Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-12 / 135. szám
14 A ‘Kekt-'Magyarország hétvégi mettikícte A KM vendége A szülőföld vonzásában Kállai János Baktalórántháza (KM) — A baktalórántházi gimnázium nem tartozik a megye nagy iskolái közé. Nem is tűnik ki a „bolyból” ilyen vagy olyan extráival, hol jobban, hol szerényebben jelenik meg a különböző statisztikákban. Egy valami azonban mindig szembeötlőn az iskolába betérő idegennek: a tisztaság, a rend, a pontosság sok, mással össze nem téveszthető jele. És mindez nemcsak a tárgyak szintjén. Ebben az intézményben a vendéget a szívélyes háziasszonyként sürgölődő igazgatónőn kívül majd mindig egy elegánsan öltözött, amolyan diplomata „fazonú” úriember fogadta és üdvözli még ma is, néhány héttel nyugdíjba vonulása előtt. O Bodócs Emánuel, az igazgatóhelyettes. A Jászárok- szálláson, szegényparaszti családban született tanár útja nem „egyenes ágon” vezetett a pedagógusi hivatáshoz. — Mindig szerettem tanulni, de a négy általános és a polgári elvégzése után a szüleim szakmát akartak adni a kezembe. így lettem férfiszabósegéd. De mivel mindig hajtott a továbblépés vágya, a Debrecenben letett szakérettségim után — ez 1953-ban volt — két lehetőség közül választhattam: vagy megyek a külügyi akadémiára, vagy felvételizek a Kossuth egyetemre. Ez utóbbira szavaztam, és nem bántam meg. A matematika- fizika szakos diplomámat 1957-ben szereztem. Sikerek és kudarcok egyaránt kísérték a pályakezdő tanár munkáját, míg 1966- ban Baktalórántházára hozta a sors. Az akkor már működő helyi gimnáziumban még abban az évben ő lett a felnőtt tagozat vezetője, 1978- tól pedig mostanáig övé volt az igazgatóhelyettesi poszt. — Bár tizenöt éven át „csak” helyettes voltam, sohasem éreztem magamat másodhegedűsnek. Igaz, ez a funkció nem a látványos akciókkal jellemezhető, igen sok adminisztrációs teendővel jár. De mivel magam is szeretem a pontosságot, a rendet, az áttekinthető feladatokat, így kellő hitelességgel tudtam ezeket elvárni a beosztottaimtól. A teljesen önálló terület, a felnőtt tagozat irányítása mellett megkaptam bizonyos munkáltatói jogosítványokat, így, ha csak ebben akartam volna tetszelegni, hívathattam volna magamat „főnöknek”. Bodócs tanár urat pedagógusként mindig „jegyezték” a környéken. Bokros teendői nem gátolták abban, hogy mindkét szakját tanítsa, s mindemellett még aktív közéleti szereplést is vállaljon. Nagyközségi, járási, megyei szakszervezeti funkcióiba — amint ő mondja — az emberek bizalma emelte. Volt népi ellenőr, a helyi áfész intéző bizottságának ma is az elnöke. Az önkormányzati választások idején rebesgették: jelölik a polgármesterségre, de ez aztán elmaradt. Nem sajnálja, mint ahogy azt sem: bár bizHarasztosi Pál felvétele tatták, a pártba nem lépett be, és most sincs elkötelezve politikailag. — Ahhoz persze, hogy ezt a sok feladatot el tudjam látni, kellett a nyugalmas, biztonságos családi háttér. Hál’ istennek, nekem megadatott. A nagyobbik lányom tanár lett, matematika-fizika szakos, mint én, a kisebbik pedig kozmetikus. Jászárok- szállásra ment férjhez a napokban, és hamarosan mi, a szülők is odaköltözünk. Ugyanis nagy fába vágtam hét-nyolc éve a fejszémet. Családi ház építésébe fogtam a szülőhelyemen, nyugdíjas éveimre haza szeretnék költözni, mert a szálak, a gyökerek még erősek. Igaz, 212 kilométernyi távolságból kemény munka volt építkezni. Rengeteg energiám ment rá, no, meg az időm, a pénzem. Nehéz időszak volt ez a családom életében. Ahogy beleízeledünk a beszélgetésbe, egyre inkább a vallomásosság meghitt vizeire evezünk. Az igazgató- helyettes elmondja, hogy hajdanán, amikor Szabolcsba került, jóformán semmit sem tudott a megyéről. Szorongással, kissé idegenkedve kezdett itt dolgozni, és ma, csaknem három évtized távolából az elégedett ember higgadtságával mondja ki: büszke arra, hogy ezen a tájon élte le élete jelentős részét. — Sok szép és kedves emléket viszek magammal, és hálás vagyok azoknak, akik az „útipoggyászomat” megrakták szeretettel, barátsággal, őszinte emberséggel. Nem lesz könnyű elbúcsúzni Baktától, a megyétől, ahol — hivalkodás nélkül mondhatom — szinte mindenki ismert. Generációkat tanítottam az évek során, és egyébként is mindig benne voltam a hétköznapok sokszor jelentéktelennek tűnő, de az egyszerű emberek szempontjából nagyon fontos eseményeiben. És hogy miként lesz ezután? Bodócs tanár úr, a matematikusok józanságával beszél erről. Elmondja: a tanítástól nem szeretne teljesen elszakadni. Ha más mód nem lesz rá, magántanítványokat vállal. Emellett persze újra meg akar ismerkedni az idő közben várossá előlépett Jászárokszállással, a település múltjával, jelenével. Mert töretlenül hisz abban, amit egy maga választotta idézettel — saját ars poeticájaként — ajándékoz nekem már búcsúzkodás közben: Amíg élet van az emberben, tökéletesítheti magát és szolgálhat a világnak. De a világnak csak azáltal szolgálhat, hogy tökéletesíti magát. 1993. június 12. * Hamar Péter Ha valaki folyamatosan figyelemmel kíséri az artmozik műsorát, tapasztalhatja, hogy akadnak filmek, amelyek akár egy éve is műsoron vannak. Hivatkozhatunk a ZOO-ra, a Thelma és Louise-xa, másokra is. Ebből akár hatalmas sikerre is következtetni lehetne, holott a dolgok nem egészen így alakulnak. Maradjunk a mérsékelt siker fogalmánál, s inkább azt érdemes nyugtáznunk, hogy az alkotók (és a forgalmazók) többnyire az üzlet oltárán áldoznak, ezért a bemutatni érdemes, művészi értékeket hordozó filmek a világ termésében is igen korlátozott számban fordulnak elő. Ezért kevés a művészmozi- hálózatban az új bemutató. A kevesek közül az egyik A levesben, amely néhány hete került a műsorrendbe, s amelynek a címével aligha tudunk mit kezdeni. Ha igazán fontos alkotás lenne, akkor úgy kezelhetnénk, mint a Négyszáz csapást, hiszen itt is, ott is leiterjakabról van szó. Manapság is előfordul néha, hogy valakinek kiteszik a szűrét, pedig ki visel ma szűrt? A szólások magukban hordozzák a nemzeti karakterisztikumot, ezért a fordítás során csínyján kell bánni velük. Alexandre Rockwell, a nálunk eddig ismeretlen amerikai rendező filmjének inkább A pácban címet kellett volna adni a fordításban, így tudnánk mit kezdeni vele. Éőhőse ugyanis alaposan belekerül a slamasz- tikába, szorul a hurok a nyaka körül, de a levesben csak az amerikai szleng keresi. A téma említésével aligha lehet bárkit is a moziba csalogatni. Hány olyan film született már, amelynek főhőse mindenáron a kamerák mögött, a rendezői székben akart világhírnévre szert tenni? A karriervágyat az amerikai iskola beletáplálja a fiatalemberekbe, s ha nálunk nem is, ott a film azért üzlet, nem véletlen tehát, ha sokan ezt látják egyedül üdvözítő pályának. Az sem éppen jó reklámfogás, ha megemlítjük, hogy a film fekete-fehérben készült. Manapság aki ezt a nyersanyagot választja, az vagy művészi-esztétikai megfontolásból teszi (ez a ritkább), vagy a tőkeszegénység okából fanyalodik erre a megoldásra (amit nem szívesen vall be, és inkább az előző okkal igyekszik magyarázni a bizonyítványt). Hogy A levesben miért feketefehér. nem derül ki a filmből. Szabó Ildikó Gyerekgyilkossá- gok-ját nehéz lenne színesben elképzelni, Rockwell filmjét viszont minden további nélkül. Ez azonban nem minősítés. Az önjelölt forgatókönyvírórendező storyja igenis figyelemre méltó. Aki az intellektuális humorra vevő, annak biztosan jó szórakozást jelent majd a film. S ez a humor nemcsak a cselekményelemekben jelenik meg, hanem a képi megoldásokban is. Az optika torzító lehetőségeinek felhasználása nem kizárólag angólparki látványosság, az igényes kifejezés szolgálatába is állítható. Ha ez ráadásul nem művi megoldás, hanem funkcionális (ahogy a filmbeli kémlelőablakban megjelennek a torz pofák, amelyek egyébként kémlelőablak nélkül is majdnem ugyanolyanok), akkor örülhetünk az alkotói leleménynek. A mese arról szól, hogy az albérletét fizetni nem tudó főhős, Steve (Adolpho Rollo színtelen alakításában) hirdetést ad fel, eladná a legtöbbet kínálónak az általa írt forgatókönyvet. A hirdetésre egy kedves öreg strici jelentkezik (Seymour Cassel alakítása parádés), aki mindent megígér, mígnem rendezőjelöltünk azon veszi észre magát, hogy csendestárssá vált autólopásban, betörésben. Joe papa ugyanis minden hájjal megkent gengszter, akinek a gyengéje a női nem. de azért pártolja a művészetet is. A film természetesen nem készül el, Steve addig jut, hogy valami áldokumentumfilmben meztelenül megszólalhat, de A levesben a maga groteszk módján feltárja a nagy illúziók és a meztelen valóság ellentétét, ami önmagában nem újszerű, de a környezet, amelyből kibomlik, nem nélkülözi az érdekességet. Egy mellékszerepben megjelenik Jennifer Beals, a Flashdance sztárja. Olvasom valahol, hogy ott nem is ő táncolt, hanem a felvételek dublőzzel készültek. Egy világ omlott össze bennem. A pletykasajtó azonban gyakran téved. Ha valaki az ügyben hitelt érdemlő ismeretekkel rendelkezik, kérem, értesítsen! Rockwell filmjében egyébként Jennifer hitelt érdemlően undok. Kampókéz Színes, szinkronizált amerikai film Clive Barker dermesztő képzelete nyomán. Rendezte: Bemard Rose Könyvespolcunk Egy szabolcsi Kanadában Páll Géza Nyíregyháza (KM) — Lassan két hónapja olvasgatok, ízlelgetek, forgatok, rakosgatok két, számomra igen kedves könyvet, holott, mohó kíváncsisággal szinte egy este, fél éjszaka elolvastam az egyiket, aztán egy másik este a másikat. Azóta újra és újra beleolvastam a számomra legizgalmasabb fejezetekbe, s nem nagyon tudtam eldönteni, megőrizzem-e magamban a nem mindennapi olvasmány- élményeket, vagy osszam meg azokat másokkal is. A töprengésem egyik oka az, hogy egy Kanadában élő magyar író, Miska János két könyvéről van szó, akinek ugyan több novellája és tanulmánya a hazai lapokban, folyóiratokban is megjelent, de könyveit érthetően nem ismerheti a hazai közönség. Ez vonatkozik az általam olvasott két könyvére is — A magunk portáján című válogatott írásokra, amely tíz év irodalmi termését öleli fel, míg a másik Kanadából szeretettel címmel egy újabb tíz év jelentősebb esszéit, irodalmi riportjait, tudósításait, recenzióit foglalja magában. Mit kezdhet a hazai olvasó az olyan könyvajánlással, amelyet nem tud személyes olvasmányélményeivel szembesíteni, mert az óhajtott kötet legfeljebb a nagyobb könyvtárakban érhető el. Ez lenne a késlekedésem egyik oka. A másik személyes természetű, ugyanis Miska János, ahogy a szerkesztőségben hívtuk, Miska Jancsi, közeli jó barátom, mégha jó három év fél évtizede nem is találkoztam vele. Tehetséges nyírségi szegény- parasztgyerekként küzdötte fel magát az Eötvös Lóránd Tudományegyetem újságíró szakára, s az egyéves kötelező szerkesztőségi gyakorlat idejét Nyíregyházán, a Kelet-Ma- gyarország elődjénél, a Néplapnál töltötte. Sokat jártuk együtt a megyét, jóban, rosszban, s a fogódzót, a hivatáshoz való hűséget azok az emberi epizódok jelentették számára is, amelyekkel a szerkesztőségi robot ajándékozta meg olykor. Emberi sorsok, tragédiák, féltve őrzött, megható történetek nyíltak meg előtte, amelyek iránt már akkor, fiatal korában is igen fogékony volt. Aztán jött az ’56-os forradalom, Miska Jancsiról az utolsó kép az maradt bennem, amikor a fővárosból az egyetemi diákság képviseletében eljött a szülőmegyéjébe, géppisztollyal a nyakában, hogy segítsen a szabolcsi forradalmi bizottságnak. Bejött a szerkesztőségbe is, ahol nagy szeretettel és féltéssel fogadtuk. Aztán annyit tudtunk róla, hogy disszidált, ahogyan ezt akkoriban mondták. Később hallottuk, hogy Kanadában talált új hazára, keményen dolgozik, tanul, de a tollat ott sem tette le, sőt, sorra jelennek meg magyar és angol nyelvű írásai... A magunk portáján című kötet előszavában a keresztapja fiát idézi Miska János, aki azt mondta neki, amikor könyvét kézbe vette: „Szép Jani, nagyon szép, de tudod mit szeretnék én látni, tudod mit, egy fiatal emberről szóló könyvet, aki így jött Kanadába, mint a kisujjam, itt a maga emberségéből elvégezte az egyetemet, két diplomát is szerzett, s ma megbecsült polgára ennek az országnak. Ezért talán még én is megtanulnék magyarul olvasni...” A vaskos önéletrajzi művel azonban még ma is adósa vagyok — írja a továbbiakban a szerző, majd magyarázattal is szolgál. A külföldi magyar író nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy előbbre helyezze a saját életútjának megírását, vannak ennél fontosabb teendői is. Az 1968- ban megjelent Egy bögre tej című novellás kötetét és a szerzőt így jellemezte egyik kritikusa: „Tehetséges fiatal magyar író, Magyar-Kanadá- ról mutat be pillanatfelvételeket, biztos, gyakorlott kézzel... A képek mögött azonban érezni lehet egy titokzatos, mélyebb dimenziót is, az író lelkének mondanivalóját. Nagy szerencse, hogy Miska János falusi gyerek, s józan földszagú mivoltából még a kanadai életforma sem tudja kiforgatni...” Visszatérve A magunk portáján című könyvhöz, még egy rövid utalás: Ha e kötetnek sikerült odatartani a mécsest a feltárásra váró gazdag tárnák fölé, nem vész kárba egy évtized igyekezete — írja. Miska János. Ez az igyekezet szerencsére nem apadt. Egy újabb évtized múltán a Kanadai Magyar fiók Köre kiadásában megjelent a Kanadából szeretettel című kötete, amely az 1975-1985 között keletkezett írásokat tartalmazza, bepillantást nyújt a Kanadában élő magyarok szellemi, kulturális és társadalmi életébe. Egy kanadai olvasójának soraival zárom a rendhagyó könyvismertetést, aki ezt írta: „Novelláid teljesen felkavartak, s meg is sirattak egy kicsit. Most döbbentem rá, hogy így elhagytam az áldott anyanyelvet, a drágát, az igazit.,.” ti Pácban a Leves hőse
