Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
1993. június 26. Ä ‘Ketet-^iaßiiawrszäß hétvégi rwífckfete Múzsák ha találkoznak Kiss Benedek: Tombol a kánikula Nagy már fiam, elutazott, és róla semmi hír. Nem ír levelezőlapot, egy árva sort sem ír. Lányom is nyaral valahol — hát vele mi lehet? Az asztalán levélhalom — szerelmeslevelek. Tombol a kánikula, forr a Dunában a víz. Ha várnának rám valahol, elmennék magam is. De senki nem vár, egyedül anyám, szegény, talán. A pincéjében dinnye hűl, tej alszik asztalán. Doni menekülés fagyott lábon Fekete József Nyírtass — Sátoraljaújhelyből egy utász különítménnyel, amely 442 emberből állt, 1941. november 1-jén indultunk az orosz frontra. Kurcig mentünk vonattal, onnan gyalogmenetben a második, majd az első vonalba. Nagyon elfáradtunk, nem bírtuk már a felszerelést. Ráraktuk az aknákat az élelmet szállító kocsikra, s azt mondtuk, nekünk már kórházra van szükségünk, nem a frontra menni harcolni. A főhadnagy pisztollyal ri- asztgatott bennünket. Le kellett venni a szerelvényt és tovább cipelni. így érkeztünk meg Liszki nevű községbe. Itt már nem laktak emberek, itt volt a Don folyó, az a bizonyos Don-kanyar. Ez a falu összetört, agyonbombázott romházakból állt, még csak meg sem tudtunk melegedni. Tízen-tizenketten szállásoltunk le egy-egy romházban, se ablak, se ajtó, a ház közepén egy kis tüzet raktunk. Ettünk, amit még találtunk a hátizsákban, de már egymástól kéregettük az ennivalót. Kinek volt, kinek nem. Aknákat jártunk telepíteni. Sokat hasaltunk a hóban, mert a túloldalról rakétákat lőttek ki az oroszok, mely bevilágította a terepet. Ránk nem lőttek. Később, január 12-én minket is beosztottak a lövészárkokba. Már kézifegyverrel is lőttek bennünket. Este 10 órakor megindult az orosz általános támadás ezen a szakaszon is. Megrohamozták az állásunkat, akiknek sikerült kiugrani a lövészárokból, a golyózáporból, az szaladt hátrafelé, ha nem találta el a golyó! A túlerővel szemben gyengének bizonyultunk. Menekültünk. Az egyik faluban, az előttünk elmenekült magyar katonák raktáron hagytak vagy 4 hordó pálinkát. Persze, mi, az összefagyott éhező katonák, bevertük a hordó fenekét, s kulaccsal mertük az italt, kinek mennyi jólesett. Ottmaradtak a hóban, 40-45 fokos hidegben. Szállítóeszközünk nem volt, s ahhoz már nem volt erőnk, hogy a másik bajtársunkon tudtunk volna segíteni. Aki bírta, tovább ment. Aki nem, az ott fagyott meg, ott lelte halálát. Ez volt az a tervszerű visszavonulás! Mire Voronyezsbe értünk, több mint 200 ember veszett el közülünk, örökre. Voronyezs- ben már többen lettünk magyar katonák. Irányítottak bennünket a vonalba, ellentámadásba. De mire felfejlődtünk, már ott is áttörték az oroszok a frontot. Itt már tovább senki nem törődött velünk, katonákkal. Se enni, se inni nem kaptunk, mindenki úgy menekült, ahogyan tudott. Ha bírt, ment tovább, ha nem, ottmaradt a biztos halálba. Azt nagyon jól tudtuk, hogy az első vonalból nincs fogoly csak golyó. Tehát halál! Minden kis erőnket összeszedtük, már akinek volt még, aztán tovább, mint a csorda, menekültünk. Már én is ott tartottam, hogy nem bírom tovább. Nagyon fájt a fagyos lábam. Felké- redzkedtem egy szekérre. Egy hadnagy leszállt, felsegített. Kirázott a hideg, reszkettem. A hadnagy pokrócokkal takart be, de semmit sem ért, úgy éreztem, ez már a végelgyengülés. Az egyik faluban csak lekászálódtam. Kétségbeesetten néztem a kocsi után. Néztem a házat, ahol világ volt. Megindultam, hogy hátha felmelegszem. Nagy köd volt. Ahogy közelebb érek, láttam egy katona sétál a ház előtt, fegyverrel a vállán. Több kocsi is volt ott. Csak az járt az eszemben, hogy magyarok vagy már az oroszok? Nagyon borzalmas érzés volt. Amikor meglátott, kiáltott, állj, ki vagy. Félig meggyógyultam, amikor magyarul kiáltott. Azt mondta, menjek másik házba, mert ez tele van németekkel és ők nem engednek be. Mentem tovább. A másik házból egy öreg orosz bácsi kijött és beengedett. Bent már két magyar katona feküdt a földön, a szalmán. Az öreg orosz bácsi látta, hogy nagyon rossz állapotban vagyok, lehúzta a csizmámat és leszállt a fekhelyéről, hogy feküdjek én oda. Nagyon fájt a fagyos lábam, de elaludtam. Reggel nem tudtam a fájós lábamra ráállni. Megfogtam a puskámat, és támaszkodva mentem körül az asztalnál többször. Azt hajtogattam magamban, hogy ennek a fagyos lábnak még mennie kell. Tanultam járni. Az asszony sütött 2-2 krumplit. Mind a hármunknak adott. Sikerült egy lovat fogni, jöttünk vagy 10 kilométert lóháton. A többiek leszálltak és elengedték a jószágokat. Feltörte az ülepün- ket a ló nyereg nélkül. Én maradtam, mivel gyalog nem bírtam menni. Úgy gondoltam, el nem engedem ezt a lovat, senkinek nem adom oda. Az egyik faluban kaptunk 15 dkg szalonnát és egy fél kenyeret. Ahogy eszem, jött két zsidó munkaszolgálatos, kértek, adjak egy harapást nekik is, mivel éhesek. Néhány harapás volt még a kezemben. Kettévágtam, hogy mindkettőjüknek jusson belőle. Nagyon köszönték. Szőrösek és rongyosak voltak. Civil ruha volt rajtuk. Az egyik kérdezi tőlem: hova való vagyok. Mondom Magyarországra. De csak kérdi. Mégis, hová? Szabolcs megye mondom én, kisvárdai járásba. Melyik faluba? Nyír- tassra. Kérdezi: nem kereskedő maga? De igen, az vagyok, felelem. Én is megkérdeztem. És maga hová való? Mondja, hogy Kisvárdára, ő Ébner, az órás. Mivel én sokat jártam Kisvárdára vásárolni, ő ismert rám. Én nem ismertem volna meg, mivel nagyon szőrös és rongyos volt. A kabát is egy ronggyal volt körülkötve. Erre bejött a háziasszony és mutatja a kezével, hogy pu-pu, itt vannak az oroszok. Felkaptam a fegyveremet, és kiugrottam a házból. Még rá sem néztem a lovamra. Ahogy csak bírtam, rohantam. Ók ott maradtak a házban. Lőttek rám az oroszok, ahogy szaladtam kifelé az országúira. Sokszor felbuktam, de mindig felálltam. Csak hallottam, hogy a golyó fütyül körülöttem. Látom, jön egy szánkó, két lóval, három magyar katona ült rajta. Úgy éreztem, nem érek ki az útra, hogy felvegyenek. Mire az árokhoz értem, leugrottak és felborították a rakományt az árokba. Mire felállították, csak a két szánkatalp maradt. Akkorára odaértem és a hátsó ep- lére felkapaszkodtam, így négyen lettünk. Mindig azt vártuk, mikor kapunk mi vagy a ló egy golyót. Akkor láttam meg, hogy a csizmaszáram keresztül van lőve, illetve a ro- gyója. De a bokámat nem sértette. Akkor nap beérkeztünk Bugyenibe. Tovább egy teherkocsival jöttünk el egész Novioszkorig. Ott megháltunk és reggel mentünk a kórházba, hogy vegyenek fel kezelésre, de már a kórház is elmenekült. Kimentünk az állomásra, hogy hátha ki tudunk menekülni ebből a városból. Már alig sikerült felszállni, annyira tele volt sebesült katonákkal. Eljutottunk Osztrogocig, majd Kurcig és Kijevig. Úgy gondoltuk, elmegyünk kórházi kezelésre Ki- jevbe. Mikor odaértünk, egy százados volt a vonatparancsnok, mint orvos. Azt mondta, aki úgy érzi, hogy kibírja az utat Magyarországig, az maradjon, mert Magyarországra megyünk. Legalább vagy 120 embert behozott a mentő. Elindult a vonat velünk a Magyarországra vezető vonalon. Nagy volt az öröm, mert mind mint katonák azt hittük, hogy ittmaradunk a kórházban, felgyógyulunk és vissza a frontra. így jöttünk vissza magyar földre. Amikor elértük a határt, mindannyian sírtunk. És kiáltottuk a mozdonyvezetőnek, álljon meg a vonat, leszállunk és megcsókoljuk a magyar földet. Az első állomáson a vonatot a sok magyar nő és férfi várta, és szereteícsomagot adtak át az éhes katonáknak. így kerültünk Debrecenbe, az elosztóba, a fertőtlenítőbe. Én kértem magam Nyíregyházára. A rögtönzött ház a luteránus iskolában volt. Kilencheti kezelés után felgyógyultam, és vissza Sátoraljaújhelybe. Persze egy év elteltével. Onnan újra ki a frontra. Már akkor Siánkiban volt a harctér. Ismét kiújult az ízületi gyulladásom, visszamentem az ungvári kórházba. Három hét kezelés után vissza Sátoraljaújhelybe. Onnan Kassára utalt az orvos bajmegállapításra. A 8-as számú helyőrségi kórházba. Onnan Budapestre, az Irgalmas rend kórházba, gyógyfürdőbe. Ott éltem át, mint katonabeteg a budapesti háborút. Közbeszólás______________________ Valóságtartalom és igazság keresés Györke László M ióta eszemet tudom, mindig vigyázni kellett a számra. Mikor felnőttem, a toliamra. Most, úgymond, sajtószabadság van. Van, aki ezt tágabban értelmezni, és vagdalkózik jobb- ra-balra, van, aki azt mondja: úgy kell tálalni a dolgokat, hogy lehetőleg senkit ne bántsunk meg. A független lapok munkatársainak — mint amilyenek mi is vagyunk — ugyancsak mérlegre kell tenni minden szót, minden kötő- és írásjelet, ha a nagy politikáról ír, de így sem biztos, hogy nem akad valaki, aki a sorok mögött vél kifejezni dolgokat, amelyek, persze, nincsenek ott, de sebaj, azért rásüti a szerzőre a bélyeget, hogy ilyen meg olyan párt szekerét tolja, de minimum szimpatizáns. És ma ez már csaknem (főbenjáró) bűn. Sőt, a függetlenség — nem a deklarált, hanem a valódi — egyesek szemében kifejezetten irritáló állapot. Érdekes filozófia volt, amit még nem is olyan régen mindnyájunknak kötelező volt megtanulni. Mert ugye, van a valóság, és van az igazság. A valóság — mondjuk rá, hogy tények sorozata- láncolata — nagyjából objektívnak mondható. Pártállás és érdek nélkül, csak úgy pusztán. Az igazság viszont már valäki(k)üek az érdekében fogalmazódik meg. „Az igazat mondd, ne csak a valódit” — írta József Attila a Thomas Mann üdvözlése című versében. Sokszor elgondolkodom ma is ezen a mondaton. Sőt, ma talán gyakrabban, mint tegnap. Ma, amikor már nem is annyira a tőlünk keletre, délre vagy éppen északra gyülekező komor fekete felhők rettentenek el, hanem elsősorban azok, amelyek közvetlenül fejünk fölött tornyosulnak. Vajon mi az igazság? És mi a valóság? A valóság, hogy nagy slamasztikában vagyunk. És az igazság? Hogy azok, akik ezt a helyzetet előidézték, mossák kezeiket: no, lám, mi már akkor megmondtuk, hogy... Miközben Luciferként tagadtak mindent. Gyanítom, ott van valahol az eb elhantolva. hogy már hosszú évtizedek óta akarják velünk ugyanazok elhitetni: nem azok vagyunk, akik vagyunk, hanem annál sokkal kisebbek. Ők, a Luciferek a nagyok. Hiszem, hogy nem az a valóság, amit el akarnak velünk hitetni, mert az csak az ő igazságuk. Mivel csak az ő érdekeiket szolgálja. Ha már a valóság és az igazság környékét barangolom be, valahogy egyoldalú igazságnak érzem a másik végletet is. Azok igazságát, akik szerint mi sokkal többek vagyunk, mint amennyire taksálnak bennünket már egy jó ideje. Mi tagadás, ennek is van igazságtartalma, csakhogy — úgy vélem — valahol a kettő között van a — valóság. V ajon van-e még nemzet ezen a féltekén, amely annyit foglalkozna azzal, hogy miképpen ítélik meg külföldön, amely mindig valamilyen irányból, idegen szemmel szemléli (vagy inkább szemléltetik?) — saját magát. Nem hiszem, hogy ezt tenné bármely szomszéd, bár lenne miért magába szállnia. A szó hitele L erágott csont, hogy a parlamenti választásokon győztesek ígéreteikből semmit nem teljesítettek. Ám senki ne higgye, hogy ez magyar specialitás. Olvasom nemrég a szomszédos beregszászi járás lapjában, a Beregi Hírlapban, hogy a választók vissza akarják hívni az ukrán parlamentből Va- szil Sepa képviselőt, aki a harminc választói megbízatásból egyetlen egyet sem teljesített. A fent említett úr a választások előtt például azt ígérte, hogy mivel magyar többségű vidék juttatja be a parlamentbe, képviseli az itteni magyarság érdekeit a legmagasabb fórumon. Miután bejutott, nyomban támadni kezdte a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség helyi (községi) alapszervezeteit, maid a járási szervezetet. Ahelyett, hogy ígéretének megfelelően képviselte volna a magyarság ügyét, szeparatizmussal vádolta a Magyar Autonóm Körzet (Beregszász központtal) létrehozásának szorgalmazóit, s letagadott minden ígéretet. Csakhogy emberére talált dr. Balogh József, a Beregszászi Városi Tanács magyar frakcióvezetőjének személyében, aki igen frappánsan állítja szembe a mostani Vaszil Sepát saját, választás előtti nyilatkozataival. És felsorolja az összes sérelmet, amit elkövettek és elkövetnek ma is a kárpátaljai magyarsággal szemben. Gyanítom, hogy az említett úr most is kivágja magát, mint ahogy tette már számtalanszor korábban. Valószínű azonban, hogy hitelét végképp elvesztette választói előtt. Kérdés, ez őt menynyire zavarja. Miért hoztam fel ezt a példát? Nemrég ratifikálták a magyar-ukrán alapszerződést. A körülötte kialakult vitáról, illetve az ominózus klauzuláról most nem akarok szólni, hiszen eső után köpönyeg. Ám a fent említett tényeket nem véletlenül hoztam fel, mert kisördögként nem hagy nyugtot egy gondolat. A közelmúlt történelmi példái e régióból azt sugallják, hogy Vaszil Sepa — aki nyíltan szembefordul választóival, s egyetlen szervezetüket szeparatizmussal vádolja — nemcsak egy van. Nos, a kisördög azt kérdezi: az alapszerződésben cserében kapott kisebbségi jogok gyakorlásában vajon milyen garanciákat nyújtanak majd a sepavaszilok? Albert Ildikó: Telihold
