Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-10 / 159. szám
1993.július 10. A ‘Kekt-Maßyarorszty hétvégi mltékkte 15 Az árkokat betemetik, ugye... Réti János Egy sötét, meg egy világos színű Opel tem- pózza egymás mögött a földút kanyarulatait a nyári táj vakításában. Nemrég erről azt gondolta volna a szemlélő, hogy akciófilm forgatásába csöppent, vagy gonosz erők hajszájáról álmodik, holott nem történt más, mint az, hogy egy verőfényes szerda délelőt- tön találkozott két autó a Rétköz kies útszakaszán, Pátrohát elhagyva a Tisza felé. Ki hitte volna, akár öt évvel ezelőtt is, hogy egy ilyen jelenet a világ legtermészetesebb látványai közé fog tartozni 1993 nyarán ezen a vidéken. Kevés alföldi falu van, amiben el lehet tévedni, Dombrád ilyen. Amíg a községek legtöbbjében a házak az országút mellé rakódtak fel, addig Dombrádra érve elég egy utcafordulót téveszteni és elkerüljük a faluközpontot. Talán ezért olyan, mintha egy icike- picike mosolygós kertváro- socska lenne a híres-hírhedt folyó ölelő karja alatt. Abban is igencsak városias, hogy utcáit árkok barázdálják, a legújabbkori fejlődés jelképes lövészárkai. Az OTP irodájában Györkös Erzsébet fiókvezetővel és önkormányzati képviselővel beszélgetünk a gázprogram hátteréről. — Kezdetben úgy volt, hogy a házakba nem viszik be a csonkot, ekkor elhatároztuk, hogy önkéntes, önerős szervezésbe kezdünk. A képviselők is részt vettek az agitációbán. Végül több mint ezerkétszáz család látta be, hogy milyen nagy dologról, vissza nem térő lehetőségről van szó. Közben, az OTP megyei vezetése segítségével, korszerűsítésről lévén szó, sikerült kialakítanunk egy kedvező, általános törlesztési támogatású hitelkonstrukciót a jelentkezők számára. □ Ez felgyorsította az eseményeket... — A második ütemben a falu határáig jött el a vezeték és most fektetik le az utcákban. □ Mint képviselő hogy ítéli meg a dombrádi esélyeket? — Vannak biztató eredmények és kedvezőtlen kényszerűségek egyaránt. Amennyire lehet, igyekszünk kihasználni a pályázatok kínálta lehetőségeket. Az elmúlt 2-3 évben az úthálózat jelentős lemaradását pótoltuk. Egy két kivételt leszámítva szilárd, pormentes burkolatú úton lehet közlekedni a faluban. Másik oldalról viszont a szociális kiadások majdnem elvitték az első lakáshoz jutók támogatását. A testület átcsoportosítással mentette meg a keretet. A látogató a pontonhídról nézi a Tiszát. A Teremtő valószínűleg virágos jókedvében húzta végig az ujját ilyen játékos vonalvezetéssel a homokon és a nyomába toluló vízre azt mondta: legyen ez a Tisza. A folyó, a part ligetei és az ég megmagyarázhatatlan kékje. Minden együtt van ahhoz, hogy az emberek kedvüket, örömüket leljék benne. De a környezet és a melegnek ígérkező nyár önmagában még nem minden a szezon sikeréhez. Más valami is kellene. De mi? Ha ezt tudnánk, már előbbre tartanánk. Nemcsak Dombrádon, országosan is. Solymosi László polgármesterrel annak okait keressük hivatali irodájában, hogy a jelenleg mintegy 4500 lakosú községből mikor és miért mentek el emberek. Korábbi útikönyvek, forrásmunkák 6000 feletti lélekszámot jeleznek. — Dombrád története hasonló a magyar falvak történetéhez. A mezőgazdaság átszervezése, utánpótlásának az iparba való átcsábítása, a városok erőszakolt, aránytalan fejlesztése nyomán innen is sokan elköltöztek. A folyamat a '80-as években állt meg a mélyfekvésű belvizes lakás- építési forma megjelenésével. Akkor alakult ki a település mai struktúrája. A volt tsz jelenére terelődik a szó. A polgármester, aki maga is agrárszakemberként kezdte pályáját, elmondja, hogy új típusú szövetkezet jött létre, méghozzá három községre kiterjedően. Délelőtti pillanatkép A SZERZŐ FELVÉTELE — Legnagyobb örömünk, hogy a jelek szerint stabilizálódott a falu. Hova jutnánk ha szétszéledne a gazdaság, ha megszűnne a szövetkezet, mint társasági forma? A munkanélküliség ma elkerülhetetlen téma. Harcsa Bertalan jegyző is bekapcsolódik a beszélgetésbe. — Dombrádon közel ötszáz a munka- nélküli. Közülük 95-en kapnak jövedelempótló támogatást, 207-en viszont nem részesülnek ellátásban. Szóba kerül a Habselyemsztori is. Elmondják: a volt költségvetési üzem a Budapesti Habselyemgyárral közösen 1987-től működtetett egy részleget a faluban, amiben 240 asszony számára volt munkalehetőség. A 45 milliós beruházással készült egység 1990-ben csődbe jutott és bezárt, mivel elsősorban szovjet exportra dolgozott. Angol tőkés vásárolta meg az üzemet és újraindította a termelést. Szélesebb termékskálával és más követelmények szerint, amit — kár lenne szépíteni — bizony, nehezen szoknak meg a dolgozók. Aztán beszélünk a gyerekek továbbtanulásáról, az egyházak jelenlétéről Dombrád életében és arról, hogy a pártok itt is a falu érdekét tekintik mindenek felett. A polgármester személyesen is fájlalja a sportkör visszafejlesztését, de sajnos, csak a labdarúgás annyiba került tavaly, mint korábban az összes sportág együtt. Ha találnának támogatókat, a kajak-kenu szakosztályt szívesen életre hívnák újra! Csónakállomány van hozzá. Végére marad a közlekedés és a gáz. A kisvonatot mindenképpen meg akarják tartani akár anyagi áldozat, önkormányzati hozzájárulás árán is, mert létezése meghatározó a térségben. — Sajnos, a másik kérdésben kedvezőtlen választ kaptunk a miniszter úrtól. Sem a pontonhidat, sem a kompjáratot nem hagyják meg. Ezáltal Cigánd felé megszűnik a közvetlen összeköttetés és Borsod megye 14 kilométerrel kerül távolabb. Reméljük viszont, hogy a vezetékek körüli huzavona elmúltával a gázprogram és a telefonfejlesztés nem akadozik tovább. Ezek mind érintik a környék többi települését is. Tudom, hogy olcsóbb leállítani, megszüntetni, mint működtetni valamit, de én az ilyen megoldásokat ellenzem. A környezeti kultúráért igenis áldozniuk kell az önkormányzatoknak és ebben elengedhetetlen a térségi szemlélet: egyik község helyzete összefügg a másik sorsával. Már Nyíregyháza felé kergette az utazókat a kánikula, amikor a riporternek eszébe jutott az OTP-ben dolgozó kedves hölgy mondata, akiről kiderült: az áldatlan telefonhelyzet miatt ő segítette a találkozások létrejöttét. Azt mondta — a vendég elé téve a gőzölgő kávét — nem ismer lehetetlent! Segélykiáltás (köz)biztonságunkért Kováts Dénes A közelmúlt eseményei is arra késztetnek, hogy számba vegyük a mindennapjaink biztonságát zavaró, nyugalmunkat zaklató jelenségeket. Mert anélkül, hogy túldramatizálnánk a helyzetet, számos példa mutatja: (köz)biztonságunk igen ingatag talajon áll. Ennek számos összetevője van, s egyedül a rendőrséget nem kiálthatjuk ki bűnbaknak. A rájuk zúduló terhek, jogalkotásunk és gyakorlatunk felemássága ugyanis eleve meggátolja azt, hogy biztonságban érezhessük magunkat. Készül ugyan a rendőrségi törvény — bár azt nem lehet még biztosan tudni, mikor fogadják el, s mennyire járul hozzá, hogy demokráciánk valóban az állampolgárok érdekeit tartsa szem előtt, s ne érje meg sokaknak bűnözővé válni. _ Állítólag hazánk a nemzetközi összehasonlításban a bűnügyileg közepesen fertőzött országok közé tartozik, Európa legtöbb államában a miénknél lényegesen rosszabb a helyzet. Ez persze sovány vigasz akkor, ha egyre kevésbé érezhetjük biztonságban magunkat. Jelentősen nőtt ugyanis a személyeket sértő, valamint a közlekedési és a közrend elleni bűncselekmények száma, egyre gyakoribbak az erőszakos, kegyetlen elkövetési módszerek, a bűnözők lőfegyverhasználata, a szervezett bűnbandák aktivitása. Tény az is, hogy a magyar rendőrség létszáma tízezer fővel kevesebb a nyugat-európai átlagnál, nálunk 400 lakosra jut egy rendőr, a legtöbb államban 250-300-ra. Ez az adat is sok mindenre magyarázatot ad. A közbiztonságunkat zavaró, sőt, sértő jelenségeket nap mint nap sokan tapasztalják, de ha valaki oly szerencsés, hogy az ismeretségi körébe tartozók nem válnak valami módon bűncselekmény áldozatává, a bűnügyi krónikákban számos bántó, sokkoló, vagy tragikus híradásra bukkan. A bolt- és lakásbetörések manapság már mindennapos hímek számítanak; különböző, de gyakorlatilag egyszerű módszerekkel dolgoznak az elkövetők: felfeszítik az ajtót, levágják a rácsot, lakatot, betörik az ablakot. Esetleg kibontják a tetőt vagy a falat, s úgy jutnak be, aztán összepakolják azt, amire szükségük van, vagy ami a kezük ügyébe kerül. Emellett lopnak szemtelenül nemcsak pincéből, de udvarról vagy nyílt utcán is, esetleg feltörnek nappal vagy az éj leple alatt gépkocsikat. Nagy pimaszságra, s némi bátorságra vall az az eset, mely legutóbb egyik ismerősömmel történt meg: míg ő a telkén dolgozott, valaki betörte gépkocsijának hátsó ablakát, s elemelte táskáját, valamint a hangszórókat. Ezek az ügyek még talán azért nevezhetők szolidabbnak — bár kárt és nem kis bosz- szúságot okoznak az elkövetők — mert senki testi épségét nem veszélyezteik. Persze a büntetést megérdemlik ezek a rablók. Feltéve, ha sikerül lebuktatni őket. De ha így is van, félő, hogy csupán ej- nye-bejnye, pár forintnyi pénzbírság, vagy felfüggesztett büntetés az, amit kiszabnak rájuk. S ennek nemigen van visszatartó ereje. * Az előbb felsoroltaktól veszélyesebbek azok az ügyek, melyekről mindennap beszámolnak a rendőri jelentések: nyílt utcán, s szinte minden napszakban gátlástalanul támadnak meg járókelőket. Egyre gyakrabban bandákba verődött bűnözők. S ilyenkor bizony kisebb-nagyobb verést is kapnak az áldozatok. Főleg, ha nem rettenti meg őket a túlerő, a fenyegetőzés, a különféle, bántalmazásra alkalmas eszközökkel felfegyverkezett támadók fellépése. Akiknek sokszor nemcsak a rablás a céljuk, hanem mások bántalmazása is, túlerejüket kihasználva. Rátámadnak gyerekre, ittas vagy csak gyanútlanul sétáló emberre, s elveszik kerékpárját, ruháját, értékeit. Oda a keservesen összekuporgatott pénzből vett álomkerékpár, a gyűrű, a nyaklánc — vagy éppen a dzseki és edzőcipő. (Ráadásul még örülhetnek, ha komolyabb sérülések nélkül megússzák a támadást.) S ha még készpénz is kerül, akkor' van miből áldomást inni, azonnal. Felnőttek, és gyermek- vagy fiatalkorú egyének egyaránt szerepelnek az elkövetők között: ez utóbbiak egyre gyakoribb megjelenése különösen döbbenetes. Mert mi lesz azokból a fiatalokból, akik már tizenévesen betörések, utcai rablások részesei? Vajon hogyan nevelik őket szüleik — ha nevelik egyáltalán, — milyen felnőtt válik belőlük? Félő, hogy a bűnözők utánpótlás-bázisát jelentik egyre nagyobb számban, s céljuk csupán annyi az életben: a mások által megszerzett értékek elrablása, s potom áron való értékesítése. Ehhez segédkezet, sőt, ösztönzést adnak azok az orgazdák, akik tudván tudják, honnan származik a megvételre felajánlott áru, mégis szívfájdalom nélkül megveszik. A harmadik nagyobb csoportba tartoznak azok az ügyek, melyekről sajnos elég sokat hallottunk az utóbbi időszakban: amikor gyilkosság árán jutnak értékekhez a gazemberek, vagy amikor emberölésbe torkollik valamilyen aljas szándékuk megvalósítása. A teljesség igénye nélkül elég, ha csak a legutóbbi nyíregyházi gyilkosságra, a’budapesti házaspár vagy a taxis, a Miskolc környéki benzinkutas, vagy a komlói asszony megölésére gondolunk. S mindet brutálisan, különös kegyetlenséggel követték el. Az átvágott torok, a tucatnyi késszúrás, a gyilkosság előtti bántalmazás mind-mind krimibe illő jelenet: sajnos valóságunk eseményeivé váltak. Mert ezekben az ügyekben — túl azon, hogy emberéletet követeltek — a kegyetlenség az, ami igazán elborzasztó, megdöbbentő és elrettentő. És az elkövetők javarészt fiatal, sőt, fiatalkorú egyének. Eldurvult világunk salakjai, akik egy része még a megbánás jelét sem mutatja... * Minden bűncselekmény felháborítja a jóérzésű embereket, s természetesen minél súlyosabb esetről van szó, annál nagyobb a düh és a harag a megdöbbenés okozta érzelmek után. Talán ezért sem meglepő, hogy egyre többen mondják: jogalkotásunk zsákutcába jutott, mert a büntetés nagyon gyakran nem áll arányban az elkövetett bűnnel. Szigorúbb törvényeket, s ítélkezési gyakorlatot követelnek nagyon sokan, mert a félelem egyre jobban rátelepszik a gondolatokra, a lelkekre. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy akikkel beszélgetek, mind többen vetik fel: nemcsak szigorúbb ítéleteket várnak, de helyesnek találnák a halálbüntetés visszaállítását. Mert igaz, megszüntetésekor is két részre szakadt a szakértők és a köz véleménye, s igaz az is: a meggyilkolt ember nem támasztható fel, — de hol van akkor a bűn és büntetés aránya? A szándékosan embert ölöket sokan nem nevezik embertársainknak, s van is igazság szavaikban. A gyilkosok jó része több-kevesebb év után ismét közöttünk jár, s volt rá példa: szabadulása után újból elkövetett szörnyű tettet. A békés, törvénytisztelő állampolgárokat sokkolva. Ahhoz, hogy rend legyen, hogy nyugodtan sétálhassunk végig az utcán nappal és éjjel, hogy ki merjük egyedül is engedni gyermekeinket az utcára, rendet kell teremteni. Ezt pedig csak szigorú törvényekkel, s azok következetes betartásával lehet elérni. A többség (köz)biztonsága érdekében.
