Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-03 / 153. szám
14 ~ Ä %eiet(Víagyarorszag Hétvégi mefíékíete 1993. július 3. Á Paradicsom meghódítása Művészire sikerült Ridley Scott Kolumbusz interpretációja A KM vendége A tévé riportere Gombás Sándor Bogyay Katalin Barabás Tamás Bogyay Katalin nem csak riporternek jó. Abszolút profi akkor is, ha őmaga az interjúalany. A TV aulájában találkozunk, és felkészülten érkezik, hozza magával gépelt szakmai önéletrajzát, életútja adataira tehát már nem kell rákérdeznem, legfeljebb ebből kérdezgetem. Amikor például azt olvasom ebben az önéletrajzban, hogy kereken tíz esztendeje munkatársa a Televíziónak, s hogy ebbe az évtizedbe olyan riportalanyok is belefértek, mint Margaret Thatcher, Chaim Herzog izraeli államelnök, II. János Pál pápa, Lady Diana meg II. Erzsébet, akiket Budapesten kísért, vagy Göncz Árpád, akivel Dániában és Nagy- Britanniában járt, akkor nem tudom netn megkérdezni, hogy e káprázatos névsorból ki szerezte számára a legnagyobb riporteri és emberi élményt. — A pápa — feleli —, aki köztudottan a világ legjobb őrzött embere, mégis újra meg újra megkerüli a protokoll szigorú előírásait. Igazi méltósága abból áll, hogy nincs benne semmi külsősé- gesen méltóságteljes, hogy a legtermészetesebben árad belőle az emberség, bárkivel beszél is, akár egy magamfajta egyszerű tévériporterrel. És beszélget velem, velünk, mindenkivel, aki a közelébe kerül, nem érdekli, hogy az illető benne van-e éppen a számára szervírozott protokollban. 0 És II. Erzsébet? — Hozzá valóban csak azok jutnak el, akiket előzetesen összeírtak a számára, de ezek között szerencsére szerepelt néhány újságíró is, köztük jómagam. O is közvetlen és kellemes ember. Hogy én lehettem magyar- országi látogatásának tévéözvetítője, abban bizonyá- az is szerepet játszott, y három évvel ezelőtt útdíjasként tanultam a nél (pályázaton nyer- az ösztöndíjat). Őszét megyek Londonba a kultúrdiploArchi'v fotó máciába című anyag tanulmányozására, ezúttal egyéves ösztöndíjjal, amit a brit kormánytól kaptam. □ Akkor mondhatni, és gondolom vállalja is, Kati, hogy maga anglomán? — Vállalom, hozzátéve egy jelzőt: hálás anglomán vagyok. Hálás, mert a BBC- nél igazán rengeteget tanultam: hogyan kell egy témát kiválasztani, miként kell körüljárni, felkészülni belőle, hogyan lehet két-három napost percbe sűríteni, ha csupán híradós eseményről van szó, úgy, hogy a nézőben rögződjék a tartalma is, meg a képszerűsége is. Fantasztikusan értik ott ezt a dolgot, és látszólagos könnyedségük mögött igen komoly, alapos munka van. Magam is azt a munkát szeretem a legjobban, amelyet előzőleg alaposan tanulmányozhatok, amelyből felkészülhetek, amellyel tudásban, gyakorlatban magam is előre léphetek. □ Például? — Sok példát mondhatok. Az egyik legutóbbi: Jehudi Menuhin. Mielőtt interjút készítettem vele, alaposan felkészültem egész életéből és műveiből, gondos válogatás után választottam ki a megfelelő helyszínt beszélgetésünkre, előre leleveleztem vele a dolgot, hogy ő is átgondolhassa előzetesen, miről fogunk beszélgetni, és így tovább. A néző pedig egy-egy riport után, gondolom és remélem, sokáig emlékszik a riportalanynak nemcsak a szövegére, de egy-egy mosolyára, gesztusára is. □ Az nem került a képernyőre, amikor //. Erzsébettel beszélgetett. Árulja el most az olvasónak, miről csevegtek? — Elő volt írva, hogy csak ő kérdezhetett, mi csupán válaszolhattunk. Engem arról faggatott, hogy menynyien néznek nálunk televíziót, és hogy itt milyen közvetlen és közvetett hatást gyakorol a televízió az emberekre. A szenvedélyes mozirajongó már találkozhatott a filmvásznon Kolumbusz Kristóf históriájával. Az amerikaiak készítették a nagy évfordulóra John Glenn rendezésében. Művészileg és nézettség tekintetében egyaránt nagy bukás volt. A történet szétesett, az alakok operettfigurára sikeredtek, csupán történelmi leporelló született. Nagy várakozás előzte meg tehát a szakmában a spanyol- francia-angol kooprodukció- ban készült Ridley Scott féle változatot. A sztárrendezőnek olyan alkotások állnak már a háta mögött, mint a Nyolcadik utas a Halál, a Szárnyas fejvadász (művészi sci-fi), vagy a Legenda című formabontó kalandfilm. Utóbbi kettőt a HBO mutatta be. Ezekben az alkotásokban tettenérhető sajátos kifejezésmódja, eredeti képei gondolatvilága. Az 1492-A PARADICSOM MEGHÓDÍTÁSA újszerű és jólsikerült vállalkozás. Számomra feledhetetlen élményt Horpácsi Sándor A sors, a történelem gyakorta igazságtalan. 1978 decemberében fejezte be Kárász József a csak most kiadott tizenegyedik kötetét A kitüntetést. Ha akkor megjelenik még némi pikantériája lett volna a legvadabb ötvenes években játszódó történetnek, míg ma inkább a címlapon lévő ötágú csillag okozhat talán meglepetést, meghökkenést. Holott a borítót tervező Zahorán Mária szándéka biztosan nem ez volt. A rendszerváltásig a legnagyobb elismerést ezzel, az ötágú csillaggal fejezte ki a pártállam. Ma legfeljebb ironikusan, zárójelbe téve lehet alkalmazni miután a törvényalkotók nem kívánatosnak nyilvánították, mint ahogyan a kommunisták annak idején a keresztet. Mintha bizony a jelképek, jelvények bevezetése, vagy éppen eltiltása meg nem történtté tehetné magát a történelmet. Az alapvető baj azonban nem ez Kárász József regényével, hanem a tónus. Az ötvenes évekről ma már nem lehet úgy elmondani egy történetet, hogy komolyan vesz- szük a kor ideológiáját, polijelentett. A nagyszerű rendezőnek ebbe a témába — amely lerágott csont — sikerült új életet lehelnie. A 20. század emberének szemüvegén átszűrve jelenítette meg az 500 év előtti históriát. Ez óriási rendezői és forgatókönyvírói feladat volt. Azt gondolom, hogy a pálma közös Roselyne Bosch-al, aki számunkra eddig ismeretlen volt forgatókönyvíróként. A film fennkölt történelmi eposz, de egyben az Ember himnusza is. Nem csupán Kolumbuszt mutatja be rendkívüli alkotói érzékenységgel, fontosak számára az esemény hétköznapi hősei is. Az egyszerű kis töröttarcú hajósinas, nyakában a dobbal, aki az indiánok között találja meg a boldogságot. Emléket állít tehát a felfedezés minden szereplőjének, legyen az indián, európai, gyerek, öreg, hódító avagy leigázott. Azt nem mondanám, hogy ünnepli az évfordulót, inkább keserű ez a fennkölt megemlékezés. Az 1492 premierje előtti nyilatkozatokban tallózva tikai szlogenjeit is. Hiszen, ha valóban igaz lett volna, hogy „elvtársak vannak még hibák, de az eszme jó”, akkor a rendszer és a világbirodalom még ma is állna, működne. De nem működik, mert önsúlyától összerogyott. Ne legyünk persze igazságtalanok: Kárász József — mint ahogyan még sokszáz millióan — nem is sejthette 1978-ban. Ezért hihette jóhiszeműen, hogy a „személyi kultusz torzulásainak”, azaz a rendszer lényegének a bírálata tágíthatja a réseket az eszme betonfalán, amelyről ma már tudjuk, hogy nem is cementből volt, csak sárból. Ezt a könyvet csak az érti, egyáltalán az tudja elolvasni, aki átélte a kort. Egy huszonévesnek — ha nem teszi le húsz oldal után — jóesetben történelmi dokumentum, (annak nem elég egzakt, de gondolhat paródiára is. Elgondolkodhat azon, hogy íróink milyen megalkuvás árán mondhattak egyáltalán valamit, úgymond a „kritikai realizmus” jegyében. Csak a legnagyobbak: egy Illyés, Veres Péter, Szabó Pál voltak képesek meghaladni az „elvárásokat”, de még az ő életművüket is erősen megrostálja az idő. Kárász József, noha az bukkantam rá a Kolumbuszt alakító Gérard Departieu találó véleményére: „Aki a felfedezést ünnepli, az egyúttal az indián kultúra halálát is ünnepli.” Ki is ez a Departieu, aki kiváló játékával, szuggesz- tív előadásmódjával megelevenítette a főhőst? Pletykáljunk egy kicsit. Már 12 éves korában megszökött otthonról és az alvilágban tolvajként tengette életét. Karlánctól autóig mindent lopott, ha pénzre volt szüksége leütött akárkit és megszerezte. Bejárta Európát, mi minden volt, még hajósinas is. „Mindent a színészetnek köszönhetek, nélküle talán gyilkos lettem volna” — vallja magáról kíméletlen őszinteséggel. Aki látta a filmet, egyetérthet Departieu véleményével, ami az Újvilág meghódítását illeti. Az európai hódítók szörnyű szerepet vállaltak és vittek végbe a kereszt nevében. Van a filmben egy viharjelenet. Kolumbusz felépített városát elhagyják az indiánok. Ezt követően szörnyű hurrikán pusztít a vidéken, kisöpör a előbb említettek nyomvonalán halad, nem tudott hozzájuk hasonló maradandót alkotni ezzel a regényével. Mert azt még elfogadom, hogy az író taktikus, „okos” volt, hogy valahogyan ábrázolja a megszenvedett valóságot, de azt már fenntartással fogadom, hogy a regény főhőse, Csomós István, a Duna-deltát is megjárt kiugrott hajdani pap, majd erdélyi tanító elhitte, hogy a szocializmus embemekvaló, megjavítható, humanizálható. Nem hihette ezt a szerző sem 1968, Prága után. Biztosan nem ezt írtam volna a regényből 1978-ban! Nem, mert akkor még akár merésznek is tűnhetett az a kicsit pepecselő, babráló realizmus, amellyel Kárász a hatalom elidegenítő, mindent és mindenkit lealja- sító embertelenségét bemutatta. Holott már akkor is többet tudtunk a rendszer lényegéről, azaz a minden pórust átjáró hazugságáról. A líra— a korabeli — messzibre is ment, de a prózát — éppen, mert közérthető volt — kötötte a külső és belső cenzúra. Egy szörnyű világháború után ránktenyerelt egy világbirodalom, hozva a maga praefeudális, ázsiai termelési kultúráját, ideológiai habiatyát. templomból mindent, még a kereszt is lángralobban és elég egy villámcsapástól. Lesújtott az Úr haragja azokra, akik Pokollá változtatták a paradicsomot, ítélkezett a bűnösök fölött. Ez a jelenet mondanivaló tekintetében és művészi szempontból egyaránt a film csúcspontja. A gyűlölködés, öldöklés és tragédia mondatja Izabella királynéval, a súlyos összegzést: „Szörnyű ez a te új világod.” Kolumbusz mégis elégedett: „Én elértem célomat.” Elérte ő is és a film alkotógárdája is. Engem ez a film meglepett és azóta is csodálom. A belőle áradó humanizmus, a képi megfogalmazás és hozzá Vangelis hátborzongatóan gyönyörű kísérőzenéje maradandó élményt jelentett. Összejött a filmben minden, ami a sikerhez kell, csak a közönség nem jött össze a megyeszékhelyen a Videoház- ban rendezett bemutatóra. Még csoda, hogy reklám nélkül, agyonhallgatva az eseményt néhány szerencsés néző odatalált. Amit könnyű ma kinevetni, de igen nehéz volt elviselni, meghaladni. A minap „bájosnak” nevezte a tévében a jeles rendező az ötvenes éveket a bomirt Kis Katalin házassága vetítése előtt. Mintha az egész nép — beleértve az értelmiséget is — inbecilis lett volna. Holott „csak” félt és élni akart, mint hajdani elődei a török hódoltság rettenetes századában. Csomós István is „csak” élni akar, s persze munkát, mert várják a második gyereket, mert apja földjét elvették, s mert pap, tanító se akar lenni. A mai olvasatban az értelmiség kemény bírálatát is érzem ebben, mert mi lesz az istenadta néppel, ha papja, tanítója is sorsára hagyja, mert elárulja hivatását, a pályát? A legszomorúbb, hogy Kárász is egyetértéssel ábrázolja ezt a folyamatot. Ezzel le is fokozza a vezércikk, a „kritikai riport” szintjére a történetet, ellopva a katharzist, anekdotává — igaz szomorúvá — begatellizálva azt, ami drámáért, tragédiáért kiált. Nagyon igaz, hogy minden kornak olyan irodalma van, amilyent megérdemel. Ezt érdemeljük??? (Juss Kiadó, Hódmezővásárhely) SZÁRNYAS FEJVADÁSZ. Tizenkét évvel ezelőtt volt először nagy siker a mozikban, azóta videón Is láthatják az érdeklődők. Július 9-től az Intercom ismét forgalmazza Magyarországon, mégpedig a Ridley Scott rendező által vágott eredeti változatban. Részben a kritikák hatására kihagyták a narrációt, és beépítettek egy új snittet. A képeken: Harrison Ford és Sean Young Könyvespolcunk A kitüntetés — tizenöt év után
