Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-19 / 141. szám
Aktuális kérdések Rendszerváltás a kultúrában Baraksó Erzsébet Miként érinti a kulturális szférát a most lezajló politikai, gazdasági és társadalmi rendszerváltás, milyen folyamatok mentén jöhetnek létre a civil szerveződések, hogyan strukturálódik át ez a terület napjainkban? Erről beszélgettünk Vida János megyei főtanácsossal. □ Milyen kondícióban van jelenleg megyénkben a kulturális ágazat? — A személyi feltételeket tekintve általánosságban kedvező, viszont az anyagiakat nézve nehéz helyzetben van a közrhűvelődés. A civil társadalom még nem alakult ki, ugyanakkor a régi támogatás, a vállalati, üzemi finanszírozás megszűnt, az intézmények működtetése az önkormányzatokra hárul, az önkormányzatok pedig nem gazdagok. Érdekes helyzetbe került most a kultúra, mert belépett az életünkbe a munkanélküliség, az életszínvonal romlása, ugyanakkor öröm látni, hogy a településeken építkeznek, gázt vezetnek: nem könnyű meghatározni a rangsort, mire adják a pénzt az önkormányzatok. □ Melyek a kultúra jellegze- , te sen megyei értékei, amiket e nehéz időkben sikerült megóvni? — A közművelődés egésze megyénkben még működőképes, értékeket hordoz. Gyengült ugyan a működtetés háttere, de a szakmai teljesítményt, a nívót illetően ez a megye talpon van, és figyelemre méltó eredményeket mutat fel. Ilyen mindenek előtt a hagyomány- őrző és a tárgyalkotó népművészet. Igaz, a népzenei együttesek száma megcsappant, viszont a meglévők szakmai szempontból nagyon jók. A néptáncmozgalomban a nagy együttesek, a Nyírség, a Szabolcs fennmaradtak, de nagy gondban vagyok, ha a régi együtteseket keresem: Ököri- tó, Ajak, a Kállai kettős, vagy Mátészalka. Azt szeretném, ha ezek is stabilak volnának, de Vida János Harasztosi Pál felvétele sajnos ez nem így van. Jelentős a népművészeti stúdió tevékenysége. Erős a kóruskultúra az élvonalat tekintve, különösen a városokban. A kisebb települések korábban sikeres kórusai körül most csend van, ami nagy veszteség. De említhetném a képzőművészetet — húsznál több hivatásos művész él most a megyében, rangos az éremművészeti alkotótábor — vagy a színházat, amely a jegyzettek közé tartozik. Komoly érték a kisvárdai színházi fesztivál, a nyírbátori nemzetközi zenei tábor, az ottani képzőművészeti stúdió. A könyvtárak forradalmi lépésekre vállalkoznak az információs központok kialakításával. Ez a töredékes lista is érzékelteti, van mit felmutatnunk. □ Mégis, vannak, akik csak a kevesek luxusának képzelik el a kultúra iránti igényt. — Erre hadd mondjam el azt; sokaknak, akik azelőtt így gondolkodtak, éppen az amatőr művészeti csoportokban vált fontossá a kulturális tevékenység. Az ilyen művelődés az egyén és a közösség számára állandó inspirációt jelent. Annak az embernek, aki ilyen közösséghez tartozik, az álláspontja egy kicsit megváltozik, mert csodálatos harmonizáló és fegyelmező erő a művészet. Jótékony hatással van arra, aki műveli, és a közönségre is, mert ha értékkel találkozunk, jó érzés tölt el, amely világunkat szabadabbá teszi. □ Vajon műveletlen emberek nagy tömegével építhető-e fejlett társadalom? — Tisztáznunk kellene azt, hogy a kultúrát én tágabban értelmezem, abba beletartozik nem csak a képtár, vagy a hangverseny, hanem az is, milyen a munkamorál, hogyan viselkedünk egymással, mennyire törődünk a másik emberrel. Sajnos, olyan kísérő jelenségei is vannak a rendszerváltásnak, amelyek nem szükségszernek például az emberi kapcsolatok kultúráját tekintve. Ahhoz, hogy egy társadalom megerősödjön, a kultúrának óriási a szerepe. □ A társadalom átalakulásával hogyan változik a viszonyunk a kultúrához? — A megváltozott politikai és társadalmi viszonyok között, amikor jónéhány korábbi közművelődési forma megszűnt, változik az igény és az érdeklődés is a kultúra egyes területei iránt. Ma inkább a praktikus, a közhasznú ismeretek iránt nyilvánul meg az érdeklődés, például egy vállalkozónak jogi, közgazdasági ismeretekre, esetleg idegen- nyelv-tudásra van szüksége. A társadalom, a gazdaság, az élet változásai alól a kultúra nem vonhatja ki magát. □ Hogyan függenek össze a kultúra ás a gazdaság kérdései, a hétköznapi élet kultúrája miként hathat vissza a gazdaságfejlődésére? — Nagyon szorosan összefüggenek. Ha a kultúra nem más, mint az objektív valóság birtokba vételének mértéke, akkor a valóság, a társadalom, a gazdaság, a művészet, a művelődés ismerete behatárolja az egyén lehetőségeit. Ameny- nyit tud az egyén a választott szakmájáról, a jogról, a közgazdaságról, amennyire el tud igazodni a társadalomban, ez a lehetőségeit erősen befolyásolja, ennek feltétele pedig a kultúra: mennyit és mit sajátított ki abból. Ha ez igaz az egyénre — a társadalom meg egyénekből áll — akkor ösz- szességében is igaz. Én azt gondolom, a fejlett gazdaság nem az ügyeskedők gazdasága, hanem szakértelmet, magas szakmai intelligenciát igényel termelőtől és kereskedőtől. Ahhoz, hogy eladható-e az áru, szükség van megfelelő munkakultúrára, és még ha jó árut állít is elő a termelő, nem mindegy, milyen a csomagolása. □ Úgy tudom. Önnek van külföldi tapasztalata arról, hogy a gazdasági fellendülés azután következett el, miután beruháztak a kultúrába. — Meggyőződhettem arról a ’80-as évek végén tett finnországi tanulmányúton, hogy tíz év alatt megerősödött a gazdaság ott, ahol beruháztak az oktatásba, a művelődésbe. Aki beruház ebbe a hosszú távon megtérülő szférába, az nagyon jól teszi, hiszen ha magasabb színtű lesz a munkakultúrája, akkor a termék eladható, és ez most nálunk a gazdaság és az egész társadalom számára kulcskérdés. □ Hasonló kulcskérdésnek vélem a társadalom civil szerveződéseinek kialakulását. Hogyan látja ezt a kultúra szakértője? — Nálunk a civil társadalom nem tud még belépni az állam helyébe, és amíg a magyar polgár nem lesz olyan gazdasági helyzetben, hogy legyen módja a jövedelméből ilyen célra is többet adni, addig az államnak sem lehet mindegy, fennmaradnak-e, vagy eltűnnek ezek az érték- hordozó közösségek. — Nem lesz könnyű folyamat a civil szerveződések kialakulása, nincs praxisunk, szétszóródott egy kicsit a világunk érdek és érdeklődés alapján, még falun is. Ahhoz, hogy a civil szerveződések létrejöjjenek, kell az a szabadság, lehetőség és demokrácia, amely 1990-től jelen van, akár érzékeli ezt az állampolgár, akár nem, és kell a foglalkoztatás, a gazdaság területén a stabilitás. Mert ha a családom rendben van, akkor tudok közösségben gondolkodni. Azért lenne jó, ha mielőbb beállna az a nyugalmi állapot a gazdaság és a társadalom életében, amely engedné e folyamatok megerősödését. A TARTALOMBÓL: _________________ • Lakitelken lobogott a lelkünk • Pátyodi kontrasztok • Cselekedni, amíg nem késő • Az idő fogságában KM galéria Albert Ildikó: Bohóc II. Elek Emil felvétele s-H-zenhetedihi aCfaíommaC rendezték X meg Sóstón a 9{emzetfázi £remmű'- veszeti és űdsphasztifáiAhíéptótehepet. 9(ö- zép-Purópa rangos művésztáhoráha ezút- taC tíz művész kapott meghívást, akikóat hétig aékpthattak idecdis fámhményeí^ fázott. Az itt szüéetett fásphasztifáfáóh és érmékhóía máét héten nydt kiádítás ŰÓgír- egyházán a Városi Cfaéériáhan. ‘Ezekhóíaz alfátásofáóémutatunk he néhányat. Magmvü&kwmuy az eltűnt mosoly nyomában Cselényi György A forró, napsütötte nyíregyházi Szarvas utcán két férfi jött felém. A kinézetükön látszott, régen nem dolgoznak, s örülnek, ha üveggyűjtéssel, vagy mással összeszednek néhány korsó sörre valót. Amint melléjük értem, nagy meglepetés ért: — Szervusz Gyuri — köszönt rám egyikük. Egy pillanatra rám nézett, majd elkapta tekintetét. Mire megfordultam, már pár lépéssel eltávolodtunk. — Jól vagy? — kérdezte a rámköszönő zavartan hátra sandítva. Választ nem várna cimborájával szégyellősen továbbment. Ekkor nyilait belém, ő Sanyi, volt általános iskolai osztálytársam. Öltözéke nyárias, fiatalos. Arca sovány, törődött, barna szemei fénytelenek. Haja szőkésbarna, kissé hullámos, csapzott. Gyermekkoromból őrzött megható emlékképek villantak át rajtam. Az elmúlás tragikuma kerített hatalmába. Megdöbbenésemben csak köszönni tudtam, s ösztönös megnyilvánulással konstatálni: bocsáss meg, hogy nem ismertelek meg. De ekkor ő már messzebb járt. Emlékszem, Sanyi osztályunk legvidámabb tanulója volt. Jó kedélyéért kicsit irigyeltük is. A rossz jegyből, a focizás közben betört ablakból, ellenőrző beírásból..., szóval semmiből sem csinált problémát. Az évek teltek-múltak, s most itt vagyunk 1993. június valahanya- dikán. Sanyi egész lénye fáradtságot, a világból való kiábrándulást tükröz. Vajon az elmúlt években min mehetett keresztül? Nem tudom, nős-e, van-e gyereke, lakása, megélhetése? Az mindenesetre rossz jel, hogy a hajdani vidámságának már a csírája sincs meg. Naponta számos nehéz sorsú embert látok, de eddig egyik sem érintett meg ennyire belülről. Sanyi látványától, a vele történő találkozás döbbenetétől órák múlva sem tudtam szabadulni. Otthon vacsorázás közben megemlítettem, s a feleségem — lévén tőlem is érzékenyebb — könnyezni kezdett. Hozzátette, a toprongyos kukázókat mindig nagyon megsajnálja. S gyakran gondolkozik azon, vajon hogyan lehetne rajtuk segíteni? Vagy velük kapcsolatban osszuk azt a véleményt, amit a fejlett országok a szegények megsegítéséről vallanak: „Nem halat kell nekik adni, hanem meg kell tanítani őket halászni." De vajon a mi „Sanyíjaink” meg akarnak-e tanulni halászni? És ha igen, manapság van- e erre alkalmuk, lehetőségük, amikor ezrek, tízezrek nyomában leselkedik a munkanélküliség réme... Vajon mitől függ az, hogy valakinek a sorsa miként alakul? Törődjünk-e bele abba, hogy az a Nagy Könyvben meg van írva, s tegyen bárki bármit, minden úgyis aszerint alakul. Bizonyosan létezik emberi, genetikai adottság, s számít, ki hová, milyen családba születik, az élete folyamán milyen hatások érik, s abból tanulságként mit szűr le, vagy mit tart megfogadandónak, valamint mire van ereje, esélye, tehetsége, szerencséje, s támogatottsága. Vagy fogadjuk-e el azt, hogy tulajdonképpen alapvetően senki természete nem változtatható meg, s amit mi jónak hiszünk, az valaki(k)nek a lehető legroszszabb, azért él úgy-ahogy? Gondolom, ha a társadalom perifériájára szorult ember sorsát, életét a különböző helyzetekben tett lépéseit alaposan szemügyre vennénk, akkor felfedezhetnénk olyan hibákat, amire ráfoghatnánk: no komám, azért jutottál ide, mert itt és itt nem ezt kellett volna tenni. De van-e jogunk bárki felett is ítélkezni, mert mi azt hisszük, nekünk mennyivel jobb, vagy úgy véljük, az az előnyös, amit mi tettünk, vagy teszünk? De az is kérdés, szabad-e embertársainkat magukra hagyni, s az elesettekért a demokrácia és a szabadság jelszava jegyében — tisztelet a kivételnek — nem tenni semmit? A dilemmában nem tudni, mi lenne helyes, de nagyon szeretném, ha Sanyi jókedve, önfeledt, gyerekkorihoz hasonló kacaja visszatérne. De vajon ez mikor és mitől következhetne be?
