néhány év után sem tudja megszokni, hogy ott az emberi közelség szinte ismeretlen. Ők, magyar férjével együtt mindig egy kicsit gyanúsak voltak a zárkózott svédek szemében, mert barátkozni, közeledni szerettek volna a munkatársakhoz, szomszédokhoz, még a bolti eladóhoz is volt egy-egy kedves szavuk. Ez ott nagy luxus, az emberek nemigen szeretik közel engedni magukhoz a másikat. Egy köszönéssel elintézik a kapcsolatokat, — mondta az ismerősöm. S ez néhány éve még nem volt egészen így, mostanában erősödött fel az emberek közötti eltávolodás, ahogyan a közismerten gazdag országban is valamelyest romlottak a megélhetési viszonyok. Nem akartam elrontani ismerősöm hangulatát, akinek nagy öröme, hogy a gyermeke újra itt lesz a közelében, így csak annyit jegyeztem meg csöndesen, remélem itthon újra megtalálja a belső nyugalmát, békéjét, a régi barátokat, ismerősöket. De utána eszembe jutott az is, vajon nem változtunk mi magunk is az utóbbi években, amikor annyi minden történt és történik velünk, amikor az élet egyre nehezebb feladatokat elé állít bennünket. Vajon nem csappant-e meg az utóbbi időben az egymás iránti közeledési, barátkozási igény? Elég gyakran hallunk fakuló, gyengülő emberi kapcsolatokról, mert minden időt, energiát, kedvet elvisz a megélhetés utáni hajsza. Egyre kevesebb embernek jut ideje, kedve, ereje a másikkal is törődni, barátságokat kötni, ápolni. Nem tudom, hogy érzi majd magát a hazatelepülő házaspár. Innen már nincs hová menniük. De nekünk sincs hová menni, akik jóban-rosszban megmaradtunk a hazai földön. Ezért sem engedhetjük el egymás kezét...
