Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-17 / 165. szám

1993. július 17. Szimpátia patikamérlegen Móricz Zsigmond kisújszállási tanára Rohod (B. L.) — Aki olvasta neves írónk életrajz- jellegű regényeit, a debre­ceni időszakot felölelő Légy jó mindhaláligoX, vagy a kis­újszállási diákéveket idéző Forr a bori, tisztában van az­zal, hogy Móricz Zsigmond szűkmarkúan osztogatja szimpátiáját, rokonszenvét, elismerését egykor volt taná­rainak. A Forr a borban a nagy­bácsi igazgatón kívül csupán a Babaczy néven emlegetett magyar szakos tanára vívta ki magának a kisújszállási tantestületből Móricz elis­merését azzal, hogy írónk jó­képességűnek, tudósnak és rokonszenvesnek mondja a regényben. Tegyünk azon­ban hozzá rögtön még vala­mit: Kisújszállás magyar szakos tanáráról Móricz nemcsak a regényében, ha­nem más témájú műveiben is rokonszenvesen emlékezik rá. De ki volt ez a regénybeli Babaczy tanár úr a valóság­ban? Ma már nem titok! Igazi nevén Szeremley Barna névre hallgatott, és a me­gyénkben Tiszadobon szüle­tett 1870-ben. Szeremley tanár úr 1895- ben szerezte diplomáját és már kezdő tanárként Kisúj­szállásra kapott kinevezést. A maturandus diákként az it­teni gimnáziumban tanuló Móricznak ő csak a magyar nyelvet és irodalmat tanítot­ta, minthogy írónk osztályá­nak latin szakosa egy másik kolléga volt. A szabolcsi végekről a Kunság közepébe csöppent tanár jó pedagógiai érzéke, kiváló tudása és tudós szor­galmával nyolc év alatt odáig vitte, hogy 1903-ban őt ne­vezték ki a gimnázium igaz­gatójává. Ezen a poszton meg is maradt rövidre sza­bott élete végéig, 1917. szep­tember 16-án bekövetkezett haláláig. Szeremley tanár úr nem csak pedagógiával és iskola- vezetéssel foglalkozott. Mint jó tollforgató és az irodalom kiváló ismerője, irodalom- történészként is nevet szer­zett magának, s ilyen minő­ségben a szakirodalom is számon tartja. Első jelentősebb tevékeny­sége az volt, amikor össze­gyűjtötte, életrajzi adatokkal és jegyzetekkel ellátva 1897- ben Kisújszálláson kiadta a fiatalon elhunyt debreceni költőnek, Nagy Imrének a verseit. Az 1900-as évek elején je­lentős tanulmányokat írt, Ho- ráciusról, Virág Benedekről és Gyöngyösi Istvánról. Leg­fontosabb munkája Arany János jelleme, Epilógusa tük­rében (Bp. 1904.) címen ön­álló kötetben is megjelent. Irodalmi és pedagógiai te­vékenységét annak idején több szaklap méltatta, nevét őrzik a legfrissebb lexikonok is. Nekünk, ugyanis mint me­gyénk szülöttét, úgyis mint Móricz Zsigmond rokon­szenves tanárát, illik emléke­zetünkben megtartani! Paul Cvetlch: Srebrenichi madonna • • K\ • . ■; ■' ■< -i » E. Lakatos Aranka: Álarc II. v. ........................................... Keserédes séta Szatmár-Beregben A szatmárcsekei emlékhelyen Elek Emil felvételei Jávor Ágnes Az idő borúsra fordult, amolyan kirándulósra. Nosza kerekedjünk fel, olyat muta­tunk a gyerekeknek, hogy sze- mük-szájuk tátva marad! Az irodalmi-történelmi neveze­tességek, az érintetlen szép­ségű Tisza-part minden bi­zonnyal maradandó élmény­ként rögzül majd nyiladozó tu­datukban. Tarpán elsőként a tájház felé vettük utunkat. Hamar meg­találtuk a kulcsos házat, bebo­csátást nyertünk. Az első meg­lepetés rögtön a földszinti fo­tók legelsőbbikénél ért ben­nünket. Lokálpatriótával szo­rít kezet az MSZMP egykori megyei első titkára, a mellette lévő képen ugyanezt teszi a volt KB-tag. Nesze neked, táj­jelleg! Ráférne a nagytakarítás Kínunkban mosolygunk, a gyerekek persze nem értenek semmit — hála Istennek! —, pedagógusnő szabadkozik, hogy még nem volt idő leszed­ni. De nem volt idő arra sem, hogy az emeleten lévő vász­nakat kimossák, a szövés-fo­nás eszközeit legalább meg­közelítően olyan sorrendben helyezzék el, hogy még az is tájékozódhassék, aki nem nép­rajztudós. Az üveglapok alatt az újságok, könyvek porosán, árván, láthatóan nem érintet­ték őket, mióta kiállításra ítél­tettek. Olvasom, kik és hányán ké­szítették annak idején a tájház kiállítását. Rangos névsor. Ne­héz elhinni, hogy ma is büsz­kék lennének nevük tablójára. Minél hamarabb szeretném ajtón kívül tudni magunkat, mert úgy érzem, nem azt kap­tuk, amit vártunk. Feledteti az „élményt” a kö­zeli pékségből kitóduló friss kenyérillat, s az a gyönyörű­ség, ahogy a gyerekek falják a friss, ropogós csemegét a szá­razmalom felé mentünkben. A malom is zárva, a közeli ház előtt ülő két asszony mu­tatja, hol a gondnok háza. Nem megyünk érte, a geren­dák között jól belátni a ma­lomba, még azt is el tudjuk magyarázni, hogyan húzták- vonták a hatalmas kereket a lovak, hogy a gabonából liszt, abból pedig ugyanolyan illatos kenyér lehessen, mint amilyet néhány perccel azelőtt vásá­roltunk. Kisar, Nagyar, Szatmárcske. A temetőben nem lehet csa­lódni, magyarázatunkat a csó­nak alakú fejfáról kiváncsi te­kintetek figyelik. Kölcsey sír­jánál szóba kerül a Himnusz és a Huszt, a család többi tagjá­nak sírhalmánál böngésszük a neveket, s újabb magyarázat a kettétört kőoszlopról, Kölcsey István porai fölött. Ott, a fasor végén! Már alig várom, hogy a gyerekek is láthassák a túristvándi vízi­malmot. Az ajtaja nyitva, de először a hatalmas lapátokat, s a nagy erejűvé edzhető vizet csodáljuk meg. Virítanak a vízililiomok, s bánatosan ring a vizen a gyermekpopsikenőcs doboza több felismerhe- tetlenségűre rohadt sorstársa között. Akár le is szakadhat A malomban anyám ma­gyarázza az unokáknak, mit mire használtak, s már egy szinttel feljebb tartunk, amikor valaki utánunk kiált, hogy leg- felülre ne menjünk, mert le­szakad. Ez volt az egyetlen mondat, amivel megszólítot­tak bennünket. Igaz, azt is két­lem, mert a gerendák egészsé­gesnek mutatkoznak, de vitába szállni semmi kedvem. Megcsodáljuk még a hatal­mas platánt, a gyerekek kerge- tőznek a darazsakkal, s aztán autóba ülünk, mert mindenki megéhezett, s Tisza-parti ebé­det ígértünk. Mindenütt pusztító száraz­ság nyomai, hatalmas, vadvi­rágos, megműveletlen földte­rület, de csend, csend és nyu­galom mindenütt, ahol keresz­tülmegyünk. A gergelyiugomyai partnál parkolójegyet váltunk, ami — a felirat tanúsága szerint — őrzést nem jelent, majd keres­sük a régről ismert éttermet. Igen ám, de az a stamd (?) le­járatánál van, akkor pedig be­lépőjegyet kell fizetnünk. Dü­höngünk, magyarázzuk, hogy belefagynánk a vízbe és kü­lönben sem akarunk strandol­ni, csak ebédelni. A jegyárusí­tón látszik, hogy maga is za­varban van, aztán megegye­zünk. A semminél többet, de nem teljes belépőt fizetünk. A látvány dermesztő, egy­más mellett étkezdék, étter­mek sora, többnyire azzal a kínálattal, ami valamire adó városi bódésnál is van. Aztán mégis megtaláljuk a nekünk való helyet, s megcsodáljuk a nyerőgép-automaták arzenál­ját — mert azokból mindenütt van három-négy legalább. Sőt, még az áruházakból jól ismert húszforintos bedobásával mű­ködő plüssfigura-halászda is fellelhető, mindjárt a bejárat mellett. Csak letette ide egy debreceni család — mondja a kimérő tulajdonosa. Na per­sze, az úgy szokott lenni.... Minden bizonnyal megéri tartani őket, azzal meg ki is foglalkozna, hogy a Tisza-par­ti táj szépségét kendőzi a giccs — idill? Az étel finom, kiadós, WC az udvarban, csap lehetőség kézmosásra — sehol. Fizetünk, s megyünk. Köz­ben részvéttel gondolunk azokra a faházas üdülőkre, akik a parti diszkó minden örömében részesülhetnek — belépőjegy nélkül. Nagy lehetőség Szatmár-Bereg. Irodalmi és történelmi emlékhelyek. Le­hetőség az ott élőknek, hogy magukhoz csalják a turistát, a turizmust, ha már a föld ke­veset hoz, ipar sehol, a megél­hetés egyre nehezebb. Isten malmai lassan őrölnek, pedig minél később az ébredés, an­nál több a veszteség. A tudós véleménye Andrásfalvy Bertalan (MDF) országgyűlési képvi­selő a homismereti mozgalom egyik szervezője, résztvevője volt hosszú éveken át, jól is­meri az országban még meg­lévő emlékhelyeket. A közöm­bösség, a pusztulás okáról kér­deztük: — Az elmúlt évtizedekben több helyen létesültek faluhá­zak, emlékházak, falumúzeu­mok, gyűjtemények, általában bizonyos személyeknek a kez­deményezésére. Ritka volt az az eset, hogy a falu egyesületfélét alkotott, és hasonló dolgot kezdményezett volna. Ezeknek a tájházaknak a helyrehozatalára általában a megyei, vagy a városi tanács és a műemléki felügyelet biz­tosított pénzt. Nagyon sokszor éppen a falu ellenére. Tapasztalatból tudom, hogy néhány dunántúli faluban épí­tészetileg egyedülálló paraszt­házaknak a sorsa pecsételődött volna meg a falu teljes kö­zönye, ellenséges magatartása miatt. Ezekkel szemben véd­ték meg mégis őket, de mert ez felülről jött intézkedés volt, nem fogadták szívesen az ott lakók. Tudták, hogy mindez pénzbe kerül, miközben nem volt járda, telefon, orvoslakás. A honismereti mozgalom ön­kéntes néprajzi gyűjtőmozga­lom széles tömegeket mozgat meg. Az ő kezdeményezéseik nyomán fölvállalták ezeknek a gyűjteményeknek a gondozá­sát, őrizték, vigyázták az em­lékeket. Tulajdonképpen ez lenne a megoldás, mert maguknak az embereknek kell belátniuk, hogy fontos a múltjuk védel­me, emlékeik őrzése. Nem az államhatalom akarja rájuk erő­szakolni, hanem elemi joguk, hogy valamilyen kötődésük legyen a múltjukhoz. — Manapság sem népszerű az effajta gondolkodás. — Ezért kellene tanítani a honismeretet, a szűkebb haza történelmét, hagyományait. A nemzeti alaptanterv gon­dol arra, hogy legyen hely, idő, az egyetemes és a magyar történelem tanítása mellett, hogy a helyi emlékekkel, nép­rajzi értékekkel is foglalkoz­zanak az órákon. És akkor újra lesznek, akik törődnek ezekkel az emlékhelyekkel. Móricz Zsigmond emléke Tiszacsécsén

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents