Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-19 / 141. szám
1993. június 19. JA %det-'Magyarország hétvégi melíéfcCcte Cselekedni, amíg nem késő Ma igen sok a gyűlölködő, lélekmérgező megnyilvánulás Gyarmathy János: Üzenet Leopold Györgyi Budapest (MTI-Press) — Kálvin János Kör alakult néhány református értelmiségi ötlete és elhatározása nyomán. Pontosan tízen alakították, mert az érvényben lévő törvények szerint az egyik feltétele a jogszerű bírósági bejegyzésnek. Az egyik alapítót, Majsai Tamás református lelkészt, történészt kérdeztük, milyen céllal, milyen indíttatásból hozták létre a kört? — A körülöttünk lévő világ, az események sodrása ösztönzött minket a Kálvin János Kör létrehozására. Az elmúlt év végén döntöttünk úgy, hogy cselekednünk kell, amíg nem késő. □ Mire gondoltak? Mivel kapcsolatos ez a tettvágy? — Ma szinte nem múlik el nap, hogy ne hallanánk keresztény értékekről, kormánykörökből, politikusoktól, képviselőktől, és megdöbbenve halljuk és tapasztaljuk, hogy a hangzatos szónoklatok közben legitimitást kapnak olyan keresztényinek nevezett értékek, melyek valójában nem azok. Ilyen módon e jelző valójában degradálódik, és egyféle perverzióját éli meg. Mi ezzel szemben a valóban keresztényit kívánjuk felmutatni, és szolgálni a „biblikus keresztyén bizonyságtétel előmozdítását”. Szolgálni — ez a legfőbb törekvésünk. □ Kiket szólítanak meg, kikhez intézték első felhívásukat? — Bevallottan provokáló célzattal a Magyarországi Református Egyházhoz, illetve annak zsinatához, mert a történelmi egyházak — köztük a református is — mélyen hallgatnak, tétlenül szemlélik a körülöttünk lévő, növekvő gyűlölködést, ellenségeskedést, a különféle kirekesztő megnyilvánulásokat. Bennünket súlyos aggodalommal töltenek el mindazon jelenségek, melyek erőszakot szülnek. Naponta tapasztalhatjuk mind a lelki, mind a közélet eldurvulását, a bűnbakkeresés és csiná- lás torz szemléletének térhódítását. □ Önök szerint az egyházaknak kellene elsősorban fellépni mindezen megnyilvánulások ellen? — Feltétlenül szükségesnek tartjuk, hogy az egyház elmozduljon valamerre, hiszen a hallgatás akár támogatást vagy beleegyezést is jelenthet a hibás nézetek mellett. Nem gondoljuk, hogy egyházi személyiségeknek a napi fő feladata, hogy különféle középületeket felszenteljenek. Ennél sokkal fontosabb és sürgetőbb tennivalók lennének. De mi nem csak az egyházi vezetőséghez szólunk, hanem az ország valamennyi nemes gondolkodású állampolgárához, nemcsak a reformátusokhoz, hanem mindazokhoz, akik magukat kereszténynek vallják. □ Tulajdonképpen az Önök szándékát egyfajta petíciónak is tekinthetjük. — Petíció helyett mi inkább tradíciót kívánunk teremteni, mikor felemeljük szavunkat a Biblia nevében, és annak szavaival alátámasztva, a szere- tetlenség ellen, az újra és újra fellángoló fajelmélet ellen, érvényesíteni szeretnénk azt a bibliai bizonyságtételt, mely szerint ember és ember közt nincs különbség. Ma igen sok a gyűlölködő, lélekmérgező megnyilvánulás, a cigányok ellen, bármilyen bőrszínű és fajú, származású honfitársaink, vagy éppen a külföldiek, az ide menekülők ellen. És sajnálatos módon azt tapasztalhatjuk, hogy ezekhez az evangélium ellenes megnyilvánulásokhoz felelős pozícióban lévő közéleti-politikai személyiségek — közöttük egyházi emberek is — hajlandók eszmei muníciót szolgáltatni, vagy éppen hallgatásukkal asszisztálni. És ha fajgyűlöletet, antiszemitizmust még jelzőkkel felruházva is igyekeznek hitelessé tenni és legitimálni, ez már olyan megcsúfolása minden bibliai tannak. melyet nem hagyhatunk szó nélkül. □ Sokféle társaság és egyesület alakult és alakul napjainkban hasonló céllal, a gyűlölet ellen. Miért gondolják, hogy a Kálvin János Kör éppen az, mely valóban hivatott e harcot megharcolni? — Mi örülünk annak, ha mások is hasonlóan gondolkodnak, hiszen minél többen valljuk ugyanazt, annál eredményesebben léphetünk fel minden olyan kezdeményezéssel, mely az itt említett veszélyeknek gátat igyekszik vetni. □ A Kálvin János Kör nyitott. Bárki jelentkezhet ha egyetért céljaival és csatlakozni kíván? — Mindenkit szeretettel várunk, nemre, fajra, származásra, vallásra való tekintet nélkül. Már eddig is jelentkeztek neves személyiségek, akiket szívesen látunk sorainkban, de jöhet bárki, aki a keresztyén tradíciók biblikus, humanitárius pilléreit érvényesként ismeri el. Mi hisszük és valljuk: szükség van ma rá, hogy aktívan lépjünk fel, és hallassuk hangunkat. Az említett jelenségek teszik ezt szükségessé és időszerűvé. Az meg, hogy református egyházunktól várunk elsősorban aktívabb közreműködést, természetesen, hiszen predesztinálja erre az évszázados tradíció, miszerint nemzetszolgálati és népi érdekek képviseletét vállalta mindig, és ez az elkötelezettség ma is érvényes, az ige útmutatásai szerint. Párhuzamos életrajzok Kiss Gábor A levelet, amivel S. M.-t megidézem, 1956. november 22-én kaptam tőle. Abszolút magánlevél. Egy lélekmelegítő ifjúkori barátság dokumentuma. Idők változtával a kamasz érzelmek elmúltak; Ám ma is élő, élethossziglan tart a kölcsönös megbecsülés. „Barátom vagy, de ezt nem tudom elhinni. Összehasonlítom magunkat. Az én egyszerű, paraszti életmódomat a tieddel. Az én drága jó anyám hiányolta, hogy nem jössz nálunk. Aztán én mondtam neki: jobban szeretem én, hogy nem jön, mert legalább nem hasonlíthatja össze a mi kis egyszerű házunkat, amit én nagyon szeretek, az övékkel. Nem bántam soha, hogy nem jöttél. Nem is erőszakoltam soha. Nagyon, de nagyon sok ember volt már nálunk, sokszor meghívtam a fiúkat is egy ebédre hozzánk, soha nem éreztem feszélyezve magam, de ha te egyszer eljönnél, nem is tudom, mi lenne. Nem tudok szabadulni a kisebbség érzésétől.” Zavart érzek egy több, mint harminc éves levél idézése miatt. Egy okom van, hogy túlteszem magam a kötelező szemérmen: manapság senki nem akarja érteni, vagy nem képes megérteni, mi az a társadalmi távolság. Ami S. M. és közöttem jól érzékelhetően létezett, beárnyékolva a mi tiszta érzéseinket is. Ő nem hívott, én nem mentem: mindketten féltünk, hogy a különbségek szembesítése eltávolítana egymástól. Tízen voltak testvérek. Mai emlékezéséből tudom, hogyan éltek az egyszobás lakásban, mert az egyidejű tapasztalástól visszatartott a talán felesleges kölcsönös tapintatunk is. Az élethelyzetünk különbsége megkeserítette néha a szánk ízét, pedig mi a mély barátság érzésével viseltettünk egymás iránt, tudtuk, mit köszönhetünk egymásnak. Ő talán a középosztálybeli életforma vonzó oldalába nyert betekintést általam, s került a kultúra vonzáskörébe. Amit én kaptam tőle, mérhetetlenül több volt. Akkor vállalt fel, amikor kirekesztett voltam. Osztályidegen. Naponta kaptam példát S. M.-tól, hogy a községi csordás fiában bensőséges érzelmi kötődésen túl hozott érték az emberség és bátorság is, és az érzékeny alkat tehetsége. (A „dolgozók állama” nem nagyon méltányolta ezeket a tulajdonságokat. A színművészeim azért rostálták ki a második vizsgán, mert „túl vastag a nyaka” — a szó szoros értelmében és képletesen is.) Tudatosan akartam lebontani a közénk magasodó falakat, átlépni a társadalmi távolságot. Azért szeretnék beszélni egyszer erről, hogy megértessem: ostoba az, aki a kommunista ideálokhoz szegődést kizárólag valamely morális vétekből eredezteti. (Hataloméhség, bosszúvágy, megalkuvások.) Szeretném egyszer elmagyarázni, a személyes magyarázkodás látszatát is elkerülendő Jorge Semprun szavaival, mit jelent, ha valaki „kommunista” értelmiségi — volt. „Engem épp az tesz értékessé ..., ami gyanús bennem. Gyanús pedig azért vagyok, mert elárultam az osztályomat. Ez nem epizodikus mozzanat az életemben, hanem lényegi vonásom. Azért árultam el az osztályomat, mert minden bennem rejlő szándék és képesség arra hajtott, hogy ...eláruljam magát az osztálytársadalmat ... Ha nem volnék gyanús, vagyis a tagadás szellemének ... bűntársa, a társadalmi viszonyok együttesének örök kritikusa, semmi se volnék. Sem értelmiségi, se „kommunista”, se én magam.” Késői volt a felismerésem, hogy az igazságosztásra indult rendszer nem képes teljesíteni ígéretét. Belátom, (beláttam) a változás szükségességét, és vele a megképződő vagyoni különbségek elkerülhetetlenségét. Tulajdont (előrelátóan) mégsem szereztem. Nem vagyok rá büszke. De nem vagyok hajlandó emiatt szégyenleni sem magam. Nem fogadom el a pénzhez és pozícióhoz kötött különbségek mentén tett értékmegkülönböztetéseket. Ebben az értelemben korábbi nézeteimhez ragaszkodom. Meggyőződésem: ennek a konzervativizmusnak is van erkölcsi értéke, nem csupán a változások feltétlen igenlésének. Ami a barátomat illeti: ő sem „kedvezményezett” manapság. Nem felejtett. Nem fordított hátat egykori önmagának, akiből lett és amivé lett. Nem válik javára — a mai felül lévők ostobábbja szemében —, hogy nem tagadja meg mindenestül a múltját. Emiatt ki van téve annak, hogy egykori hátrányai újratermelődnek. Csak a szövetségünk maradt időtálló. Az éppen triumfáló kordivattal és hivatalos ideológiával szemben morális „ellenzékiségként”. És az önbecsülés ad erőt mindkettőnknek. Meg az, hogy harminc éve erősebbnek bizonyul emberségünk, barátságunk a körülmények hatalmánál. Szőilőssy Enikő: Rejtett fonás Közbeszólás _______________ Bevallott jövedelem Angyal Sándor M ár megint az adó és megint a jövedelem. amit nagyon sokan, nagyon sokszor összekevernek. Ám ez semmit sem változtat a tényen: nem is olyan régen megint kinyílt a bicska nagyon sok ember zsebében. Közölte ugyanis Minarik György, az ÄPEH elnöke, hogy a bérből és fizetésből élők kimutatott átlagjövedelme 1992-ben 20 százalékkal növekedett, s megközelítette az évi bruttó 260 ezer forintot. (Osztva tizenkettővel = 21 666 Ft/hó.) Sokan ilyenkor szeretnék, ha mellétennék az árak növekedését is, mert akkor kiderülne, hogy a bér vagy az ár növekedésének a százaléka volt-e a nagyobb, de ez most mellékes. Bizonyára pontos az elnök adata, már ami a nagy átlagot illeti. Ezért nincs okun!? kételkedni egy másik, ugyancsak a sajtótájékoztatón közölt adatban. Ez így hangzik: a nyereséges vállalkozók 44 százalékkal több jövedelmet vallottak be. mint az előző évben, de nettó keresetük így is legfeljebb 150 ezer forint körül alakult. Nagyon érdekes dolgokra bukkanunk, ha ezt az utóbbi mondatot jobban szemügyre vesszük. Tehát: itt a nyereséges vállalkozókról van szó, s nem azokról, akik időközben tönkrementek, belebuktak a vállalkozásba, akiknek többe került a leves, mint a hús. Már most akik nyereségesen vállalkoztak, azok — mert így kívánja a tisztesség — több jövedelmet vallottak be, tehát nem akarták kivonni magukat az adózás alól. Igaz, egy kissé elbizonytalanítja az embert, hogy egy év leforgása alatt ez a jövedelem 44 százalékkal nőtt (miközben köztudottan agonizált a gazdaság), de el kell fogadni, mert ezt komoly adószakember mondta. S a mondat befejező része szerint: e vállalkozók nettó keresete így is legfeljebb 150 ezer forint körül alakult (osztva tizenkettővel = 12 500 Ft/havi tiszta pénz). Mint hallottam az azóta eltelt napokban: ettől nyílt ki sokak bicskája, hiszen ez másként azt jelenti, hogy a magyarországi vállalkozók alig valamivel a létminimum fölött keresnek. Ez nem csupán azért érdemel nagyobb figyelmet, mert a valóság ennek nagyon sokszor ellentmondani látszik (Ilyen szégyenteljes havi jövedelemből aligha futná a vállalkozók jó részére jellemző életnívóra.), hanem azért is, mert a szakember tájékoztatója szerint tovább folytatódik hazánkban „a jövedelmi átrendeződés”. A bérből és fizetésből élők adóalapja évről-évre nagyobb mértékben növekszik mint azoké, akik költségeiket is elszámolhatják — világosítottak fel bennünket ama bizonyos tájékoztatón. Ez megint csak igaz lehet, mert most már hovatovább legendáriumok keringenek bizonyos költségelszámolásokról a vállalkozói világban. Meg különböző jogcímeken milliók eltüntetéséről. Mert a kutya a költségelszámolásnál van elásva! Itt is jobban kellene kutakodni, hiszen nem minden számla fedez tényleges kiadást, s az elszámolási trükkök sem olyan bonyolultak, hogy egy közepes szakember fel ne fedezhetné a turpisságot. Akkor bizonyára reálisabb jövedelmi viszonyokat mutatnának a számok, s az államkassza sem maradna olyan üres, mint amilyennek egyre gyakrabban láttatják velünk. Hétvégi veszélyek J ön a hétvége, az ember eltervezi, hogy végre felejt mindenféle munkahelyi gondot, átadja magát a boldog semmittevésnek, felfrissül, regenerálódik. Azon még csak túl is tenné magát, hogy a mosás, a takarítás, a bevásárlás elkerülhetetlen, de aztán mégiscsak jön a vasárnap, amikor jó ebédhez szólhat a nóta, vagy előtte jön a havi kabaré, netán összeülhetnek a kártyapartnerek, szurkolhatunk a lelátón, s este megnézhetünk egy konzerv-krimit, ami ha másra nem, de egy izgalmas kikapcsolódásra jó. Mindez persze csupán vágyálom, hiszen hol vannak már a nyugodt, csöndes hétvégék! Az utóbbi években a politika uralma alá vette a szombatokat, meg a va.- sámapokat: a pártok, a tömörülések mindig akkorra időzítik különböző rendezvényeiket, és a szenzációkra, kis botrányokra kiéhezett sajtó lesipuskásként figyeli, hogy honnan, mikor röppenthet föl igazi hírt, vagy álhírt, amiről később kiderül, hogy kacsa ugyan az egész, de mégsem unatkoztunk, amíg hallgattuk vagy olvastuk. Mondja ismerősöm, már szinte fél a hétvégektől, mert remeg a gyomra attól, hogy miként köpködnek egymásra pártok és politikusok, milyen visszataszítóan riszálja magát egyik vagy másik önjelölt Napóleon. És ilyenkor, hétvégén szakadnak általában a pártok, hangzanak el megfélemlítő kijelentések és nemzetsajnáló sopánkodá- sok, hogy a határon túli területekről már ne is beszéljünk. ... És akármerre mégy — mondja ismerősöm — szórják rád a felesleges viták összes szennyét, hallgatnod kell az egyéni szájíz szerinti helyzetértékelést, mintha az valamiféle platform kiáltványa volna. Aztán pártpolitikusok keresztbe-kasul megmondják, hogy mi a hiba a másik pártjánál, s hogy az ország kátyúban ragadt szekerét csakis ők és senki más nem képes kimozdítani. El ne felejtsem: azért történik mindez hétvégén, mert ugyebár a politizálásra nincs idő hétközben. Csakhogy már nagyon régóta az alaphangot a napirenden kívüli felszólalások adják meg a dunaparti tornyos házban, s ez dagad hétvégére félelmetes politikai görgeteggé. Pedig olykor nem ártana a tisztelt politikusoknak sem egy kiadós pihenés, séta a családdal, vagy egy baráti társaság, ahol — mint Für Lajos mondta Nyírbátorban nemrég — végre egymás szemébe is nézhetnénk.
