Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-19 / 141. szám

1993. június 19.

R XeCet-MagiiaTvrszá# Hétvé/ji metféfcfete | 1 3

Budavár diadalmas visszavétele

Máig foglalkoztatja a történészeket, kutatókat a jeles történelmi esemény

Budapest (MTI-Press) — Éppen egy esztendeje, hogy május 21-ét a Magyar Honvédelem Napjává jelölték ki, emlékezve egy nagyszerű magyar katonai győzelemre, 1849. május 21-éré, Budavár visszavételére. Hajnali 4 óra volt, amikor kitűzték a nemzeti trikolort a várfokra. Bár a végső győzelemig még órákig tartó véres utcai harcokat vívtak a magyar honvédek a császári katonákkal.

Ennek a diadalnak állít emléket a Hadtörténeti Múzeum Budavár a miénk! című kiállítása, amelyet az év végéig látogathatnak az érdeklődők, de az sem kizárt, hogy ebben a formában beépül a most újrarendezés alatt lévő állandó kiállításba.

A történelmi előzményeket a márciusi forradalomtól, a pozsonyi országgyűlés törvénykezéseitől, az első nép- képviseleti országgyűlési választásoktól, a kezdeti békés, törvényes úton történő változásoktól indítja a kiállítás. Majd időrendben követi az eseményeket. A császári birodalom visszarendezési törekvéseit, a nemzetiségi ellentétek szítását, a Délvidék Lángbaborítását dokumentálják a vitrinek.

Egy sorkatonai és egy honvédtiszti egyenruha illusztrálja, hogy a magyar szabadság- harc hadserege hogyan állt össze. A magyar legénységű sorkatonaság harmincezer, az 1848 május végétől szerveződő honvédség (1849 tavaszára) százezer katonát számlált. November végére már egységes a magyar honvédség.

Ez a hadsereg száll szembe az országba betörő császárikirályi hadsereggel, és az azt támogató szerb, román felkelőkkel. Ez a hadsereg kényszerül feladni Pestet és Budát. Ez a hadsereg lép ellentámadásba februárban Kápolnánál, sikertelenül. De ez a hadsereg az, amelynek nevét a dicsőséges tavaszi hadjárat nyomán Európa-szerte csodálattal emlegetik.

Nagyméretű térkép részletezi a csapatállásokat, a katonai mozgásokat, s világossá teszi azt a korábban sokat vitatott hadműveleti tervet, amely szerint a megvert császári erőket nem üldözik tovább Bécs felé, hanem visszafordulnak a főváros irányába. A megvert, de egyáltalán nem szétzilált császáriak ugyanis jelentős erőt képviselnek. S a nyugati határvidékhez közeledve újabb erősítésre számíthatnak. Míg a magyar honvédsereg egyre távolodik utánpótlási bázisától, alig van lőszere, s csapatereje fele akkora, mint a Bécs alá szorított császári hadseregé.

Ezért fordulok vissza. Meg azért is, mert a szabadságharc

politikai lépéseinek, a Függetlenségi Nyilatkozatnak Buda felszabadításával akarnak hangsúlyt adni.

Görgey Artúr főparancsnokságával május 4-én érkeznek az ostromlók a vár alá. Harmincezren lehetnek. A védők 4764-en. De mivel a vár erősítve volt, véresen visszaverik a támadást.

A magyarok ostromágyúkat hozatnak, és a szembenlévő Nyárshegyre, a mai Naphegyre állítják a réstörő ütegeket. Húszadikán éjszaka újabb roham következett, amit hajnali siker koronázott.

Az ütközetet megörökítendő egy hadműveleti térkép számol be Budavár ostromáról. Egy magyar nemzeti zászló szomszédságában pedig egy császári csapatzászló van, amelyet a budavári ostromban zsákmányoltak.

Fegyverek, Pikéty Ágoston huszár szablyája, egy kezdetleges tüzérségi röppentyű, egy tábori orvosi sebészkészlet. Á

9. zászlóalj híres piros sapkái. (A magukat a harcokban kitüntető katonák eredetileg azért kaptak vörös sapkát, mert elfogyott a kék szövet. Utóbb a vörös sapka kitüntető jelkép lett.) Dessewffy Arisztid és Leiningen-Westerburg Károly tábornok katonai érdemrendje. Leiningen ebben az ostromban Knézich Károly- tól azért vette át a hadosztály parancsnoklását, hogy elkerüljék a testvérharcot. Knézich testvére ugyanis a várőrségben szolgált.

Budavár visszavételének emlékezete máig foglalkoztatja a történészeket, hadtörténé- szeket. Az első könyv már 1850-ben napvilágot látott a harcokról.

Az elemző munkák közül is kiemelkedik az, amelyet a Hadtörténeti Múzeum elődjének, a Hadimúzeumnak egyik alapító igazgatója írt; Aggházy Kamill munkája a mai napig kéziratban olvasható csak.

év múlva

s a véres harcokban lemészárolt betolakodók tetemeit itt temették el. A falu szájhagyományai szerint azonban ezek a lelkek nem térhettek örök nyugovóra, éjfélkor felkerekednek, s ellepik a Halamánt. Sokan még ma is állítják, hogy éjféli harangszó, jajveszékelés, hátborzongató gajdolás, haldokló hörgés járja át a földeket.

Öreg Kepics András nemrég mesélte, hogy Nyírábrányból hazajövet, éjfélkor a Halamán helyén fényes palotát talált.

— Ha láttál már kacsalábon forgó várat, hát ez az volt. Óvatosan benyitottam, s Uram, Teremtőm, az a pompa, ami ott volt! Terített asztal, ezüst kanalakkal, nagy rózsás gőzölgő tálakkal. De sehol egy lélek. Én oszt jól megvendégeltem magamat — mondta szemét hunyorgatva. — Ettem a jobbnál jobb étkeket, ittam rája a finom borokat. Mikor jól belakmároztam, jót aludtam a puha nyoszolyában, ami ott várt megvetve. Reggel osz- tán vót nemulass — mondta rejtélyes mosollyal. — Mert a mocsárban ébredtem fel, hehe- he, hehehe.

De némelyek sokkal rosz- szabbul jártak. A mérges szellemek útjukat állták, rossz irányba vezették őket. Volt aki Penészlekről Nyírbátorba igyekezett a vásárra, s Fülö- pön, pont az ellenkező irányban kötött ki. El is kerülték a mieink a Halamánt éjfél tájban!

Azóta elnémultak a kísérleti harangok, elpihentek a megszállott kun lelkek. Miután kiosztották a grófi birtokot, melynek innenső csücske beékelte magát Nyírbéltek és Hágó közé, a falusiak lecsapolták a Halamán mocsarát, kiköltöztek rá az új gazdák, s most önti a föld a jó búzát, burgonyát, napraforgót. A régi rémmesék helyett történelmi példákon törik itt a fiatalok a fejüket, kapálás közben. Igaz, Húsz János nevét még néha összetévesztik Zápolyai Jánosunkéval, de nem baj az, legalább gondolkoznak, az eszüket csiszolják, s a múlt helyett előre vetik tekintetüket.

Három évtized után köny- nyen átfutottam volna a falumon, úgy megváltozott itt minden. Határából eltűntek a mezsgyék, melyeket hajdan behunyt szemmel is megtaláltam volna. Eltűntek belőle a szalmatetős, sárból vert földes házak is, el a korhadt deszka- kerítések, a betúrt árkok az út kétoldalún, s a hidak a házak előtt. Elkerült innen a szóban forgó Anti is, meg a Karcsi gyerek is. Nyomukban újabb nemzedék nőtt fel, s a régiek is megváltoztak valamelyest. Nagyobb távlatokban gondol- koznak-terveznek. A fiatalabb- jai, de még az én korosztályom tagjai is ipari munkába járnak Miskolcra, Debrecenbe,

Budapestre, némelyik Németországba. A keresetet haza adják, s itthon emeletes házakat építenek függönyözött, utcára néző ablakokkal, padlós konyhával, beépített fürdőszobával.

Az unokanővéremék da- maszthuzatú ágyából kiosonva, kora hajnalban egyedül járom az utcákat, érzékeim bizseregve tapintják a sok újat és szépet. A falu közepén, a hajdani laktanya helyén emeletes kultúrotthon épült; az ugyancsak emeletes, modem iskolában az unokahúgom az igazgató. Pórusaimon beszivárog a falu harmatos légköre — olyan ez a község, a Halamán szomszédságában, mint egy rikító virágoskert. A nap sugarai alakot adnak a tárgyaknak, s mint drámai jelenetre, úgy készülődöm a falu ébredésére. Kerékpárosok tűnnek fel tejeskannákkal és kőműves szerszámokkal, a házak előtt apró személykocsik hunyorognak, némelyik pöfögve, tüsszentve engedelmeskedik gazdája slusszkulcsának. A felkúszó nap fényében azonban elektromos áramként üt meg a felismerés, hogy ez a falu teljesen megváltozott. Hogy itt a szérűkben nincsenek asztagok, nincsenek vaskos szarvakba tűrt szénakazlak. Az udvarok végén nincsenek büszke csűrök, gazdasági felszerelések, a házak előtt szekerek, a járdák mentén tömzsi lócák.

Dübörgő lépteim határozatlanná válnak. Gyanakvással

kutatom az új környezetben a múlt nyomait. A hajnal megszokott drámai ébredését: a legelőre igyekvő csorda, csűr- he nagy kavarodását, a mezőre igyekvő szekerek kotyogását.

Tétován állok a piacon, a falu hajdani találkozóhelyén. Sóvárogva nézek végig az utcákon. Mit nem adnék egy energikus ostorcserdítésért, egy jó kacskaringós tülkölésért, a házak előtt üldögélő öregek régi meséiért!

D

e mindez, mondják a rokonaim a terülj-terülj asztalkámhoz hasonló reggelinél, már nincs többé. Szülőfalumat elhagyta évezredes agrár múltja. Lehangolt arcomat látva, a sógorom a vállaltira teszi a kezét.

— Ne aggód a múlt miatt — mondja nyugtatólag.

Talán igaza is van. Mit érne el vele az ember?

Ha harminc évvel ezelőtt új szeleket élesztgetett itt, most- hát igazítsa hozzá a kalapját.

(1955,1985)

A szerző Szabolcsból elszármazott Kanadában élő író, akinek több kötete jelent meg, jelentős szerepet játszott a Kanadai Magyar írók Köre létrehozásában. Fentebb olvasható irodalmi riportja a Kanadából szeretettel című kötetből való.

A Rákóczi-szabadság- harcra emlékezve 2.'

Reszler Gábor

Nyíregyháza (KM) — A kocka el volt vetve. A kezdeti kudarc ellenére sem lehetett már bevonni a hazáért és a szabadságért kibontott zászlókat. II. Rákóczi Ferenc 1703 júniusának végén a mintegy háromezer főre gyarapodott seregével levonult szentmiklósi uradalmába, majd elfoglalta Munkács városát. A vár ostromához még elégtelen volt az ereje, ezért a túlerőben lévő Montecuc- coli-ezred elől visszavonult a hegyekbe, Zavadkára.

A zavadkai főhadiszálláson néhány napon át hadat szervezett. „Kezdettől fogva szigorú és igazságos példát akartam állítani a vétkesek ellen, hogy ezt a népi katonaságot a fenyítéktől való félelemmel lehessen kordában tartani.” Olvashatjuk Rákóczi Ferenc Emlékirataiban. Június végén jól felszerelt magyar lovasok is csatlakoztak a felkelőkhöz, a Nyírségben gyülekező császári ezredek katonaszökevényei, és megérkezett Bercsényi Miklós a francia segélyből felfogadott zsoldosokkal, néhány társzekémyi lőszerrel, fegyverrel. A francia követ azt ígérte, még további segítség érkezik. A felkelők számára a Habsburgokkal spanyol trón miatt hadban álló Franciaország látszott az egyedüli biztos támasznak. Rákóczi egyhavi zsoldot osztott ki, hogy ezzel is a fegyelmet erősítse. Az Ocskay László és Borbély Balázs hadnagyok vezetésével kurucokhoz átszökött lovasok arra biztatták Rákóczit, minél előbb keljen át a Tiszán, hogy a felkelés kiterjedhessen az Alföldre.

Az északkeleti vármegyék fegyverbe szólított nemesei, a dolhai győzelem megismétlésére, a felkelők élére állt Rákóczi megsemmisítésére készültek. A fejedelem azonban elébe vágott ezen terveknek. Az ellenséges seregek július 14-én a Tisza vonalán kerültek szembe egymással. Az elővédek összecsapásából Tiszabeccsel átellenben a kuruc lovasság került ki győztesen. Ám az első győzelem után is a nemesi sereg volt fölényben, és a munkácsi meg a huszti német őrséggel együttműködve továbbra is bekeríthette, a Tiszába szoríthatta volna Rákóczit. Az esőzések miatt a folyó megáradt, a sárral borított utakon a kuruc gyalogság nehezen mozgott. A felkelők vezérét kételyek és bizonytalanságok gyötörték, mert kétfelől is fenyegette támadás. A nemesi csapat parancsnokainak azonban nem volt áttekintésük a helyzetről. Rémületet keltett körükben az a falvakban terjedő hír, hogy negyvenezer svédlengyel segédhad menetel ágyúkkal Máramaros felé, hogy megostromolja Szatmári. Erre a tiszabecsi nemesi tábor az éj leple alatt föloszlott. Csónakokat, kompokat összegyűjtve az egész kuruc sereg zavartalanul átkelhetett a Tiszán, és július 18-án Rákóczi Naményból kibocsátotta pátensét, azaz kiáltványát, melyben felszólította a vármegyék nemességét a csatlakozásra.

Rákóczi nem gondolt arra, hogy a nemzeti függetlenségért kizárólag paraszthadak élén harcol. A breznai kiáltvánnyal a nemességhez és a parasztokhoz egyaránt fordult. Beszélt a szabadság sérelméről, de a szabadságon nem kizárólag a nemesi kiváltságokat értette. A namé- nyi pátensben már számol a kész helyzettel. Hívja táborába a nemeseket is az ország törvényeit sértő idegen uralom lezárására. De ha nem jönnek hűségére, ha nyíltan vagy titkon ellene fegyverkeznek, akkor „az fegyvernek, tűznek, vasnak keménységét magokon, jószágokon érzik.” A nemesek kivártak. Az idegen uralomért sem kockáztatták tovább az életüket, de még Rákóczi oldalára sem álltak. Bevették magukat az erősségekbe, többek között a kisvárdai várba, és várták a helyzet alakulását. A naményi felhívás hatására csak egy-két nemes hagyott fel a fontolgatással, és kötelezte el magát Rákóczi mellett. így például Vay László, akit a Naményból Kisvár- dára tartó fejedelem július 20-án vont pártjára Vaján. Azután Vay László próbálta a várdai nemeseket a felkelés ügyének megnyerni, egyelőre sikertelenül. II. Rákóczi Ferenc tudta, hogy a nemesség megnyeréséhez látványosabb siker kell, mert a nemesség jobban félt a jobbágyaitól. „A saját érdek még fontosabb nekik, mint a közös ügy, a földesúri érdeket pedig az idegen hatalom jelenlévő képviselői, a várak német őrsége általa vélték biztosítani. Ha majd úgy látják, hogy a központi kormányzat katonai ereje elégtelen, ha a fejedelemtől biztosítékot nyernek a nemesi jogok — ez a jobbágyok feletti rendelkezést jelentette — védelmére, melléje állanak. A várdai várba bezárkózott, semlegességet fogadott nemeseket maga mögött hagyva Rákóczi július 22-én a mai Nyírgyulajban szállott meg. Itt adta ki harmadik pátensét, melynek közvetlen célja a hajdúvárosok valamint a szabolcsi községekben élő, magánföldesúri hajdúk megnyerése volt. A hajdúk hezitálásának legfőbb oka az volt, hogy Kálló és Tokaj vára még német őrség kezén volt. Emiatt tétováztak az Ibrányban gyülekező, egyébként a fejedelemmel rokonszenvező nemesek is. Rákóczi egyet tehetett: rosz- szul felfegyverzett paraszt felkelői élén július 28-án ostrom alá vette Kálló várát.

„Semmim se volt, ami az ostromhoz szükséges, és más eszköz híján az égő nyilakhoz folyamodtam, hogy ezekkel felgyújtsam a bástyához egészen közel álló házakat és istállókat.” jegyezte fel az ostromról emlékiratában Rákóczi. Másnapra a negyven emberből álló helyőrség megadta magát. A kurucok négy ágyút zsákmányoltak, amivel megvetették a tüzérség alapjait.

A káliói vár bevételének nagy volt az erkölcsi hatása. A kisvárdai várba húzódott nemesség egyre reménytelenebbnek vélte a kurucokkal szembeni ellenállást. Végül augusztus elején a bihardió- szegi táborban Rákóczi zász- lai alá álltak. Elmúlt a felkelés elszigetelődésének veszélye. A Tiszántúlt birtokolva haladhattak tovább a felkelők az ország belseje felé.

Somogyi Győző rajza

Tüzérek