Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-10 / 159. szám
Szemenszedett valóság Pál Gyula: Örökváltság Zsák Zoltán felvétele Antall István Hét órakor. De pontosan reggel hétkor, amikor a város még valóban ártatlanul és romlatlanul szőke, bekanyarodik a Kossuth térre. A fák alól, a padok felől friss fuvallat: az éjszakai eső illata. Az első csókok áfonyaíze, a föld, a fű nyers szaga. A városháza még alszik. A könyvesbolt rácsáról még a lakat sem hiányzik. A járdán, a kis boltok redőnyei, kirakatai előtt egy nagydarab ember billeg. Léc kartárs szikrázik. Fölötte glóriaként lebeg a lencse alakú cégér: Ofotért. A képkeretező redőnye még a földön. A lépcsőn a segéd várakozik a kulcsra. Jön is, jön már Lenku- ci, vastagon vakolt arcán el- omlik a mosoly. Léc kartárs hunyorint a szemüveg mögül, de nem áll meg. Belemarkolva kapaszkodva a levegőbe, or- thopéd cipőit vonszolva az ABC felé araszol. A cipő patkói csikorognak. Ma nem ő a soros... — Zoltán bátyám! Hány cukorral? —... hagyd majd én! Inkább én. Együtt a csapat. A megyeháza első emberének pilótája. Derékban húzott bőrkabátja is jelzi foglalkozását. A fia a „Kossuthba” jár... Az Állami, — hogy ne mondjam a Centrum Aruház dekoratőre. Főember. Majdnem művész. Makulátlan öltöny, nyakkendő, fehér ing... — Gyere Zolikám! Mesélj, mi újság? Léc a pultnak dől. „Kibéleli” a kávét, markába önti a tablettákat, fanyar mosollyal néz a kávéfőzőnőre, s a kanalat a pohár széléhez szorítva ledönti a feketét. Elégedetten sóhajt: így legalább jólesik! — Kérlek szépen Léc, én nem is nézem mit csinálsz! Teljesen meg vagy őrülve. Konyak és gyógyszer! Nem sajnálom tőled — félre ne értsd —, nem sajnálom, de csak a kávédat fizetem. A koporsószögeket fizesd magadnak! Zoli bácsi idegesen legyint és felénk fordul. Végre megindulhat a diskurzus. Zoltán bátyám ma a múzeumba megy fotózni, gyönyörű munka lesz, a Benczúr-hagyaték bútorait kapja lencsevégre. Aztán kiutazik Cégénydányádra. Ko- roknay Gyuszi ír valamit a műemlékekről. A kastélyt kell lefényképezni. — Juciék? Juciék jól vannak. A nagyapa is. Hál’ istennek... Én pedig csak állok. Állok és nem akarom elhinni, hogy befogadtak. — Ugye jössz reggel Pistám? Holnap te vagy a soros... Bamba mosollyal bólogatok, s még most sem értem, mitől a megtiszteltetés: Befogadtak. A város legfőbb méltóságai! Ez a négy-öt ember, aki minden reggel fél órát áldoz az életéből... Az áldozati oltár kávégőzében pedig mindent, a szó szoros értelmében mindent meg lehetett tudni a városról. Ami itt el nem hangzott hétköznapok reménytelen, vagy csillogóan reményteli hajnalain, azt nem is volt érdemes tudni. Azóta okkal gyanakszom: Ennek a városnak nem jutott más, csak homok. Ivóvizet későn,"villanyt is nehezen kapott. De polgárai — a szó legnemesebb értelmében — mindig voltak. Ha nem a saját szememmel látom, hát nem hiszem. S a polgárok között is az első, nekem, s bizonyára másoknak is a legkedvesebbek közé tartozó, Zsák Zoltán. Ő, aki ennek a fantasztikus asztal nélküli asztaltársaságnak, ennek a két rohanás közötti ácsingózásnak a mozgatója, szervezője, legvonzóbb alakja... Nem! Nem kérem szépen. Nem volt. Legvonzóbb alakja. Immár örök jelenidőben, mert mindörökké... Lehettem a ház vendége is. Tucatnyi éhenkórász diáknak sült a lapcsánka. Toronymagasra nőtt a tálon. S a rózsaszín leányszoba cukrozott levegője helyett izgalmas szellemi légkört, barátságot, szerelmet, otthonosságot, és — milyen furcsa, nem ellentmondás: európai tágasságot érezhetett az ember. A felnőttek, a felnőttebbek, a szülők „nem telepedtek ránk”. Zoli bácsit mi kértük, üljön közénk. Talán nem véletlen, hogy a diplomaosztónkon is ő fényképezett. Dehogy kérem! Nem pénzért. Csak úgy, szerelemből... Valahol arra, hol Krúdy Gyulával is találkozhatott az ember a bólogató lombok alatt, csöndes nyári délutánokon... Ahol holtan dőlt a falnak az árnyék. A zöld lepelbe burkolódzó Kiss Ernő utcán. Abban a házban. A puritánlíra paraszti származású piktora, Pál Gyula elfúló hangon mondta utolsó mondatait magnószalagra. Pályájáról, munkájáról beszélt. Tartottam magam. S a mikrofont... Miközben felesége fojtott zokogása átáthal- latszott a lefüggönyzött ajtón... Akkor már tudtam, hogy írnom kell róla. Az országos kulturális hetilap is el tudott képzelni, — némi fanyalgással — a műcsarnoki kiállítás után néhány sort, fél oldalt. Fényképért, reprodukcióért kihez is fordulhattam? Zoli bácsi halálosan komolyan vett. Úgy fogadott, mint valamely világlap első munkatársát. S úgy is dolgozott. A cikkből semmi nem lett. A képet lehozták. Soha nem fizettek. A reprodukciók közül máig őrzöm a másik kettőt. Zsák Zoltán volt az, aki fekete-fehérben, oly tónusgazdagon, oly finom alázattal fényképezte más alkotását, hogy annak részleteit, árnyalt szépségeit, mélyebb rétegeit akkor ismertem meg igazán. írhatnám még, hogy mikor és hol született Zsák Zoltán, írhatnám, hogy ősei, szülei, rokonai emberi ágon, mind méltó és tisztes emberek voltak. Édesapja nemzetközi hírű tudós. írhatnám, hogy sorsát szétzilálta a háború, hogy gyökeret itt eresztett, élni itt élt. írhatnám, hogy szerette a zenét, gyermekét, feleségét. De csak egy jelző bukkan föl újra és újra. Mester volt. Mester a szó reneszánsz értelmében. A teljesség igényével. szürcsölte a teát, miközben gonoszul mosolygott. — Azt mondod: szmó-ó-ó- king?! A gyereknek szíve-lelke benne volt a mozdulatban, ahogyan apja lábára csusz- szantotta a papucsot. — Igen, papa. Mindenki abban lesz. — Kivéve téged. — De miért Apa, igazán... — Azt mondtam: nem leszel szmokingban! A gyerek hangja sírásán remegett: —Apa is szmokingban áll az esküvői képen... —Apám utolsó gáláns gesztusa volt. Mindenét arra költötte. A gyerek a szőnyegre csapott öklével, és akaratlanul kiszaladt a száján: — Mért ver engem ezzel az isten, hogy nem ilyen apám van?! A férfi tágra meredt szemekkel figyelt egy darabig, mintha távoli zajt hallana, azután felugrott, és kékre válton rikácsolta: — Mars ki! — Fél cipője még a lábán volt, és lesántult ember módján rohangászni kezdett. Felesége ijedten figyelte, és ő is felállt. — Azt mondtam: Kotródj! — toppantott a férfi. — Tűnj a fészkes fenébe! — Béla, hogy beszélsz a gyerekkel? — Ne taníts! Őt oktasd! Ezt kellene! Ezt kellett volna megtanítanod, hogy azt a parányit, amit manapság még elvárhatunk, azt a minimális tiszteletet megadja az apjának, aki nemez... nemezette, és felnevelte, vesztére! A gyerek anyjához hasonlóan őszintén megszeppent, de attól a szóbotlástól, hogy fel- hevült apja nemzette helyett nemzettét mondott, röhöghet- nékje támadt, de elfojtotta, és hirtelen elszánással tekintett apjára. A szmokingnak már úgyis lőttek, hát legalább odamondogat. — Tőlem nem tiszteletet, hanem alázatot követel, Apa! Ha elmondanám az iskolában, hogy tizennyolc éves koromban is én fűzöm a cipőjét, körülröhögnének. Apa zsarnokoskodik a családja felett! —Kuss! — Anyának is mindig aláz- kodnia kell a konyhapénzért, mert fölötte is játssza a zsarnokot, akár egy középkori úrhatnám polgár!... Gyorsan feltépte a bejárati ajtót, és pergő léptekkel isz- kolt le a lépcsőházban. A kapuban megállt pillanatra, hogy hallgatózzon: vajon utána rohan-e az apja, de csak saját lélegzését hallotta. Ingújjaban szaladt le, s a tavaszi zápor hamar eláztatta. Szándékosan áztatta magát, hogy tüdőgyulladást kapjon, s aztán a koporsója felett mea culpázhat az apja... Amikor már nagyon fázni kezdett, hazament. „Lesz. ami lesz” — gondolta. Anyja azonnal sírásán fürdőköpenybe burkolta, és a fürdőszobából á nagy szoba felé tuszkolta. — Egyformán önfejűek vagytok mind a ketten — sóhajtotta. — Menj, kérj bocsánatot. A fiú előbb tiltakozott, de azután arra gondolt, hogy érettségi után úgyis elköltözik, addig meg ott egye meg a fene az egészet... A pja az ablaknál állt, háttal az ajtónak. Amint fia belépett, kicsit megrezzent, de egyébként nem mozdult. Ellenben mielőtt a gyerek megszólalhatott volna, azt mondta: — Megkapod a pénzt a ... ruhára. Nyáron dolgozni mész, és visszafizeted. És nem kelj többé a cipőmet fűznöd. Úgy állt az ablaknál, kissé meggörnyedve, mint Napóleon császár — Szent Ilona szigetén. A polgárosodás esélyei Nyári folyóirat-tallózó Vasy Géza R. Várkonyi Ágnes Zrínyi és a tenger című esszéje a Liget nyári számában olvasható. Zrínyiről minden magyarnak illik valamennyit tudnia, az érettségizetteknek pedig politikusi és hadvezért munkássága mellett irodalmi főművét, a Szigeti veszedelem című eposzt is olvasnia kell (igaz, újabban szemel- vényes kiadásban csupán). Lehet-e újat mondani egy több mint háromszáz éves, ismert műről és szerzőjéről? Lehet bizony, s lényegeset A mikrofilológia felől indul el a szerző, egyetlen versszakot, s annak központi fecskeképét állítva a középpontba, a fecskéét, amely szájában kevéske vizet viszen. A bravúros elemzés innen vezet el odáig, hogy az a víz a tenger cseppje, s hogy a művet közlő kötet címe — Az Adriai- tengernek Syrenaia Groff Zrínyi Miklós — nemcsak annyiban képes beszéd, mint eddig is tudtuk, azaz hogy jelentése szerint Zrínyi Miklós, Magyarország költője, hanem másként is. A tenger — ez az ősi költői toposz — a reneszánsz és a barokk kor humanizmusának értelmezése szerint „a humanitás szülője”. A partra szálló Zrínyi ennek a tengernek az üzenetét hozza. A címlap a könyv programja. Nemcsak Szigetvár védelme és nemcsak a háború a Syrena-kötet tartalma, hanem a megteremtendő béke és humanizmus, a szerelem, kettős értelemben. Mindaz, ami jelképesen a tenger.” Ez az értelmezés tehát nemcsak a címet, hanem a címlapképet is a mű szerves részének tekinti, s mindezt úgy vonatkoztatja a korra, hogy abban meg a lényeges változást előkészíteni törekvő erőket emeli ki, s köztük elsőként magát Zrínyit, „Európa csillagát”, ahogy a velencei követek jelentésében szerepelt. Kell-e mondani, hogy mindennek nemcsak a török kiűzésének a konkrét tervezgetése kapcsán van jelentősége, hanem minden korban, a változtatások minden törekvésében? Zrínyitől Weöres Sándorig sokat hullámzott az örök tenger; Weörest is az örökkévaló dolgok foglalkoztatták elsősorban. A júniusi Forrás Albert Zsuzsa összeállításában tucatnyi pálya- és kortárs emlékezését közli a nyolcvan éve született költőről. „Legendákat” a szerzőről, akinek személyisége ebből a szempontból különösen hálás, hiszen nem csupán a tehetsége volt a szokványostól elütő. A legendárium természetesen nyomatékosan életrajzias, de a művekre is fényt vető. Az átlagember szemével nézve bogaras különc volt Weöres Sándor, valójában a zseni formálta hétköznapjait is művészetének törvényei szerint. A 2000 júniusi számában olvasható egy tanulságos Ezredvégi beszélgetés Esterházy Péter íróval. A szöveg eredetileg a televízióban hangzott el. Sok mindenről szó esik a pályakezdéstől kezdve a demokrácia mai esélyeiig, a regényírástól a magyar nyelvig, s inkább megfontolt, mint kihívó elemzésvázlatokat kapunk. Több a „kihívó” elem Nádas Péter ugyanitt olvasható esz- széelőadásában, amelyet egy frankfurti bank felkérésére, egy reprezentatív tanácskozás vitaindítójaként készített. Nádas Péter kétféle embertípust különböztet meg: a sorsának kiszolgáltatott, és a sorsát szervező embert. Az első típus „úgy éli a sorsát, hogy se rendezni nem tudja, se alakítani, következésképpen nincsen a sorsához technikája”, a másik típusúnak „van technikája, de valójában nem tudja, hogy mit alakít és rendez. Egyetlen dualitáson belül mások a prioritások, az egyik túl messzire lát, a másik túl közeire, s így aztán a másik megértésére egyiknek sincs sok esélye”. Az igen szuggesztív kiinduló tételre épülő dolgozat következtetései közé tartozik az is, hogy napjainkban nemcsak az egyenlőség prioritására épülő kommunizmus omlott össze, hanem léket kapott az a kísérlet is, amely az egyenlőség és a testvériség rovására az individuális szabadság prioritására épített. Kérdések, hipotézisek és állítások sorakoznak, s ezt tanúsítja az előadást követő, s több részletében ugyancsak olvasható vita, amely természetesen semmit sem old meg igazán. Ez a termékeny félbema- radottság jellemző a Kortárs vitájára is, amelynek szerkesztett szövegét a júniusi lapszám adja közre. A téma igencsak időszerű: A polgárosodás útjai és esélyei Magyarországon. Tőkéczki Lászlónak tavaly szeptemberben jelent megy egy tanulmánya, s ez kínálta a kiindulópontot az írószövetségben rendezett vitához, amelyben több volt a történeti elem, mint a jelenre s jövőre utaló okfejtés, viszont még a történelmi tényanyag kapcsán is szögesen ellentétes nézetek voltak terítéken, s nemcsak arról, hogy milyen jellegű és mértékű polgárosodásunk egy-egy korszakban, hanem arról is, hogy volt-e egyáltalán. 91 Xekt-Maqijarorszáq hétvégi mdíéklete ' 1 3 1993. július 10. ___________ _ Varga József: Vándor
