Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-12 / 135. szám
Ä %eiet-^íagyarország hétvégi meíféhfete 1 5 1993. június 12. Napkorra érve kél a nap Cservenyák Katalin Valamikor, ré- ges régen, amikor még lábon hajtották az állatokat Bécs felé az ungvári, beregszászi gazdák, itt álltak meg etetni, itatni. S valahogy úgy jött ki a dolog, hogy a község határába mindig akikor értek, amikor már kelt a nap. Innen is lett a neve: Napkor. Az 1200-as években már jegyezték a falut, melyet a kezdetektől nyakas emberek laktak, olyan szabadságharc nem volt, amelyben részt ne vettek volna, így aztán nem is csoda, hogy a lakosság többször is kicserélődött. A Rákóczi-sza- badságharc után például szinte elnéptelenedett. Birtokai voltak itt az egri kapitánynak, Dobó Istvánnak, első házassága idején pedig itt élt az író Jósika Miklós — mindezek, s egy sor érdekesség, ami még az itt élőknek is újdonság lehet, hamarosan könyv formájában is megjelennek, hiszen a faluból elszármazott Lekli Béla. az Országos Levéltár főlevéltárosa már elkészítette, s nyomdába adta Napkor történéről szóló munkáját. Jósika egykori kastélyában ma iskola működik. Mellette áll az új iskolaépület, jól megférnek egymás szomszédságában. Sok falusi iskola megirigyelhetné a napkorit: a két épület mögött magas fák ölelésében hatalmas füves focipálya, kicsivel odébb pedig kosárlabdapálya. Kedvükre sportolhatnak kicsik és nagyok. Ami viszont a legszembetűnőbb az egész faluban: a patyolattisztaság. Mintha frissen seperték volna a járdákat, sehol egy eldobott papííszelet, cigarettacsikk. Viszont minden porta teli virágokkal. A polgármesternek épp dolga van valahol, így addig a jegyző asszonnyal. Nagy né Riczu Erzsébettel beszélgetünk. Egészen pontosan 3568- an élnek a faluban, az idei költségvetés meghaladja a 148 millió forintot. Működésre ebből 70 milliót terveztek, a többi fejlesztés: legnagyobb része a gázvezeték építésére megy el, de futja még a szennyvízhálózat tervének elkészíttetésére, az életveszélyessé vált iskola kiváltására egy hattantermes épülettel (ehhez pályázatot nyújtottak be), s a telefonhálózat fejlesztésére. Jó meg rossz is Nyíregyháza közelsége. Előny, hogy percek alatt a megyeszékhelyre ér, akinek dolga van ott, viszont épp a közelség miatt nem szerepel Napkor a hátrányos helyzetű települések listáján. Holott a munkanélküliség itt már közelíti a harminc százalékot. A pályázatok egy részénél szóba sem kerülhet a falu. más részében viszont ötven helyett csak húsz százalék támogatást kaphatnak. A munkanélküliséget nagyon nehéz kezelni. Sokan már csak járadékot kapnak. Az önkormányzat 26 közhasznú munkást alkalmaz (volna még jelentkező, de nincs annyi munka), ők az intézmények körüli teendőket látják el, tisztítják a csatornákat, ká- tyúzzák az utakat. Vállalkozó kedvben nincs hiány, sokan „szakosodtak" mezőgazdasági szolgáltatásra, teherfuvarozásra, nemrég diszkontáruház és ruházati boltok nyíltak. A többség igyekszik a földből megélni. Itt a téesz már korábban elkezdte a földek birtokba adását, ebből tudtak egy kis kiegészítő jövedelemhez jutni a gazdák. Az utóbbi időben azonban keserűen tapasztalják: se az almának, se a dohánynak nincs piaca. Közben megérkezik a polgármester, Gáva János, akiből néhány mondat után kibújik a szakember: kertész üzemmérnök a végzettsége. 1988-ig fő- agronómus volt a téeszben, aztán vállalkozó lett. Meglepetve veszem észre íróasztalán az orosz szótárt (ilyesmi mostanában nem sikk), s mikor szóvá teszem, elmosolyodik: az almánkkal még mindig több keresnivalónk van a keleti piacon. mint a nyugatin. Kár is áltatnunk magunkat. Régi kapcsolatai vannak a szibériai teAz új iskola Jósika kastélya mellett A SZERZŐ FELVÉTELE lepülésekkel, tavaly ugyan kútba esett az üzlet (nevetséges ok miatt: nem kaptak vagont). de idén már több a remény, csak meg kell találni az ellentételezés módját. Az orosz szótár pedig ahhoz kell. hogy szót értsenek egymással. Gáva Jánosban ilyenkor együtt munkálkodik az üzletember és a polgármester: ha sikerül eladni a termést, abból hasznuk lesz a gazdáknak, másoknak is tudnak munkát adni. s nem kényszerülnek annyian segélyért fordulni az önkormányzathoz. Nyolc-ki- lencszáz vagon almáról van szó, ha nem jön össze az üzlet, bizton padlóra kerül a nép, hiszen a tartalék pénzeit éli fel, fekteti be a házi gazdaságba. — Nem tudom, jót tettünk-e vele — mondja az egykori fő- agronómus —, hogy úttörőként. 1982-től határozottan háztáji integrációt vezettünk be. Ez munkakultúrát, vállalkozói szellemet hozott. Mindenki a saját bőrén érezhette a felelősséget, s eljutottunk egy olyan szintre, hogy mertek az emberek vállalkozni, terhet a vállukra venni. Míg ’82-ben 6 millió, addig 1988-ban már 90 millió volt a háztáji bevétel a faluban. Ugyanez a rendszer kinevelt egy olyan réteget, amely az eladásban segít, a termények elhelyezésében. Itt éjjel-nappal dolgozni kell, nézze meg, nincs idejük leülni. Kialakulóban egy új gondolkodásmód: a gazdák már az újfajta szövetkezést kóstolgatják. Súlyos gond, hogy a téesz felszámolása irtó lassan halad. Az eladósodott szövetkezetnek szép vagyona volt. amiből már bőven ki lehetett _ volna fizetni a bankokat, de azok ráérősén várnak, hisz megéri: addig is „ketyeg” a büntetőkamat. Mára már megkétszereződött az eredeti tőketartozás. Zelenák Sándo- rék épp akkor kanyarodnak kocsival a házuk elé, amikor kapujukon kopogtatok. Pici lányukat, Bettinát karjára veszi édesanyja, s kedvesen tessékel otthonukba. Öreg ház. de nekik új: nemrég vették OTP-hitelre. Tavaly nyitottak az udvaron turkáló boltot, eleinte ment is, de kénytelenek voltak bezárni: már használt ruhára sincs pénzük az embereknek, aki pedig tehetősebb, inkább újat vesz. A férj három műszakban dolgozik a gumigyárban Nyíregyházán, s bár sokba kerül, kocsival jár be: drágább az idő, amit a buszmegállóban vagy a vasútállomáson várakozással töltene. Iglai Miklósék csak egy kis pihenőre jöttek fel a mezőről, utána mennek is vissza: hajnal fél öttől este kilencig dolgoznak. Már számolgatnak: a ráfordítás sok, a haszon kevés lesz. Tizennyolc holdat vettek vissza, egy része erdő és rét. Kevés megtakarított pénzükből nehéz volt megindulni, s csak nagy szerencsével nem futnak mínuszra. A negyedik honfoglalás Balogh József K öszönés nélkül mentünk el egymás mellett. Felrémlett bennem, hogy valahonnan ismerjük egymást, de napokig nem tudtam hová tenni. Aztán újból találkoztunk. Megvan. Persze, ő az a disszidens. akiért jól kikaptam. Pedig először nagy siker volt amikor megírtam, hogyne lett volna, hisz hazajött a szocializmusba Amerikából. Az öröktavasz országát, Kaliforniát hagyta ott, hogy újra szülőföldjén éljen. Csakhogy másfél év után újból visszament választott hazájába. — Szép kis megható írás volt, amit erről a Gerzsenyiről összehordtál, mondta egyik ismerősöm, jól átvertek, ijesztgetett a másik, hát nem mondták róla, hogy kém? Most pedig újra itthon. Hányadik honfoglalás már ez? „ — A negyedik és az utolsó — mondja Gerzsenyi János, amikor ismét asztal mellé ülünk folytatni a 15 évvel ezelőtt elkezdett beszélgetést —. Azt, hogy itt születtem, nem számolom honfoglalásnak, az mindenkinek megadatik, ezért az elsőt 1956-ban tettem meg. A második az 1978-as haza- település volt és utolsó is lett volna, ha vissza nem űznek. Egyszerűen nem hagytak békén. Az adóhivatal egyfolytában a nyakamon volt, az állambiztonságiak pedig minden áron kémet akartak belőlem csinálni. Kénytelen voltam visszatelepedni. Remélem most, hogy vége annak a rendszernek. véglegesnek tekinthetem a honfoglalásomat. Felelevenítjük az első találkozásunkat. Kisvárdán a pénzügyőr laktanya melletti szép ház szobájában ültünk, kedves hangú felesége kávéval kínált, Gerzsenyi János pedig belekezdett kalandos életének elmesélésébe. 1956. december 6-a volt. A forradalmat már leverték, de a nyugati határ még nyitva állt, csak át kellett sétálni rajta. Volt aki félt a megtorlástól, volt aki csak világot akart látni, és sokszor meggondolatlanul indult szomszédokkal, ismerősökkel Hegyeshalom felé. Gerzsenyi János 18 éves kisvárdai fiatalembert is csábította a lehetőség, s hívták az ismerősök is. „Jó szakmád van — mondták az egy évvel korábban festő-mázoló szakmát szerzett fiúnak — egy vagyont fogsz keresni vele.” „Anyó- sodék kivitetnek Kaliforniába — mondták mások a néhány hete nős ifjúnak — biztos segíteni fognak.” A házaspár útnak indult. December 7-én átlépték a határt. Ausztria tele volt dissziden- sekkel, ezerszám várták a lágerekben, hová mehetnek tovább. Gerzsenyiéket anyósáék Los Angelesbe vitették. A repülő 1957. április 7-én landolt. A férj másnap már dolgozott — korábban kint lévő magyarok vették maguk mellé. Az albérlet, a kemény munka mellett három év alatt sikerült 3000 dollárt összespórolni, majd önálló üzletet nyitni. — Bútorszállítást, bútorkészítést vállaltunk, de két-há- rom évig nagyon gyengén ment az üzlet — mondja Gerzsenyi János. — Aztán nőtt a megrendelők száma, mi meg dolgoztunk két műszakra valót is naponta, hogy minél hamarabb kifizessük az 1960-ban vett lakást, meg aztán jobban is akartunk élni. mint az albérletben. Telt az idő, s Gerzsenyiék- nek három gyerekük született. Mária, Mónika és János egyszerre tanulták az angolt a magyarral. A nagyobbak egy magániskolába jártak, mert ott estig vigyáztak rájuk, így a szülők dolgozhattak. — 1968-ban tragédia történt: meghalt a feleségem — folytatja Gerzsenyi János a történetet. A kisfiam, János akkor még csak hároméves volt. Egy barátom édesanyja jött ki látogatóba, őt vettem oda magunkhoz, és ő látta el a családot. 1969 nyarán Gerzsenyi János sokadik alkalommal hazalátogatott. Megismerkedett húgának egy volt osztálytársával, november 20-án pedig megtartották az esküvőt. Január elejére elintézték a formaságokat. és Gerzsenyi János felesége is elutazott Los Angelesbe. Az üzlet még mindig jól ment. Egy év múlva megszületett kislányuk, Melinda, s a fiatal házasok tervezgetni kezdtek. Mexikó, Hawaii-szigetek, Dél-Amerika szerepelt útiprogramjukba, de alig érkezett el a tavasz, csomagolni kezdtek, s elindultak — haza Kisvárdára. Négy hét, hat hét. két hónap is volt az itt eltöltött idő, és egyre nehezebb szívvel búcsúztak itthon a szülőktől. „Jövőre már máshová megyünk”, — mondogatták egymásnak, de a következő nyár újra itthon találta őket. Munka közben, munka után egyre többször beszéltek arról, hogy végleg hazajönnek. „Még egy pár év — mondta a férj — egy kicsit összeszedjük magunkat és hazamegyünk.” A sors azonban közbeszólt. Gerzsenyi Jánost temetésre hívták, édesapja baleset áldozata lett. Alig ment vissza, ismét levelet kapott: édesanyja betegségét adták hírül. Gerzsenyi János ismét repülőre ült, s az itthon töltött újabb négy hét alatt végleges döntést hozott: 1978. május 14-én feleségével, az akkor 13 éves Jánossal, és a 7 éves Melindával hazaköltözött Kisvárdára. A legidősebb lánya, Mária két éve férjhez ment, őt már nem hozhatta haza, Mónika pedig az érettségi vizsgái miatt maradt még néhány hétig. A kezdet itthon is nehéznek bizonyult, Gerzsenyi János újdonsült festő kisiparos neve ismeretlen volt Kisvárdán, s sokat kellett járni munka után. Aztán mégiscsak volt munka, volt kenyér. — Tudja, akkoriban sokan megállítottak az utcán, hogy miért jöttünk haza. Legtöbbször csak annyit válaszoltam, hogy próbáld meg, aztán te is megtudod. Nem könnyű az ilyesmit megmagyarázni. Mi ott is magyarok voltunk, Kaliforniában is az Elet és Tudományt, az Ország-Világot, a Képes Újságot járattuk, de még két kutyát is innen vittem ki, hogy az is magyar legyen köriilöttünk. És nem egyedül voltunk ilyenek. Az '56-osok többsége hazajött megnősülni, vagy ott élő magyar lányt vett el. — Mi nem voltunk szegények, mégis hazajöttünk. Amikor 1978. május 14-én megérkeztünk Budapestre, első dolgom volt elvinni ä gyerekeket az Országházhoz, a Várba, a Citadellára, a Mátyás-templomba, s azt mondták: ilyen szépet még sohasem láttak — mondja Gerzsenyiné. — Mi akkor úgy döntöttünk — veszi át ismét a szót Gerzsenyi János —, hogy itthon akarunk élni. Gyermekeinktől pedig 18 éves korukban megkérdezzük majd: milyen állampolgárok akarnak lenni. Sajnos nem így sikerült. Visz- szaköltözésre kényszerített a rendszer, de most már vége, most már nem kell az állambiztonságiaktól tartani. Amikor így döntöttünk, akkor is fülembe csengtek egy bíró szavai. Amikor megkaptam az amerikai állampolgárságot, a bíró azt mondta: legyetek jó állampolgárok, de ne felejtsétek el hazátokat. G erzsenyi János két gyermekével települt haza, a harmadik valószínű amerikai állampolgárként, de itthon fog dolgozni, a negyediket, a legidősebbet oda köti egzisztenciája és született már itthon egy unoka is. így szeretnék most már együtt békében, az unokákra vigyázva eltölteni a nyugdíjas éveket. És persze aktívan bekapcsolódni a közéletbe, tenni valamit Kisvárdáért.
