Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-03 / 153. szám

1993. júíius 3. „Példaadó, méltó emléket...” Nyolcvan év után megújul Kossuth nyíregyházi szobra — Művész újítja fel A Kossuth-szobor — és a helye ma Balázs Attila felvétele Margócsy József Az 1912-ben felavatott Kos­suth-szobor felújítási munkái­hoz fogott hozzá Sebestyén Sándor szobrászművész és munkacsapata. A bronz főalak bírta és bírja az idők viharait, de a faragott kőből készült mellékalakok és a talapzat részei között hézagok kelet­keztek, az egész alkotás meg­lazult. Napjainkban csak a fa­ragott kövek egy részét és egy téglahalmazt látunk a szobor helyén. A szakértők szerint augusztus végére elkészülnek a helyreállítással. Annak idején hosszú és gon­dos előkészítés után állíthatták fel ezt a szobrot. 1902-ben, Kossuth születésének 100. évében határozta el a megyei és a városi vezetőség: Kos­suthnak példaadó, méltó szo­bor formájában állítanak em­léket Nyíregyháza főterén. Tudták — már a Bessenyei- szobor felállításának tapaszta­lataiból —, hogy a kivitelezés és a szükséges pénz megszer­zése sok szervezési munkát igényel. Tízéves programot in­dítottak. A megye az elkövet­kező 10 évre évenként 500-500 koronát különít el költségvetéséből e célra; a vá­ros pedig évenként 1000 koro- nányi összeget ajánlott fel. Áldozatkészen 1910-ben — kellő tapaszta­latok szerzése alapján — 45 ezer korona összköltségben határozták meg a szobor teljes bekerülési összegét. Ez a felál­lításig nem gyűlt össze, de a végső elszámolásnál mégsem volt semmi nehézség. A szoborról Koroknay Gyu­la könyvében, máshol a felál­lítás, avatás körülményeiről, intrikáiról meglehetősen sokat olvashattunk már eddig is. Ezúttal a szoborpályázat rész­leteiről essék szó. A pályázati hirdetményt Mi- kecz Dezső alispán, a szobor- bizottság elnöke 1910. szep­tember 28-án írta alá, azzal, hogy a teljesen kész műalko­tást 1912 szeptemberének kö­zepére kell ide szállítani. A pá­lyázók öt hónapot kaptak ter­vük elkészítésére. 1911. feb­ruár 28-áig adhatják be a gipszmintát a nagyság 1:10 arányában. A munkaterv szerint érkező pályaműveket a városháza nagytermében helyezték el, hogy kellőképpen áttekinthes­sék a váratlanul nagy számban érkezett alkotásokat, terveket. A zsűri négy szakértő tagját az országos képzőművészek szö­vetsége delegálta, másik négy tagja helybeli, az alispán el­nöklete alatt. Az első nap csak a válogatással telt el, a máso­dik napon a pályázatok ki­emelt egyharmadát már egyenként véleményezte a szakértők együttese és tett javaslatot a bizottságnak. 1911. március 16-án már 7:1 arányban állást foglaltak a legsikerültebbnek tartott pá­lyamű mellett, amelynek al­kotója számára kivitelezési szerződéstervezetet is készí­tettek. A győztes: Betlen Gyu­la még fiatalember: Budapes­ten született 1879-ben (ugyan­ott halt meg 1963-ban). A pályázat idején már ismerik kisebb műveit a fővárosi ki­állításokról, ahol szívesen fo­gadták pá-rizsi tanulmányútja után. A szaklexikon kisplaszti­kái alkotásait elismerő arany- érmei-ről is tud a század első éveiből. A pályázók Kossuth-szobrunk megítélé­sénél nemigen szoktuk figye­lembe venni, hogy kiket is elő­zött meg Betlen a pályázaton. Érdemes erről beszélni. A ki­írás során a II. díjat 2000, a ül. díjat 1000 koronában állapí­tották meg. A zsűri úgy dönt, hogy a két díjat összevonja és három pályázó között osztja fel egyenlő arányban. Kapják tehát: Kallós Ede (1866- 1950), aki az előző század vé­gén felállított Bessenyei-szob- runk közismert mestere. To­vábbá az akkor már szintén közismert Bárdos Aladár (1878-1944): Kossuth-szobra Sátoraljaújhelyen ma is látha­tó. A harmadik: Kara Mihály budapesti művész, róla nincse­nek közelebbi adataim. Továbbá négy pályázónak beküldött szobormintáját is megvásárolták 500-500 koro­náért. Készítőik: Kolozsvári- Szeszák Ferenc (1881-1919), Stróbl Alajosnak fiatalon el­hunyt tanítványa; Cser Károly (1800-1965), akiről a Mű­vészeti Lexikon és az Életrajzi Lexikon is azt tudja a 60-as években, hogy ő a nyíregyházi Kossuth-szobor alkotója (!). (Igaz, e két lexikon ugyanezt állítja Betlenről is.) A harma­dik: Kisfaludi-Stróbl Zsig­mond (1884-1975), a nyíregy­házi nagyméretű Hősök szob­rának és a kecses Vénusz-szo- bomak későbbi alkotója. A ne­gyedik jutalmazott neve sem ismeretlen: Somogyi Sándor (1881—1960.) A szabolcsi Gyulaháza szülötte, Jósa And­rás ajánlására megyei ösztön­díjjal tanulhatott a főiskolán. (Tervének képe a debreceni Múzeumi Kurír 42. füzetében látható.) És érdemes még néhány pá­lyázó nevét is ideírni: azokét, akik e pályázaton semmiféle elismerést nem kaptak. Ilyen Pásztor János (1881-1945), akinek Budapesten, a Parla­ment előtt álló nagyszabású Rákóczi-szobra (1937) mind­nyájunk emlékezetében élhet; Tóth András (1858-1929) debreceni szobrász, akinek akkoriban már több Kossuth- szobra állt. Egyébként a költő Tóth Árpád édesapja. És Lukácsy Lajos (1876-1927), aki a pályázat idején már ál­landó kiállítója a budapesti Műcsarnoknak. Megemlíten­dő, hogy a 33 pályázat egyik készítője az aradi születésű Molnár Lajos szobrásziparos (szül. 1871.), aki ekkoriban Nyíregyházán épületszobrá­szattal foglalkozott. Galambos Sándor disszertációjában ol­vastam, hogy 1916-ban támo­gatásért pályázott a városnál kezelt Nádassy-alapítványra. Indoklásában nehéz megél­hetési körülményeit hozza fel: a háború alatt ilyen munkát senki sem kér tőle, hattagú családjával nyomorban él. Későbbi adatom nincsen róla. Ne csak a főalakot A szobrot 1912. szeptember 29-én avatták fel. A talapzatra helyezett félszáz koszorú dí­szes, feliratos szalagait a Jósa András Múzeum őrzi kegye­lettel. A szobor tehát 81 éve hoz­zátartozik Nyíregyháza életé­hez, városképéhez, történel­méhez. Hiszen amióta ott áll a jelentős történelmi évforduló­kon, ünnepeken, események alkalmával szinte mindig e szobor körül zajlottak le az ün­nepségek, nevezetes gyüle­kezések. Végül még egyet: hogyha két hónap múlva újra látható lesz a szoboregyüttes, akkor örüljünk a megújult emlék­műnek. De ne csak a főalakot méltassuk figyelemre. Hanem a bronz alakot övező, nemes mészkőből faragott hátteret, a felül elhelyezett szimbolikus alakokat is. S vegyünk tudo­mást a hátsó oldal kiképzésé­ről is. Ott ugyanis egy szépen kifaragott, büszke állású sas látható egy letört ágyúcsővel és az 1848-as évszámmal. Vagyis készüljünk az újjászü­lető emlékmű, a teljes Kos­suth-szobor szellemi birtokba­vételére. Vitézséggel szolgálni A Rákóczi-szabadságharcra emlékezve (3.) Reszler Gábor A MEGCSÚFOLT SZA­BADSÁG VISSZASZER­ZÉSÉNEK a nemesség és a jobbágyok összefogása lehe­tett a záloga. Rákóczi a sza­badságharc első heteiben ta­pasztalhatta, hogy ellentétes érdekek feszülnek egymás­nak, és nagyon nehezen te­remthető meg a nemzeti egy­ség. A jobbágyok terheik észrevehető és gyors csökke­nésében reménykedtek, táv­lati célként pedig a jobbágyi állapot megszűnésére gon­doltak. A fennmaradt forrá­sokból nem állapítható meg árnyaltan, valójában hogyan képzelték el a jövőjüket a felkelt jobbágyok. Annyi bi­zonyos, a vidékünkön is ter­jesztett kiáltványokban ol­vasható biztatás így hang­zott: légy kuruc és szabad ember lesz belőled! A hőn óhajtott szabadságot eltérően értelmezték a kuruc táborban. Maga Rákóczi akármilyen jó politikusi ké­pességekkel bíró államférfiú is volt, a kor feudális társa­dalmi rendjének megszünte­tésére nem gondolhatott. ígé­rete a szabadságról nem le­hetett több, mint „jövendő­beli nagy jó reménység.” Ar­ra az esetre szólt, ha a sza­badságharc győzelemmel zá­rul. A hajdúszabadság remé­nyét csillantotta fel minda­zoknak, akik a háború végéig fegyverben maradnak, és vi­tézségükkel arra rászolgál­nak. A hajdúszabadság nem volt ismeretlen a jobbágyok előtt. Csábító lakhelynek tűntek számukra korábban is azok a települések, amelyek annak idején vagy magától Bocskaitól, vagy más földes­uraktól nyertek kiváltságot. A hajdúszabadság fejében a hét hajdúváros lakói katonai szolgálattal tartoztak, de mentesültek a jobbágyi ter­hek alól. Ehhez hasonlóan Szabolcs vármegye más me­zővárosaiba vagy falvaiba telepített magánföldesúri hajdúk is szabadparaszti kö­zösségként némi önkor­mányzattal rendelkeztek. A SZABADSÁGHARC VEZÉRLŐ FEJEDELME Emlékirataiban a hajdúsza­badságról a következőket ol­vashatjuk: „A magyar nép közül azoknak a helyzete, akiket szabadosoknak nevez­nek, jobb, mint a parasztoké, de nem ér fel egészen a ne­mesekével: ezek a hajdú­városok lakói. Kiváltságokat kaptak — a Partium névvel az erdélyi fejedelemséghez csatolt vármegyékben —, hogy senkinek se legyenek jobbágyaik, hanem csak há­borúban szolgáljanak.” Rá­kóczi ősei a Hemád és a Sajó mentén telepítettek le haj­dúkat. Megbecsülést érzett irántuk, mert ki akarták őt szabadítani a kísérő császári katonaság kezéből, amikor rabként Bécsbe vitték. A Bocskai által kiváltságolt úgynevezett öreg hajdúváro­sokról korántsem volt ilyen jó véleménye, és joggal. Bocskai hadinépének hír­nevét kifakította az idő. Ka­tonaerkölcsük megromlott, nagyigényű és megbízhatat­lan emberekké váltak. Haj­dani erényeik úgy maradhat­tak volna fenn Rákóczi sze­rint, ha „a városok lakóit szi­gorú katonai figyelemben tartották volna.” A jobbágyságból való sza­badulás másik lehetséges út­ja a személyre szóló mente­sítés lehetett. A gazdag job­bágy rendszerint pénzért vál­totta meg földesúri terheit. Rákóczi maga is bocsátott el ilyen módon jobbágyokat a földesúri kötelékből, de a szabadságharc alatt már nem pénzért, hanem a haza ér­dekében tett fegyveres szol­gálat jutalmaként. Ez azon­ban a társadalmi felemelke­dés keskeny ösvényét jelent­hette. A jobbágyság tömegét azért sem lehetett kiemelni korábbi állapotából, mert ez­zel Rákóczi eltántorította volna a felkelés ügye mellől a nemeseket. Kettős veszély rémlett fel: a nemesi várme­gyék nélkül nem bontakoz­hat ki országos küzdelem, a földesurak és jobbágyok el­mérgesedő ellentéte pedig könnyen parasztfelkeléssé változtathatja a háborút. A nemesek azt várták, hogy Rákóczi a rendi normák sze­rint kormányoz, és vissza­küldi a hadbaszállott jobbá­gyokat. A jobbágykatonák ezreit sem nélkülözhette azonban a fejedelem. A Szat- már alatti Vetésen 1703. au­gusztus 28-án kiadott pátens­sel próbálta feloldani az el­lentétet, és az egység ér­dekében hidat verni nemesek és jobbágyok közé. A VETÉSI PÁTENS há­rom fontos döntést tartalma­zott: minden egyes jobbágy a fejedelem oltalma alatt állt. A jobbágykatonák közvetlen családjukkal együtt mente­sültek a földesúri terhek, úr­béri szolgálat alól, és a had­élelmezés kötelezettségén kí­vül semmilyen állami adóval sem tartoztak. Az otthonma­radott jobbágyok viszont a régi rend szerint továbbra is kötelesek voltak uraikat szolgálni. A pátenst vegyes érzelmekkel fogadták a job­bágyok, s hamarosan külön- — böző értelmezései forogtak közszájon. A földesurak vi­szont megnyugodtak, hogy hatalmuk hadba nem szállt jobbágyaik felett sértetlen. A földesúr-jobbágy vi­szony szabályozásától érdek­egységet remélt Rákóczi, másrészt azt, hogy a job­bágykatonák tízezreit sikerül a szabadság zászlaja alatt tar­tani. A kialakuló hadsereget kettős társadalmi töltés jelle­mezte: a jobbágykatonák erejéből és a nemesi, főúri tisztikar tekintélyéből táplál­kozott. Az első kuruc ezre- dek fegyelmezését szolgáló regulákat Rákóczi a szatmári vár ostromzára idején vetette papírra. Kemény szigorral szorítja rendre, fegyelemre a hadinépet. Az egyik rendelet például 32-féle vétséget so­rol fel, és közülük 23-at torol meg halállal. Szabolcs vár­megyében a szabadságharc kibontakozásakor bőven akadtak olyan parasztok, akik azért mentek kurucnak, hogy alkalmuk nyíljon zsák­mányolásra, és így kárpó­tolják magukat az ínséges esztendőkért. A NEMESI BIRTOKO­KAT és kúriákat háborgató kóborlók, „szélvedező” ku­rucok ellen ugyancsak er' lyesen lépett fel a fejedé' Támogatta ebben a tő ben Esze Tamás, ?’ / hangú nyüt le- / Tarpán kívár /^ rendet he' /S* ' sét ez? /ő.fo nem pp / _ / 4V*/ \ VV \ % re.. \ Rohály Mária: Fátyolosán Forgácsrózsák

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents