Kelet-Magyarország, 1993. július (53. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-10 / 159. szám

12 [ ß %i(et-Maf{iiarorszáp[ hétvégi mííéfáte

1993. július 10

Jegyzet

Tanulnak a gyerekek

Lázár István

zt mondja G.: — Én nem tudom, hogy szerte az országban máshol miként megy a privatizáció. De mifelénk ennek van egy eléggé általános képlete. Úgy is mondhatnám, hogy vezérfonala.

— A korábbi vezetés — folytatja G. —, sietek hozzátenni, teljesen függetlenül attól, hogy ennek a korábbi vezetésnek milyen a politikai múltja, a jelene és az ambíciója, igyekszik hátráltatni a cég külső kézbe kerülését, legyen az bel- avagy külföldi kéz. Erre nem egy lehetőség van, az egyik legegyszerűbb azonban, hogy a céget hagyják fokozatosan lerongyolódni. Amire sokféle módszer létezik. Befagyasztom a piacot, miközben rendeléshiányra panaszkodom; bújtatom a pénzt, és közben eladósodottat játszom; vészhíreket bocsátók szárnyra, mire a java emberek, félvén a fenyegető elbocsátástól, maguktól továbbállnak, és így tovább.

— A taktika tehát sokféle, ám a stratégia kétféle lehet. Az első esetben a céget a vezető menedzsment azért hagyja tönkremenni, hogy azután, megmentőként, saját maga potom olcsón vásárolhassa föl. Talán éppen abból a pénzből, amit sikerült el- dugdosni erre-arra. Ebben az estben a piaci kapcsolatok azonnal fölelevenednek, a cég iránti pénzügyi bizalom helyreáll, és netán még az önként távozott java munkaerő is visszagyűjthető.

—A másik stratégia esetén — magyarázza tovább G. — a lerobbant üzemet a volt menedzsmentje végképp magára hagyja. Tegyen velem az állam (más esetben az ön- kormányzat stb.), amit akar. Maguk ugyanis közben már kialakítottak egy párhuzamos kapacitást, egy azonos vagy rokon profilú üzemet, amelyhez átvitték a megrendeléseket, a piaci és a banki kapcsolatokat, no meg persze a jobb munkaerőt. Ebben az esetben ugyanakkor, és ezt föltétien elismerően kell említeni, számottevően korszerűsítenek. Az odahagyott, régi üzemmel párhuzamos, már magántulajdonú új üzemben egy vagy több generációval fiatalabb a berendezés, és így jobb, kelendőbb lesz a termék.

— De hát ezek... de hát ezek az emberek, ez a te régiúj menedzsmented, még ha látod bizonyos erényüket is... ezek végeredményben rablók, gengszterek — háborog mindezt hallgatva H. — kétségtelenül. Azok is. De azért csak lassan a testtel — feleli G. — Túlságosan fölösleges moralizálnunk. Nézd csak meg azokat a privatizációkat, ahol a „megmentő” a nyugati tőke. Megmentő? Gyakran nem is lerobbant, hanem egészen jó állapotú, csak az átalakulás zűrzavara miatt megroggyant üzemekhez is hozzájut. Netán éppen csak a privatizálás heveny divatja juttatja szerephez. Akad persze jó példa is. /

Am gyakran a puszta piacszerzés, a behatolás vagy az itteni, konkurens termelés felszámolása a cél. A gazdasági gyarmatosítás. Az itteni versenytárs kikapcsolása, amelyről mi nem is gondoltuk, hogy a Lajtán túl gondot okoz. Es azt tudod-e, hogy mennyi, odahaza már elavult, kidobásra érett nyugati termelőberendezés kerül most hozzánk átköltöztetésre? Ide az is jó...

— Végül is—zárja a fejtegetését G. —, ahol a külföldi tőkétől sem idegen némely gengsztermódszer alkalmazása — gondoljunk csak arra, ami Ozdon történt, ahol Petrenkó helyett azok a németek kapták a fő teret, akik azután romhalmazt hagytak maguk után! —, ott némi megbocsátással nézem a hazai, mi tagadás, nem éppen korrekt módszereket alkalmazó menedzsmentjeinket. Próbálkoznak, cseperednek ők is. Tanulnak a gyerekek.

Szakrális művészet

Gyönyörű ötvöstárgyak, ezüst veretes kötésű evangéliumok, arany és ezüst szertartásedények, pompás ikonok sorakoznak az Iparművészeti Múzeumban a Magyarországi nemzetiségek szakrális művészete című kiállításon. Képünkön egy talpas kereszt látható 1870-ből.

Barokk a magyar népművészetben

Széktámlák: 1781 Szentes, Csongrád megye és 1770 Győr-Moson- Sopron megye

Budapest (MTI) — Barokk módon képekkel, szobrokkal, tárgyakkal zsúfolt kiállítás nyílt a Néprajzi Múzeumban. Abból az alkalomból, hogy a barokk stílus, ez a nagy, tevékeny, történelmi, művészeti stílus, amely valamennyi európai országban rangos emlékeket hagyott, most kiemelten szerepel kontinensünk művészeti programjában. Lévén, hogy 1993-at a barokk éveként ünnepli Európa.

Merőben szokatlan azonban, hogy egy népművészettel foglalkozó intézmény a „magas” stílusok jegyeit keresse működési területén. Ezért aztán a Barokk a magyar népművészetben című kiállítás arra is választ keres, vajon beszélhetünk-e barokk vonásokról a mai népművészetünkben.

A válasz azért is figyelemre méltó, mert e külsődleges szempont szerinti válogatás gazdagíthatja emlékeink művészeti, történeti megítélését, s olyan tárgyakat is az érdeklődés középpontjába állíthat, amelyeket eddig nem tartott számon a népművészet.

— Barokk korszakot nehéz lenne fölállítani a népművészet emlékanyagában — véli Szacsvay Éva, a kiállítás rendezője. — Ám barokk vonásokat mutató emlékeink szép számmal vannak. Időben a 18. század elejétől a 19. század végéig születnek ilyen alkotások.

Felmerül ezek kapcsán az a kérdés; meddig is terjed a népművészet? Klasszikus értelemben az ősi, az egyszerű, a felső rétegek által nem befolyásolt, a paraszt emberek által készített tárgyak tartoznak ide. Ilyen értelmezés szerint azonban ezek és a „magas” művészet között marad egy kör. Mégpedig az árusoktól beszerzett, búcsújáró helyekről hazahozott szobrok, képek, a mesteremberek által készített céhládák, edények, okiratok, és egyéb barokk díszítésű szerszámok, használati tárgyak. A parasztság művészei ugyanúgy végigjárták a fejlődés útját, mint az elit művészei. A céh-legények, mesterek pedig vándorlásaik során közelről találkoztak az európai áramlatokkal. Megrendelésre, piacra dolgoztak, gyakran barokkos szellemben. Aki e tárgyakból választott, vásárolt, saját ízlése, esztétikai értékítélete szerint tette azt, a barokkot választva.

Céh- és kelengyeládákkal, tükrösökkel, dús faragású karosszékekkel, festett, kazettás templommennyezetekkel, színes, díszített kancsókkal, figurás szerszámokkal, aranyozott Mária szobrokkal, gazdagon hímzett térítőkkel, ragyogó, festett üvegablakokkal zsúfolt a kiállítás. Igazi barokk módon rendezve.

Köztudomású, hogy a barokk szorosan kapcsolódik a katolikus egyház barokk-kori megújulásához, felvirágzásához. A felerősödő Mária-kul- tusz a templomi és a lakások- beli szentképeken, szobrokon, emléktárgyakon a népi vallásosság népszerű tárgyi emlékein jelenik meg, Csehországból és Ausztriából terjedtek el a festett üvegképek. Búcsúbeli kegyképek, falusi házioltárok, útmenti keresztek, fogadalmi szobrok sorolhatók a katolikus népművészet barokkos tárgyai közé.

De ott vannak a barokk vonások a kor protestáns templomaiban is, a festett meny- nyezetek kazettáin, az úrasztali edények, térítők mintáiban is. Vagy a díszesen kötött Bibliák és énekes könyvek, a református lelkészek által illusztrált anyakönyvek grafikáiban is.

Barokkos oromzatok, homlokzatok, szoborfülkék, ablakkeretek, tornácok, tisztaszobák hirdetik, hogy a népi építészet a mintáit a hazai barokk tempolomoktól, kastélyoktól, kúriáktól vette, az ország más-más vidékein meglehetősen nagy különbségeket mutatva. Attól függően, hogy

hol éltek a módosabb gazdák, kézművesek. Nyomot hagyott a barokk ízlés a lakásbelsőben is, a parasztházak berendezéseiben, bútoraiban. Leginkább a faragott támlájú székek, falitükrök, tányérokkal megrakott tálasok formáiban.

Külön fejezetet érdemel a nemzetközi barokk stílusáramlatainak magyarországi meghonosádásában a céhszervezetek közreműködése. A magyarországi céhrendszer újjászerveződése a 17-18. század fordulóján, a török megszállás megszűnése után, éppen a közép-európai barokk virágkorával esett egybe. Százával alakultak a céhek a falvakban is. Tárgyi és írásos emlékeiken a kor uralkodó stílusáramlata szervesen keveredik a helybeli népi motívumokkal. Tizenhat vidéki múzeum, tizenöt egyházi gyűjtemény és egyházközség, számos magángyűjtő kölcsönözte a parádés anyagot a Néprajzi Múzeumnak, illetve a rendezésben közreműködő nyírbátori Báthory István Múzeumnak.

A június 20-áig Budapesten látható kiállítást ugyanis az év további részében Nyírbátorban tekintheti meg a közönség.

Szószékkorona 1781, Merenye, Baranya megye

Csák Gyula: SZITIOkllig

/

dősebb Zelenák Béla postatisztviselő hanyatt dőlve olvasott a fotelben. A szétnyitott újságlap egész fejét' eltakarta. Kis, kerek asztalán tea gőzölgőit mellette; a gőz játékosan ölelkezett az ajándékba kapott holland szivar illatos füstjével.

Ez a vacsora utáni teázás volt — úgyszólván — legkedvesebb élvezete. Apjától öröklött szokás volt ez is, mint megannyi apró gesztus, amelyek mostanában kezdtek elő- tűnedezni. Csak ezeket örökölte.

Földjük is volt valaha, de nagyrésze elúszott még a második világháború előtt, a maradék a háborút követően. Szokások maradtak — és a posta. Apját is ott nyugdíjazták.

Felesége csipkét horgolt, a fiú pedig mellette kuporgott. Nem a horgolást figyelte, hanem anyja arcát leste. Néha, amikor összeakadt a szemük, riadtan, kérdőn figyelt rá,

majd imára kulcsolt kezeit áliához emelte, és könyörgően suttogott:

— Tessék már szólni, Mami!

Anyja gyorsabban kezdte

mozgatni a horgolótűt, s amikor megszólalt, rövidet, nehezet sóhajtott.

— Béla. Kellene kétszáz forint a gyerekeknek. Be kell fizetni az érettségi bankettre... Hallod?! Figyelj rám, az isten áldjon meg!

A férfi leeresztette az újságot, és szemüvege fölött nézett feleségére.

— Mit mondtál, kérlek?

— Adjál Zolinak pénzt az érettségi bankettre.

— Ötszáz forint... — koty- tyantotta közbe a fiú.

— Az előbb mintha mást hallottam volna — dörmögött az apa.

— Egyébként mért kell ekkora lármát csapni? Azonnal rohan vele? Hozd ide a kabátomat!

A hosszú, sápadt képű fiú kiemelte a szekrényből a kabátot, és készségesen apjának nyújtotta.

— Ötszáz forint — mormogott ismét a férfi, miközben előnyálazta tárcájából a pénzt.—Nagy bankettet csapnak az urak.

— Egyszer van az életben, papa — motyogta a fiú.

— Na, persze, persze. — Ismét az újságba temetkezett.

A gyerek elvette a pénzt, de továbbra is ott állt a kabáttal, kissé előrehajolva, mint próbákon a szabó. Anyjára tekintett, és elvörösödve megszólalt:

— És... kellene száz forint a fényképre...

Apja bosszús képet vágott, de szó nélkül megint a tárcájába kotort, és kivette a százast.

— Meg... szmoking — nyögte a fiú. Olyan halkan mondta, hogy apja nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené.

—Leszel szíves a cipőmet— mondta, és a hamutartón heverő szivarjáért nyúlt, de tévedésből a forró teába dugta

az ujját, amit nekihevülten rá- zogatott a levegőben, s dühösen meredt a kölyökre, aki leplezetlenül elvigyorodott.

Gyorsan magához tért azonban a fiú, visszaakasztotta a kabátot, azután apja elé térdelt, és fűzni kezdte a cipőjét. Ez is minden este ismétlődő szertartás volt. Remegő újjakkal bogozgatta a fűzőt, és akaratlan vigyora — sírhatnékra váltott. „Ezt elpasszolták... Hagyni kellett volna a fényképészt, meg a bankettet, és a szmokinggal kezdeni. így most már aligha lesz belőle valami, márpedig akkor ő..."

Anyja az ölébe hullajtottá mindkét kezét.

— Mégis... Mi a véleményed, Béla? Csináltatni kellene a gyereknek egy szmokingot. Úgyis kell neki egy ruha. Már mindet kinőtte. Ejnye, tedd már le azt a nyomorult újságot!

Az apa előbújt az újság mögül. Homlokára tolta szemüvegét, és csámcsintgatva