Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-10 / 159. szám
14 ft "Kckt-(Magyarország hétvégi mettékfete 1993.júCius 10. A KM vendége___________________ A díszpolgár főorvos Marik Sándor Éppen 15 esztendeje annak, hogy dr. Loós Tibor főorvossal először ültünk le beszélgetni, s egy fél emberöltőt tekintettünk át. Az alkalmat az adta, hogy a Magyar Tudományos Akadémián néhány nappal előbb meghallgattam, hogyan is védte meg kandidátusi disz- szertációját a nyíregyházi főorvos. — Hosszú évek munkája érett be azokban a hónapokban, években — emlékezik most. —A szakmai karrier egyfajta csúcsa volt ez akkoriban? — Mondhatjuk így is, hiszen 1980-ban volt 25 éves az általam alapított gyermektüdő-osztály, s erre az alkalomra munkatársaimmal egy nemzetközi részvételű gyermektüdő-gyó- gyászati tanácskozást szerveztünk. Ennek a személyes ismeretségi kör bővítésén kívül az volt a legnagyobb eredménye, hogy számomra kinyitotta a kaput Nyugat- Európába. Munkakongresz- szusokra jutottam el Bécs- be, Badenbe, Bembe, de megfordulhattam Londonban, Münchenben, Helsinkiben is, családi alapon pedig eljuthattam az Egyesült Államokba, ahol — természetesen — körülnéztem egészségügyi intézményekben is: milyen irányban fejlődik az egészségügy az előttünk járó, nálunk gazdagabb országokban. Sikerült-e ezekből hasznosítani idehaza valamit? — Sokkal több volt a lehetőség, mint ami a megvalósulás stádiumába eljutott. De ez egy elég hossz- szú történet. Kórházunkban 1983. december 30-án kapták kézhez az osztályvezető főorvosok a kinevezésük második meghosszabbítását közlő leveleket. Nekem azt írták, hogy a nyugdíjkorhatár eléréséig, 1984. július 19-éig maradhatok beosztásomban. Ez a váratlan „elbocsátás” a döbbenet olyan erejével hatott rám, hogy szinte megbénított. Arra számítottam ugyanis, amire a jogszokás lehetőséget adott hasonló végzettségű, beosztású, tudományos fokozattal rendelkezők esetében, hogy 65 éves korig maradhatok. Erre nemcsak rengeteg folyamatban lévő munkám miatt számítottam, hanem azért is, mert gyermekeink még tanultak, s bármilyen furcsa, a magyar- országi orvosi nyugdíjból nem valami biztonságosan lehet iskoláztatni két egyetemistát... Szaladgáltam segítségért, de akkoriban egy ilyen döntés ellen egyszerűen nem lehetett fellebbezni. Végül is azt értem el, hogy 1985. december 31-ig maradhattam, azzal a dátummal pedig nemcsak én távoztam, megszüntették a gyermektüdő-osztályt is; minden ellenkezésem és tiltakozásom ellenére átszervezték általános gyermek- osztállyá, s nem vették figyelembe egyetlen javaslatomat sem. — Önnek milyen elképzelései lettek volna? — Éppen a sokoldalú nemzetközi tapasztalatok mutatták, hogy nem az álDr. Loós Tibor Szekeres Tibor felvétele talános, hanem a speciális ellátásra van szükség, például egy szervezetben a kardiológiai, allergia, tüdő-, stb. ellátásra. Végül még örülhettem is, hogy az általam alapított osztályon másodfőorvosi teendőket elláthattam. Nagyon nehezen viseltem el, sok volt a megaláztatás, s ha tiltakoztam, hamar megkaptam: összeférhetetlen. Amikor betöltöttem a 65. életévemet, végleg nyugdíjba küldtek; ami megmaradt, a tüdőambulancia, ezt immár 40 éve látom el a nyíregyházi tüdőgondozóban. Amikor nyugdíjba küldtek, felajánlottam: ha már nem dolgozhatok, átadnám azokat a speciális műszereimet, amelyeket az évek során külföldi barátaimtól kaptam. Azokra sem tartottak igényt. Viszont nagyon jólesett, hogy a Szívalapítvány szűrőáílomására meghívtak gyermek tüdő- gyógyászati szolgálatra — ezt ma is ellátom. Mondhatjuk-e, hogy a rossz emlékek már a múltat jelentik, hiszen kedve, lendülete a régi, s talán erkölcsi elégtételt is jelent, hogy 1993. március 15-én átvehette a Nyíregyháza díszpolgára címet? — Természetesen nagyon jólesett az elismerés, ráadásul nyíregyházinak is érzem magam —jövőre lesz negyven éve ugyanis, hogy e városban élek, dolgozom. Szakmailag ugyan senki nem rehabilitált engem, de annak nagyon örültem, hogy a díszpolgári címet nemcsak egyhangúlag, hanem az ösz- szes frakció egyetértésével ítélte nekem a testület. — Hogyan telnek most a napjai? — Mindig van tennivalóm. Német tudásom révén sokszor hívnak tolmácsolni, A tüdőgondozóban és a Szívalapítványnál volt pácienseim gyakran felkeresnek. A múzeumfalu baráti körének elnöke vagyok és szívesen veszek részt a magyar-finn baráti társaság rendezvényein is. Tagja vagyok a nyíregyházi evangélikus egyházközség presbitériumának, ahol a külügyi bizottság elnöki tisztét látom el. — Örömet lelek családomban. Feleségem a tanárképző főiskola német tanszékének oszlopos tagja, gyermekeink időközben önálló életet kezdtek: Tamás agrármérnök, külkereskedő, Karin jogász, a biztosítási szakmában dolgozik, mindketten Budapesten. Én pedig már túl vagyok azon, hogy sok keserűség ért, új környezetemben jól érzem magam — és büszkén viselem a díszpolgári pecsétgyűrűt. Családi dráma — videolevelek kockáin Hamar Péter Szemérmetlenség lenne bárki részéről, ha tagadná, hogy a pártállami idők egyik súlyos bűne volt a nemzeti jelleg feláldozása az internacionalista szemlélet oltárán. Ma viszont gyakorta tapasztaljuk a másik végletet: parlamenti képviselők feszítenek múzeumi jellegű ruhákban, magyar- kodó jelszavak röpködnek sajtóban, kongresszusi termekben, ilyeténképp ismét a lényeg sikkad el. A külsőségek kapnak hangsúlyt, s ami a nemzeti jelleg hordozója, megőrzője, átörökítője, nevezetesen a kultúra különféle területei a könyvkiadástól a filmig, az az anyagi helyzet Prokrusztész-ágyában szenved. Részint úgy, hogy nincs pénz megjelentetésükre, elkészítésükre; részint úgy, hogy az a népesség, amely korábban érdeklődőként volt jelen a kulturális közéletben, nem tudja kifizetni azt az összeget, amelyért birtokba vehetné a nemzeti kultúra eredményeit. Sírni való, ha a mozistatisztikának azt az adatát nézzük, amely arról tanúskodik, hány mozijegyet adtak el tavaly magyar filmre. Volt idő, amikor nem volt ritka a milliós nézőszám sem, ma pedig csodát említünk, ha a százezres nézőszám előfordul (mint a Könyvespolcunk Farkas Mihály rézágyúja Horpácsi Sándor A (KIS) KÖNYV kellemetlen emléket idéz fel. Pedagógia vizsgán, „A szocialista hazafiságra nevelés” tételt húztam ki. Egy darabig forgattam a cetlit, ijedten (s feltehetően bambán) néztem a professzoromra. Erről a kérdésről ugyanis nem hallottunk előadást (az most nem kérdés, hogy más fontos pedagógiai kérdésről sem, hogy a magyar pedagógusok pedagógiaipszichológiai ismeretei milyenek is...) Végül mégiscsak levizsgáztam, mert olvasmányélményeim, irodalmi és történelmi ismereteim alapján össze tudtam kotorni annyi közhelyet, ami a vizsgára elég volt. Á Faragó Vilmos által tárgyalt korszakban (1957-ben érettségiztem) általános és középiskolai diák voltam, tehát szenvedő (passzív) résztvevőként éltem meg Révai József, Horváth Márton, Darvas József és más elvtársak nemzetmentő-boldogító sületlenségeit. Amelyekről akkor, (s ezzel feltehetően így volt maga a szerző is, de erről majd később) dehogyis mertük azt gondolni — s pláne nem mondani —, hogy sületlenség! De már a dolgok természete ilyen; az ember mindig utólag bátor és bölcs —, s ezt minden irónia nélkül mondom —, menet közben lapít, vagy kollaborál, esetleg folyosói forradalmár, bor melett hőzöng. De ezt Faragó Vilmos, aki még marxista szemináriumot vezetett nyilván jobban tudja, mint e sorok írója, aki egy évtizeddel később született. Mert olvasva ezt a könyvet, pampflettet?, Koltai Róbert rendezte Sose halunk meg esetében), de a nagyságrend többnyire a tízezer alatt marad. Nem tudható előre, mennyi érdeklődőt vonz majd Sopsits Árpád második filmje, a Video blues, amelyet az idei filmszemlén mutattak be, s amely vélhetőleg rövidesen elérhető lesz egyik-másik moziban, de megérdemelné, hogy sokan megnézzék. (A rendező első filmje, a Céllövölde se volt rossz mozi, erről azok is tanúskodhatnak, akik a tévében ismerhették meg.) Tartani lehet azonban attól, hogy sokan legyintenek egyet, magyar fűm, egy lépést se érte! A megjelölés ma — sajnos — igazi antipropagandának minősül. Hogy miért és mikor romlott meg a magyar film és a magyar néző viszonya ilyen irgalmatlanul, arra majd a kultúrtörténet egyszer megkeresi a pontos választ, ma annyi tehető, hogy szomorú szívvel nyugtázzuk a helyzetet. Pedig a Video blues azt bizonyítja, hogy minden rémhír ellenére és minden előítélet dacára létezik a magyar film, értékek születnek akkor is, ha kevesen vesznek tudomást róla. Sopsits filmjének tematikai újdonságára érdemes a figyelmet mindenekelőtt felhívni. Az alaphelyzet kísértetiesen hasonló a Macskajáték alapképletéhez: az egyik testvér itthon, a másik külföldön, a kapcsolatot levelek útján tartják egymással, ám ami itt újdonság és a kor tech- nicizált körülményeiből fakadó, az az üzenethordozó megváltozása. A közlemények nem írásban érkeznek, ahogy azt hagyományosan megszoktuk, hanem videokazettán, amitől a dolog izgalmasabbá válik. Ha három-négy évvel ezelőtt látom a filmet, talán ellenérzéssel fogadtam volna a cselekmény bizonyos elemeit, de ma hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a történet minden fordulata igazolhatóan életszerű, még akkor is, ha bizonyos mozzanatai a meglódult alkotói fantázia eredményei. A fenntartásokra leginkább a befejezés ördögi megoldása ad okot, s nem is igazán lehet a tények pontos, látható ismeretében sem eldönteni, hogy gyilkosságot látunk-e vagy öngyilkosságot, legfeljebb azt, hogy ez azért mégsem a Káin és Ábel viszonylat újrateremtődése, ahogy az egy reklámszövegben olvasható. A magyar filmmel szembeszegezett fő vád az utóbbi évtizedekben éppen az volt, hogy elhanyagolja a cselekményt, amelynek segítségével minden nézőréteg könnyebben hangolódik rá a műre. Ezúttal ezt sem kell nélkülöznünk, Sopsits Árpád olyan fordulatokkal tűzdeli meg filmjét, amelyek végig feszítőerőt jelentenek. Mondhatnánk, Szerelmi háromszög-történetet látunk, amiben nyitva maradnak a kérdések: a két fivér közül kit szeret igazán az asszony, a férjét-e vagy a sógorát? Vagy: ki a fivérek közül a kisfiú apja? Családi dráma — videó- levelek kockáin. Minden végig a sejtetés szintjén, valódi blues-hangulatú képsorok közvetítésével. A testvérek szerepét Horváth Lajos Ottó és Epres Attila játssza, a feleség Danyi Judit. Mindhárman kitűnőek, Danyi Judit ráadásul szép is. Régen ennyi elég volt, hogy a színészek országosan ismertté és népszerűvé váljanak. Ma ez aligha következhet be. Pedig nem ártana megtanulnunk azoktól, akik ezt jobban értik és alkalmazzák, hogy a művészetnek van egy üzleti, piaci része is. Filmet, színházat eladni csak vonzó színészek révén lehetséges. De a színészek imázsát felépíteni a közönség előtt nem csak a színészek dolga, ez menedzselés kérdése is. Menedzsereink pedig nincsenek. Ebből fakadóan sztárjaink sem, Sztárok nélkül pedig nem lesz közönség. Az újságíró hiába kínálja a „portékát”. Ez édeskevés. Pedig a Video blues isten bizony jó film. kórképet? azon kapom magam, hogy nagyon sok gondolat, szlogen igencsak ismerős a mai politikai szóhasználatban is — s nem éppen baloldali hpnatyák szájából... Ha jól meggondoljuk nincs ebben semmi rendhagyó, hiszen a frázisok, politikai indulatok csupán zászlót—jelvényt váltanak. Ízelítőül csupán két közismert aggodalmat, kifejezést, amit már Horváth Már- tonék is mondtak pl. kihal a nemzet, nem termelődik újra az a munkaerő, amely gondtalan öregségünket biztosítja; nincs (elég) gyerek. A másik a magyar kultúra és nép féltése a nyugati „kultúr mocsoktól, szeméttől”, ami elárasztja a médiákat. Meg is nevezhetném a forrást, neveket (Faragó megteszi), de nincs kedvem hozzá, mert hisz mindkét aggodalom jogos. Csak ma nem a szocialista népért, hazáért aggódik az illető, hanem a nemzeti és keresztény értékekért. S ezért olyan rosszkedvű (ízű) olvasmány Faragó könyve. A „létező szocializmusról”, ma már bátorság nélkül el lehet mondani mindent. Egy háborút vesztett országra tenyereit rá egy világbirodalom, hozva a maga ázsiaibizánci kultúráját, értékrendjét, s az identitásban sérült nép megpróbálta ezt valahogy túlélni. ÉRTELMISÉGE, szellemi elitje — súrolva az árulás határát — részben alkalmazkodott, részben kiszolgálta az új rendszert. Faragó több helyen idéz Veres Pétertől, Ily- lyéstől, Nagy Lászlótól, Benjámin Lászlótól és másoktól, (s nem tudom megítélni, hogy merő véletlen-e többnyire népiektől), akik a népi fra- zológiát a bolsevikhoz igazították, idomították. Ezek (a szövegek) bizony máris kiestek az Idő, az esztétika rostáján, mint ahogyan á kor vezérei Sztálin, Rákosi, Farkas Mihály stb is. Ez az ítélet — a történelemé — kegyetlen, de azzal még tartozunk az igazságnak, hogy az adott korban remény se volt arra, hogy a rendszer, a győztes világ-birodalom még a mi életünkben összeomlik. Pontosabban éppen 1956 (amelynek a megítélése ma sem egyértelmű, s akkor még nem szóltam eszméinek — eszményeinek a továbbéléséről) volt az, ami begyógyíthatatlan rést ütött az eszmén, rendszeren, s amely — milyen paradox a történelem! — annyi kommunista mártírt is adott a hazának (Nagy Imre, Maiéter, Donáth stb). Annak a hazának, amelyet a kommunisták ki akartak sajátítani, átfogalmazva — saját legitimitásukat igazolandó >— a történelmet, zenét, irodalmat, népi hagyományt is. Sajátossága ennek az volt — s ezt bőven illusztrálja, dokumentálja Faragó —, hogy tagadott, kiiktatott mindent, ami polgári, progresszív, európai. Más megfogalmazásban, a kor esztétikája, ideológiája úgy volt múltbaforduló, hogy konzervativizmusa kiiktatott mindent ami innovatív, progresszív miközben magát „haladónak”, forradalminak vallotta. (A mai politikai elit legalább nyíltan konzervatívnak nevezi magát, miközben ez is szelektíven mazsoláz a múlt értékeiből. Ha Rákosiék hőse Dózsa volt, akkor a máé Werbőczi, akinek a szobrát a kommunisták döntötték le. Ez utóbbi „hagyományt” ti. a szobordöntést és cserét azonban mintha átvettük volna. Akkor Lenin, Kun Béla, ma Erzsébet királyné, Nagy Imre szobra állíttatik föl, mintha a történelem nem történült volna, mintha az utcanévtáblák cseréjétől változna a ház, a ház lakóinak életminősége is... A KORRA SOK rosszat, kevés, sőt semmi jót nem lehet mondani. Nem is az volt a legnagyobb bűne, hogy pl. Petőfit, Munkácsyt, Erkelt stb. emelte eszménnyé, hanem a kizárólagosság, amellyel kirekesztett minden más értéket. Nemzedékek nőttek föl a bezártságban szellemi csecsemőként, infantilizmusban. S éppen ezt, az infantilizmust a legnehezebb kinőni, kiheverni, de akárcsak bevallani is. Ha egy ideig csak a baloldali- ság az érték, akkor logikus ellenhatásként és neofitaként a baloldaliság létét, létjogosultságát fogja tagadni a következő kurzus, s az Illés Bélák, Darvas Józsefek, Veres Péterek helyébe (vissza) jön Tor- may Cecile, Herczeg Ferenc, Harsányi Zsolt stb. a „tiszta forrás” helyett a gyöngyösbokréta. Gyermekbetegségek, amelyeket kinövünk? A polgár Márai, a proli Kassák óvta a művészeket a (párt) politizálástól, mert minden párt csak részérdekeket, értékeket képvisel, s ezzel kirekeszt, még akkor is, ha nemzetre hivatkozik. Faragó Vilmos könyve olvasható akár önkritikaként is. Egy állapotról, amely elmúlt, amelyet ideje lenne meg is haladni. (Magyar nemzeti ösz- szemlélet 1948-1956.)
