Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-03 / 153. szám
1993. július 3. Barangolás Balogh Géza Ha az ember felkapaszkodik a tar- pai Öreg-hegy tetejére, vagy csak megáll a Túr folyócska gátján, valahol Sonkád táján, s északról lassan keletnek, délkeletnek fordítja a fejét, lenyűgöző látványban lesz része. Hatalmas, kéklő hegylánc zárja le a láthatárt. A titokzatos Kárpátalját látja. Egészen a legutóbbi időkig csak a kivételes helyzetben lévők juthattak el e csodás birodalomba. A szovjet ármádiának isten tudja milyen titkos bázisait rejtették a nagy hegyek, a komor erdők, ahová a belépés csak keveseknek adatott meg. Néhány éve azonban / sokat változott a helyzet. Új határátkelők nyíltak, eljött a szabad portyázás ideje. Ezrek, tízezrek keltek, s kelnek útra, hogy megölelhessék az évtizedek óta nem látott rokonságot, hogy felfedezzék a távoli, rejtélyes hegyeket, völgyeket. E sorok írója sokadszorra most a napokban egy szép, nyári reggelen intett búcsút Bereg- suránynak, s mosolyogva gondolt vissza a majd húsz évvel ezelőtti szép milotai, tanítóskodással töltött időkre. Azokra a metszőén hideg kora tavaszi napokra, amikor fent kuporgott a templom tornyában, s megbabonázva bámulta a Tisza túlsó oldalán meredező hegyeket. Pedig azok nem is voltak valami kaukázusi méretűek, az igazi Kárpátokbeli csúcsoknak is legfeljebb a szegény, vidéki unokaöccsei lehettek. Ám az alföldi szemnek a nagyszőlősi Fekete-hegy is maga volt a Pamir, a Csomo- Lungma. A nem rokonlátogatásra induló, hanem csak barangolni, ismerkedni vágyó idegen kikerülve a nyomasztóan túlzsúfolt záhonyi határállomást a legtöbbször Beregsurányt, vagy Tiszabecset választja. A történelmi kisgazdapárt egy kis delegációja is a surányi átkelés mellett döntött, hozzájuk csapódva indult felfedezni Kárpátalját e sorok írójaItthon igazi nyár tombolt, de a munkácsi várhegyen már komor szelek fújtak, s mikor nekivágtunk a Verec- kei-hágóra vezető szerpentinnek, már egy-egy futó zápor is végigvert a tájon. A hágó nem különösebben magas, mindössze 839 méter, de a síkhoz szokott ember nyugodtan hiheti, sohasem érünk oda. Kanyar kanyar hátán. Előbb kopár hegyoldalak, majd mind sűrvebb lombos erdő, aztán feltűnnek a sötét fenyvesek. Szamárhátként magasodik előttünk a hágó. Fent, a nyeregben két emlékmű is figyelmeztet, hogy itt már vége a Zakarpatszkaja Ukrainának, odaát már a Ívovi (lembergi) terület, azaz Galícia, a híres Gácsország. A régi, Trianon előtti határt csak egy kopott, fűben rejtőző kövecske jelzi, rajta elszáradt koszorú. Ám vele szemben, a sztálini időkben emelt oblaszty-határt mutató, betonból öntött hatalmas emlékművön még olvasható az írás: „Magyar! E szent helyen hajts fejet!” Valamikor ez a hágó volt a legfontosabb útvonal Galícia felé. Itt masíroztak tizennégyben a magyar bakák is, s énekelték „Mikor mentem Galícia felé, még a fák is sírtak.” Néhány évtizede azonban egy új, kényelmesebb utat építettek Lemberg irányába. így aztán a régin csak néha zörög át egy özönvíz előtti motor, teherautó. Azoknak az utasai persze meg sem igen állnak itt, a hágó tetején. Pedig lenyűgöző a táj szépsége. A sűrű fenyvesek halkan zúgnak a szélben, az esőtől terhes fellegek súrolják a hegyek ormait, s messze, lent a völgyben mint aprócska hófoltok, legelésző birkanyájak fehérlenek. Ha nem lenne párás a levegő, idáig látszana a Sztoj, a Borzsa-havasok legmagasabb, majd ezerhétszáz méteres csúcsa, s el lehetne látni egészen Szolyváig. Ahová ködös, nyúlós, novembert idéző esőben indulunk, de nem csupán azért, hogy ott hajtsuk álomra a fejünket. Hanem azért, hogy fejet hajtsunk a hírhedt szolyvai gyűjtőtáborban elpusztult magyarjaink emléke előtt is. A Nyírségben élő aligha tudja mi is történt negyvennégy őszén Szatmárban, s főleg Beregben, Ungban, Ugo- csában. Egy hideg, késő őszi napon kidobolták, hogy három napi élelemmel jelentkezzen minden magyar férfiember a kijelölt településeken. Csupán fél hetes munkáról volt szó, de mikor megindították Ti- szaújlakról, Beregszászról, Nagyszőlősről a gyalogmenetet a messzi Szolyvára, a többség már sejtette, hogy nem közmunka lesz az. Szolyva volt a gyűjtőtábor, innen szállították őket tovább Oroszország belsejébe. Mind a mai napig nem lehet tudni, hányán pusztultak el az úton, a táborban, a málenkij roboton. Szolyván, az egykori gyűjtőláger helyét ma egy kis park, s egy ketté hasított kőszikla jelzi. A park város felőli részén néhány öreg juhar, s kőrisfa, alattuk egy másik emlékhely. Ezernyi név sorakozik az oldalába vésve, németek, oroszok, lengyelek, magyarok..., az első világháború katona halottai. A másikon, a félbevágott kősziklán egy csokor virág, egy néhány napos koszorú..., a kerítés tövében pedig egy tehenét legeltető nénike. Későre jár már az idő, sűrű eső hull, s letesszük mi is a magunk koszorúját. Állunk némán, lehorgasztott fejjel, mikor egyikünk csendesen megszólal. Istenem, az a nénike sírdogál... Az öregasszony apai nagyapja ugyan magyar volt, de ő már ruszinként nőtt fel, s a testvérbátyját siratja. Magyar volt a bátyja neve, neki is jelentkezni kellett hát a három napi élelemmel. Jelentkezett..., azóta sem tudják, mi lett a sorsa. A szolyvai tábor őrinek — nem egy magyar „partizán” volt köztük — brutalitása nem ismert határt. A foglyok élelmet alig-alig kaptak, vizet meg csak elvétve. Néhány nap múltán hoztak három hordó sózott halat, az elgyötört emberek két kézzel tömték magukba az étket. Pár óra múlva megszomjaztak a sózott, romlott halra..., százával hullottak a foglyok. Szolyva nagy, gyönyörű helyen fekvő város, a Latorca a lábait mossa, de még egy ilyen szomorú, lehangoló települést aligha találni Kárpátalján. A sivár, lerongyolódott bérházak, a rengeteg éhes, kivert kutya, a járdákon dülöngélő lehetetlenül sok részeg, a tökéletesen üres üzletek..., mintha nem is nyolcvan-száz kilométerrel odébb lenne Szlovákia, Magyarország, a nyugati határ. Kedvetlen, fásult falvakon visz még sokáig az út, csak bent, már újból a hegyekben, Volóc környékén vált újból barátságossá a táj. Volóc, ez a kis városka már mintha nem is ezen a tájon volna, hanem valahol Svájcban, vagy Ausztriában. Kömyes- körül haragoszöld hegyek, a házak meg lent, egy patyolattiszta völgyben. Ez a tisztaság jellemzi az útmenti településeket egészen fel Técsőig, Rahóig, Kőrösmezőig. Végig a Tisza mentén, egészen a Tatár-hágóig. Ruszin meg magyar falvak váltogatják egymást, csupán egy szűk, tíz kilométeres szakaszon bukkan fel három román község, s akinek van ideje, meg kell hogy álljon majd' minden településen. Elsősorban a ruszin faépítészet remekbeszabott templomai kedvéért. Két- háromszáz éves ékszerdobozok ezek, az egész világon nincsen párjuk. De az itt élő emberek kedvessége, bölcsessége sem mindennapi. A Tisza völgyében az utolsó, a még igazán magyarnak mondható városka Técső, utána már a ruszinok, még közelebbről a hucul falvak jönnek. Itt pedig álljunk meg egy pillanatra. A rutének nyelvében négy A SZERZŐ FELVÉTELE nyelvjárás alakult ki. A doli- nyákok az alföldön, — nevük is a dolina, alföld szóból alakult ki — Nagyszőlős, Királyháza környékén élnek. A lemákok a Munkács környéki rutének, a lesákok pedig Dolha mentén találhatók. A huculok az észak-keleti hegyvidék lakói, munka közben gyakran biztatják egymást a „hu-szu” kiáltásokkal, innen is ragadt rájuk a név, hucul. Bojkoknak, harcosoknak is mondják őket — nem véletlenül voltak talán Rákóczi leghűségesebb katonái — ám elragadóan kedves emberek. S borzasztóan elesettek. Fent, már az igazi nagy hegyek alatt, valahol Tisza- borkút környékén megálltunk forrásvizet inni, s megállt mellettünk egy építőmunkásokat hozó rozoga busz. Kiszálltak, s valósággal könyörögni kezdtek. Szerezzünk nekik Magyarországon egy kis munkát, naponta száz forintért is eljönnének... E lesettségüknél csak a vendégszeretetük nagyobb. Ahol csak megáll az ember, s bekopog valamelyik házba, nyomban hozzák a borkutat, a gyógyvizet, s ha más nincs, hát egy falatnyi juhtúrót. Többnyire abból is valóban csak egy falásnyi jut. A juhok fent vannak a havasi legelőkön, így a gömölye is csak az ünnepnapokra jut. De a vendégnek mindig jut egy kevés. M ért a vendég itt maga az ünnep. Bár segíthetnénk rajtuk..., megérdemelnék. Egy utódállam, ahol szeretnek bennünket. ____________Ä Kg-lct-jMagiiaTorszáfj íétvéjji melléklete 1 1 5
