Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-24 / 171. szám

1993. július 24. J4 XfCet-Magyarország hétvégi meCCékCete Kegyeleti úton a Donnál A megbékélés szimbólumai a hajdani harcok helyén — A Kelet-Magyarország sorozata (3.) Mártha Tibor Puhovóból átutaztunk Mar­kiba. amely egy hosszú völgy­ben fekszik. Itt a nyíregyházi ezred honvédéinek emlékére állítottunk egy éve keresztet, melyen zöld ágakat találtunk. A helyi szokás szerint a halot­takra való emlékezésképpen nem csak virágot, hanem faá­gakat is helyeznek a síremlé­kekre. Itt három helyen van temető. A régi templomkert helyén tsz-major áll, lebetono­zott területtel. A 2. temető — ahol még magyar pap temetett — helyén művelődési ház épült. A harmadikba — harc­kocsi fedezékül szolgált — az áttörés után temetetlenül ma­radiakat helyezték el. Még ma is él — és tud magyar szavakat — egy bácsi, aki a holttestek összeszedésében segédkezett. Minden szava tőrként mélyedt belénk, amikor lépésről-lépés- re elmondta az itt történteket. Ebből a faluból sem távoz­hattunk el ajándékok, vendég­látás nélkül. Előkerült a ka­lács, a pörkölt, a vodka... és közben emlékeztünk. Az utolsó emlékhelynek Jekatyerinovka maradt, ahová végre 3 év küzdelem után — az erős kommunista bürokrá­cia ellenére — sikerült elhe­lyezni a megbékélés szim­bólumát, a keresztet. Itt is kihangsúlyozva, hogy mi nem a múltbeli politiká­nak, hanem az embernek állí­tunk emléket. Annak az em­bernek, aki a saját keresztjét elfogadva arra a sorsra jutott, — nem a haza földje lett hullócsillagszerű életének nyugvópontja. A korabeli te­metőt magába foglaló temp­lomkert helyén az isten háza lebontásra került a hruscsovi idők folyamán. A Scsucsjei hídfőből történt támadások áldozatait itt temet­ték el. A sírhantok szép sor­ban, jól kivehető alakban so­rakoznak egymás mellett. Itt nyugszik például Nagy Géza vajai nyugdíjas édesapja is. A tanácselnök szavát adta, mely­re a falubeliek fejbólintással válaszoltak — a temetőt lécke­rítéssel bekerítik. Ezzel elér­tük, hogy 11 temetőben áll kereszt a magyar honvédek és munkaszolgálatosok emléké­re! A következő két napon fel­fedező útra indultunk, ahol még magyar csoport fél év­század óta nem járt. Ezek kö­zül elsőként Gremjacse nyitot­ta a sort, ahol a doni front első nagyobb temetője volt. A falu nyugati szélén, az Ivanovka felé vezető út mellett alakítot­ták ki, a zalaegerszegi, a mu­raközi honvédek nyugvóhe­lyéül. Ebben a faluban a kani­zsai 17. gyalogezred parancs­noksága székelt. A temető he­lyén ma kukoricás található. Az áttörés (1943. január 12.) után itt maradt honvédek holt­testeit közös sírba helyezték a szovjet katonákéval, melyet feliratos emlékmű jelez! Ez az első ilyen jellegű, amivel orosz földön találkoztunk. En­nek oka: a télen csonttá fa­gyott földbe nem hántolhattak, emiatt a hóval befedett tete­meket csak kora tavasszal temethették el. A járványve­szély pedig gyors, és egysze­rűsített cselekvést igényelt, nem engedve időt a kiválo­gatásra. A szomszéd faluba Kosz- tenkibe aszfaltúton jutottunk át. Itt a Gremjacse felé vezető út mellett a falu szélén terült el a temető, mely 150-170 zalai honvédet fogad magába — akiket pap temetett. Ettől légvonalban 2 km-re pihennek a Csáktornyái 47/11. zászlóalj katonái. Voronyezs városából vasár­nap délelőtt búcsúztunk a pra­voszláv istentisztelet keretén belül — melyet a világhábo­rúban elhunytakért adtak —. A több százéves Nyikolszkai főszékesegyház hívei előtt Péter Atya elmondta csopor­tunk küldetésének célját, majd emléktárgyakat nyújtott át nekünk. Én néhány mondat­ban válaszoltam gondolataira, melynek során megköszöntem nekik, hogy 50 év után meg­bocsátó kezet nyújtottak felénk, a magyar hozzátarto­zók felé. A templomi szertartás után megköszöntük személyesen Péter Atyának a segítségét, amit egy héten át értünk tett. Átadtuk adományunkat a most épülő keresztelőkápolnájuk­hoz. Délután a Don folyó hídján áthaladva Osztrogozsszk-Alek- szejevka irányába vettük az irányt. Az előbbi város a had­sereg központi raktára és kórháza volt. A temető ma a főtéren terül el. Német és ma­gyar csapatok védték a straté­giailag fontos települést, majd a képződő szovjet gyűrűből kimenekülve az Oszkol folyó völgye felé vonultak vissza. Alekszejevka a 2. magyar had­sereg parancsnokságának a fő­hadiszállása volt. A tiszti épü­let magtárként üzemelt. Mára lebontották. A helyi pravosz­láv pap könnyekkel küzdve mutatta meg a magyar katonák temetkezési területét. A helyi görögkeleti temető szomszéd­ságában leltünk rá. Egy részére már „rátemettek”. A mieink elvonulása után itt maradt honvédeink földi maradványait a szovjetekkel közös tömegsírba helyezték. Ezt hirdeti a feliratozott kő obeliszk. A várostól 8 km-re leltünk rá a repülőtérre, amely Ilovsz- koje község határában feküdt. Ennek közelében zuhant le Horthy István, a magyar kor­mányzó fia. Lefilmeztük a le- és felszállás helyét, a korabeli kiszolgáló raktárak, a hangá­rak nyomait. Egy rendőrtiszt segített a pontosításnál. A ko­rabeli reptér helyén erdő talál­ható. Innen végigvonultunk a 2. hadseregünk kálváriájának nyomvonalán, egészen Növi Oszkolig, ahol az utolsó vé­dőállásaink voltak megtalál­hatók. A régi épületeket a fahíd maradványait lefotózva az éj leple alatt haladtunk Sztarij Oszkol felé. Itt a Tim környéki harcok (1942 ko­ranyári), illetve a Donhoz való felvonulás során életüket vesztettek alusszák örök álmu­kat, Zömében a zalai, vasi és a Sopron környéki honvédek. Mára kirajzolódott a további kegyeleti helyek névsora. Végül megérkeztünk a Kurszk-Kijev útra, amely vé­gén ismét a nagykövetségün­kön pihentünk meg. A nagy­követ úrnak beszámoltunk a történtekről, majd éjfélkor el­fordítottuk gépkocsink orrát Magyarország felé... MEGJEGYZÉSEK: Köszö­netét mondok dr. Szabó Péter kandidátus, hadtörténész ba­rátomnak a szakmai segít­ségért. A szerző. — Útibeszá­molónk írója Fényeslitkén tanár. A Szerk. Múzsák ha találkoznak Nagy István Attila Varga Imre: Portrétanulmány Elek Emil reprodukciója Vasárnap Ma minden olyan fájdalmas, az éjszakában lassú nesz motoz, csupán a lélek friss üzenete: a virágot bontó büszke mámor forgolódik. De vajon kell-e más, mint, ami elkövetkezett? A világra némán hull a hajnal, s egy árnyék halk lélegzetvétele: tenyérbe simuló árva homlok. Parázslik Parázslik a szó a számban, meghalok a hallgatásban, feláldoznak a reggelek, közönybe bújt tekintetek. Elizzanak a nappalok, éjszakára már seb vagyok, láztalanul hullám dobál, ablakomban csend kiabál. Odakint a néma felhők keresik a nekik tetszőt, jégszilánkra rózsát tűznek halott hajnalt így üzennek. Közbeszólás _____________ Kofalogika ma Kovács Éva Napok óta tart a botrány, újság, rádió, meg lassan jó­pár hócipő van tele vele. Nincs is tán ember, aki ne hallotta volna, hogy jóideje a számlaadás ügye borzolja az amúgy sem derűs kedélye­ket. Lassan már úgy tűnik, két táborra szakad az ország, egyikbe a számlaadásra kö­telezettek, másikba pedig az ezt elrendelők tartoznak. Érthető a köztük dúló vita. A kormány szeretne pénzhez jutni, a kofák meg nem akar­nak számlát adni, merthogy állítólag ők sem kapnak a termelőktől, viszonteladók­tól egyetlen fecnit sem. Mint mondják, ráadásul a szám­laadás alaposan lelassítja a munkát, a hosszú sorban ál­lás a kedves vevők idegeit eszi. Ideges a kofa, ezért sztrájkkal fenyegetőzik, ide­ges a piacra járók hada, üres kosárral, döhöngve kószál az üres padok között. Feszült a piaci hangulat, s mindezen tények messzeme­nő politikai következtetések levonására késztetnek néme­lyeket. Jó alkalom e zűrza­var arra, hogy szidják a kor­mányt, szapulják az ellenzé­ket, számukra mindenki gya­nús, aki él, s e mesterséges­nek is nevezhető riadalom­ban úgy tesznek, mintha a világ legigazságtalanabb dolga történne most velük. Pedig ha meggondoljuk, valami egészen másról is nyugodtan beszélhetünk. Mielőtt ezt tennénk, gondol­junk azokra, akik hajnalban kelnek, s késő estig dolgoz­nak azért, hogy valamit ter­meljenek, hogy a leadott zöldségből, gyümölcsből né­mi pluszjövedelmet szerez­zenek. Sokaknak már nem is plusz, hanem főkereset lenne az így szerzett kereset, ha lenne egyáltalán. Merthogy manapság a megtermelt áru a kutyának sem kell, a felvásárlók olyan árakat kínálnak, amiért nem­hogy reggeltől estig dolgoz­ni, talán még felkelni sem érdemes. Aztán csak néz az ember egy nagyot, amikor a faluban fillérekért leadott zöldséget és gyümülcsöt a városban csak méregdrágán veheti meg. Delegációk jönnek men­nek, miniszterek és érdek- képviseletek tárgyalnak, al­kudoznak, folyik a húzd meg, ereszd meg. Egyszer majdcsak vége lesz. falán nemcsak a vitának, hanem a kisemberek pénzére spekuláló zöldséges maf­fiáknak is... Jogos vagy erkölcsös Bár nagy volt az ellenszél, minden józan ember örült, hogy végre révbeértek, meg­alakultak az egészség és nyugdíjbiztosítási önkor­mányzatok. A társadalom- biztosítás reformjának leg­főbb eredménye a szakem­berek szerint az lehet, hogy tagjainak közreműködésével végre saját ügyeinkbe is be­leszólhatunk, hogy képvi­selőink által elérhetjük, nem születnek immár a lakossá­got sújtó intézkedések, kor­mányprogramok, s hogy tisztán láthatjuk azt is, hová tűnnek, mire fordítódnak a járulék címén befizetett sú­lyos összegek. Nem csak a szülés volt ne­héz, a gyermekkor sem ígér­kezik túlságosan könnyű­nek. Bizonyítja ezt, hogy alig kezdték meg a munkát, máris botrányt kavartak a tb- önkormányzatok. Igaz, fo­lyik a vita, ők maguk okoz­ták maguknak, vagy esetleg nekik okoztak-e mások kel­lemetlen perceket. Miről is beszélek? Hírlik, lemondott az egyik befutó szakszervezet, a Liga nagy tekintélyű elnöke, mert lel­kiismeretével, erkölcsi meg­győződésével ellenkezett, hogy a megválasztott önkor­mányzatok vezetői állítólag a miniszterekéhez hason­latos, tehát igen magas fi­zetést és más rendszeres jut­tatásokat szavaztak meg maguknak. Tették ezt annak ellenére — hallik az érvelés, hogy a választások előtt még úgy volt, társadalmi mun­kában, ingyen vállalják majd e nem könnyű feladatot. A vádakra azóta cáfolat érkezett, belőlük kiderült, az illetékesek fizetésügyben még nem is döntöttek, s ta­lán ahogyan hallottuk, úgy semmi nem igaz. Megtud­hattuk azt is, tényleg volt szó nagyobb pénzekről, de ál­lítólag csakis azért, hogy a megválasztottak dönthesse­nek: melyik beosztásukat tartják elsődlegesnek, me­lyikért kémek fizetést, mert nem akarják, hogy némelyek egy fenékkel több lovat, ne adj’ isten valóságos paripát is megüljenek. Pedig a most megvádolt megválasztottaknak a fenti tárgyban lenne kitől tanul­niuk. Ők magasan vannak, jobban kilátszanak, ezért is derülhetett fény a nyilvános­ságnak köszönhetően terve­zett vagy talán csak elkép­zelt tettükre. Ezek után ők már nem dönthetnek úgy, ahogyan esetleg szerettek volna, vagy ahogyan közü­lük néhányan talán még ma is szeretnének. Amíg ők most csendben takaródét fújnak, alább adják és visz- szakoznak, addig lejjebb, alacsonyabb szinteken még javában áll a bál, folyik az álláshalmozás. Előfordul, hogy némelyek, — mert megtehetik, valóságos hör­csögökké lesznek. Elvállal­nak állami, pártbeli, egyházi és szakmai feladatot, tisz­teletbeli elnökséget, számta­lan jó és még jobban fizetett hivatalt, fő-, mellék- és „még mellékebb” állásokat, megszereznek maguknak mindent, amit csak lehet. Igaz, ők itt lent, mint helyi hatalmasságok, mindezt megtehetik, rájuk ma még nem jelent a nyilvánosság veszélyt, tőlük ma még senki nem kérdezi, hogyan fér bele napi nyolc órába ennyi ten­nivaló, hogyan képesek megülni egy fenékkel fél ménesnyi lovat. Ha a kérdés nagy ritkán mégis elhangzik, magabizto­san felelik: a jog számukra ezt lehetővé teszi, ők ezt megtehetik. Jogilag talán igen, erkölcsileg azonban semmiképpen nem. Már csak azért sem, mert mint tudjuk, nem mindig erköl­csös, ami éppen jogos. Igaz, e megállapítás a legkevésbé a szóbanforgó hölgyeket és urakat érdekli. Tartok tőle, már nem túl sok ideig...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents