Kelet-Magyarország, 1993. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-12 / 135. szám
1993. június 12. ft ‘Kgkt-9-íagxjaroTszág hétvégi mcfíékfetc Kicsit csalódott vagyok Csikós Sándor: A színház megtartotta önmagát és a közönségét is, és ez nem kevés Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — Csíkos Sándor ezerkilenc- száznyolcvannégy óta tagja a Móricz Zsigmond Színháznak. De előtte már bemutatkozott Nyíregyházán, mégpedig nem akármilyen sikerrel. O játszotta a színház történetének első stúdió előadásában a főszerepet. Az Oszlopos Simeont Sar- kadi Imre özvegye is látta, jó véleménnyel volt róla. A közönség is szerette, de a szakmai közvélemény alig vett róla tudomást. — Keserű korszaka volt az életemnek — emlékezik Csikós Sándor a csaknem tíz évvel ezelőtti időszakra. — Sok minden összejött: a színházban is, a magánéletemben is. Éppen negyvenkét éves voltam, sok keserűség gyűlt össze bennem. Elegendő ahhoz, hogy megértsem Sarkadit. Nemcsak a szavakat, hanem azok tartalmát is. Úgy éreztem, hogy Kis János elsősorban önmagával viaskodik. Kipróbálja, hogy, ha a világ rossz, akkor ő meddig mehet el a rosszban. □ A nagy nyíregyházi siker talán annak is volt köszönhető, hogy sokan először találkozhattak a testközeli játékkal, amikor a színész a néző előtt veszi a lélegzetet, együtt élhet annak minden arcrezdülésével. — Engem ez a fajta színészi játék nagyon izgat, rendkívüli módon inspirál. Vannak, akiket zavar. □ Ilyenkor fontosabb, hogy szereppé váljál? — A szereppé válás attól is függ, hogy mennyi ideje van az ember a pályán, milyen pszichológiai gyakorlattal rendelkezik, s a ráérzésnek, a be- leérzésnek milyen technikáját alakította ki. Egressy Gábor írta valamikor, hogy a fiatal színész csak önmagát tudja felhangolni. Később, a tapasztalatok birtokában már másnak a bőrébe is be tud bújni. Engem lelkileg nagyon igénybe vesz minden drámai szerep. Megváltoztatja a mindennapjaimat. A kegyelmi állapot az, amikor sikerül átlépni azt a küszöböt, ami köztem és a szerep között van. Ha ez sikerül, azt hiszem, nincsen annál nagyszerűbb érzés. □ Milyen szerepek állnak igazán közel hozzád? — A vívódó hősök érdekelnek igazán, azok, akik valóban szeretnének eligazodni a világban, s mindent meg is tesznek azért, hogy ez a folyamat lejátszódjon. □ Csaknem tíz esztendőt töltöttél Nyíregyházán, mégis az az érzésem, hogy alig ismerünk. — Debrecenből jöttem ide, s újra oda megyek. Ott jártam középiskolába. Amatőr színjátszó voltam, ezért is jelentkeztem a főiskolára. De előtte azért beadtam a lapomat az Orvostudományi Egyetemre. Megtudtam, hogy olyan káderlapot küldtek az anyagommal, hogy semmilyen esélyem se lehetett. Nem is mentem el a felvételire. Apámat kuláknak minősítették, a bátyám pedig teológiára járt... □ Budapest, Debrecen után nem tűnt Nyíregyháza túlságosan álmos kisvárosnak? — Nekem nagy élményeket adott ez a város. Az elsők színháziak voltak: az Oszlopos Simeon, majd Ratkó József drámája, a Segítsd a királyt! Aztán megnősültem, megszületett a gyerek. Fontos volt számomra a hangos folyóirat, a Hangsúly. Sokat jelentett Ratkó és mások barátsága. Nyíregyházával úgy vagyok és voltam, hogy az ember szereti azt a helyet, ahol méltó munkát végezhet. S egyébként is: ha az ember jól akar játszani a színpadon, akkor meg kell ismernie az itt élő emberek lelkét. Ez vonatkozik a szín- házcsinálásra is. □ Három évig voltál a színház igazgatója. Miért vállaltad? — A színházvezetést kihívásnak is tekintettem. Annyi tapasztalatom már volt, hogy arra gondoljak: nagyon rosz- szul nem csinálhatom. Másrészt nem akartam, hogy rosszabb jöjjön. □ Es a beosztással járó hatalom? — Sohasem éreztem át igazán, hogy a beosztás hatalmat jelentene, amelyet a többiekkel szemben érvényesíthetnék. Felelősséget éreztem egy intézmény, az emberek sorsa iránt. Számomra ez erkölcsi és szakmai feladat volt. □ Sokan mondják, hogy egy kicsivel több határozottság nem ártott volna. Mit csinálnál másképpen,' ha az eltelt három esztendő tapasztalataival most kezdhetnéd? — Valóban határozottabban kellett volna irányítani. Olyan illúzió volt bennem, hogy a színházat sokan csinálják. Azt gondoltam, ha mindenki végzi a maga dolgát, akkor szépen halad a „szekér”. Kiderült, hogy a valóságban ez nem így működik. A színház vezetését történelmünk egyik legszebb, legizgalmasabb és legellentmondásosabb korszakában vettük át Schlangen Andrással. Egy vérpélküli forradalom után, amikor az ország a parlamenti demokrácia útjára lépett. Egy pillanatig sem képzeltem, hogy ez az út felhőtlen, gondoktól mentes és egyenes lesz. Most mégis azt kell'mondanom, amit mindenki elmondhat, hogy egy kicsit csalódottak vagyunk. Éppen a mi területünk, a kultúra szenvedte meg leginkább az átmenetet. □ Milyen koncepcióval indultatok? — A színházvezetés akkor sikeres, ha sikeresek a színészek. Az volt a feladatunk, hogy a társulat tagjai számára olyan feltételeket biztosítsunk, amelyben mindenki megtalálja személyes sikerét, és előbbre léphet a pályán. Irodalmilag és szakmailag igényes színházat szerettünk volna csinálni. □ Rezignáltnak tűnik a hangod. Nem sikerült megvalósítani a terveket? — Működőképes színházat adunk át Verebes István csapatának. Voltak tévedéseink. Számomra a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy a társalgóból föl kellett menni az igazgatói szobába, és onnan, nagyobb összefüggésekben kellett szemlélni a dolgokat. Eredménynek tartom, hogy a színházat sikerült megóvnom a pártcsatározásoktól. A színház lehetőség szabadságunk kiélésére, ugyanakkor rabul ejt bennünket; a színház felröpteti képzeletünket és ugyanakkor lenyűgözi; a színházban naponta lehet meghalni és feltámadni, tévedni és bebizonyítani igazunkat. Mindezt nemcsak a színész várja el a színháztól, hanem a közönség is. A színház megtartotta önmagát és a közönségét is. És ez egyáltalán nem kevés napjainkban. □ Mintegy harminc darabban játszottál, három darabot te rendeztél. Mire emlékszel a legszívesebben? — Nagyon szerettem az Oszlopos Simeont, a Segítsd a királyt!, az Otthont, Az atyai házat, az Ivanovot, A várakozóművészt. Rendezőként az Énekes madarat és a Napsugár fiúkat. A suli-színházi Antigoné is az én gyermekem. Élmény a diákok között ülni, s figyelni a hatást. Meglátszik, milyen az iskola, van-e lelke. Néhány igazgatónak az előadás után gratuláltam. □ Jó két hónap múlva ismét a színpadra lépsz — immár Debrecenben. Viszel tüskét magaddal? — Nem igazán. Ne beszéljünk róla. Szerencsés embernek mondhatom magam, hiszen az emberiség legnagyobb szellemei között élhettem eddig. Versmodóként is, a színpadon is. Szophoklésztó] Németh Lászlóig, Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig kerültek ki a társaim. Az Oszlopos Simeon főszerepében (1984) Elek Emil felvétele Múzsák ha találkoznak _________ Nagy István Attila Hajnali vers Ágaskodnak az igába fogott szavak, vágtatnának, de heveder feszül a szügy nek, a lovas türelmetlen, repülni szeretne a habos csillagokba. Hajnal lobban az éjszakába, mocorogva szétterül az álom, könnyeznek némán áfák, valaki halkan átbukik a halálon. Micsoda végzés fut a csendbe: árnyéktalan lobogás, mely csak világít, eleven tűz, pusztít, de életet hajt. Ráborul a hallgatás a váltakra, dédelget, becézget, kihallgatja a szív gyorsuló ritmusát. Galambos Béla S zegény ember vízzel főz. Am nem gyárt hozzá elméleteket, miért jobb az ő kis pergelt leveskéje, mint mondjuk a rántott csirke petrezselymes újburgonyával és uborkasalátával. Az ilyen fajta ideológiák gyártására inkább a kétszínű nagypolitika (volt) hajlamos. Gondoljunk csak a rossz emlékű, álszent Ceau- sescu-érára szomszédainknál, amikor a krónikus élelmiszerhiányt, a cukor-, olaj-, tej-, és húsjegy rendszert úgy állították be, mint az állampolgárok korszerű táplálkozásáért, egészségének megőrzéséért tett erőfeszítéseket. Nálunk a mezőgazdaság állami támogatásának leépítését ideologizálták meg. Jól emlékszem, még a nyolcvanas évek végén megkezdődött az új elmélet beadagolása. Akkori vezető, reformer közgazdászok kerekasz- tal-beszélgetésén hangzott el a televízióban, hogy az agrár ágazatba túl sok pénzt ölt az állam addig. Ha azokat a milliárdokat, amelyeket hosszú évek során a mezőgazdaságnak juttattak, az ipar kapta volna, most nem ott állna a béka talpa alatt. Sőt. Sokkal jobban hasznosúltak volna ott az állami forintok, mint a kifejezetten rossz hatékonysággal termelő mezőgazdaságban. Ez akkor, magyarul azt jelentette, hogy érdemtelenre pazarolta gondoskodó sze- retetét az állam. A mezőgazdaság elszívta a tejet édes testvérétől, aki ennek következtében lett olyan csene- vész, amilyen. Ennek véget kell vetni — érződött ki a végkövetkeztetés. Bizonyára volt alapja effajta gondolatoknak is, hisz mit nem lehetett volna azokban az évtizedekben jobban csinálni. Ám tény, hogy az akkor elhangzott mellbevágó vélemény, indítása volt a rendszerváltáson is áthúzódó, kényszer szülte gazdaságpolitikának. Mert nincs másról szó, mint hogy megideologizál- ták azt a pénzhiányt, ami miatt ez az eladósodott, gazdaságát arányosan fejleszteni képtelen ország, végül is elvette a csecset a mezőgazdaságától. Éljen meg most már ahogy tud — mondhatták lékek tucatját tömködő politikusainknak tetszőén a közgazdászok — úgy is olyan nagyra van nemzeti jövedelmet termelő képességével. És egyébként is kell a pénz ezernyi más dologra. Arról nem beszélve, hogy a fejlett világ is fokozatosan le fogja építeni parasztjainak támogatását. A fejlett világ azonban nem ezt választotta. Minden bizonnyal azért, mert kormányaiknak a nyugalom és választóik bizalmának elvesztése ennyit nem ér. Mi viszont megtettük. Az előző kezdte el, a jelenlegi kormány fejezte be (remélhetőleg!). Méghozzá úgy, hogy a nyugat-európai 40-45-el szemben, ma nálunk csupán 8 százalék a mezőgazdaság támogatottsága és ez egyhamar nem is igen emelkedhet jelentősebb mértékben. Rendben van. Nincs pénz erre sem. Bár morogva, de a legtöbben megértették volna, ha ezügyben a szegénységünkre hivatkoznak, mint ahogy mostanában már megteszik. Csak ködösítésnek nem volt semmi értelme. A gyanakvás mérge B izalmatlan világban élünk. Egyik-másik ország gyanakszik például a szomszédja politikai szándékait illetően. Fenyegetve érzi magát — néha tán nem is alaptalanul —, olykor fenyegetőzik. Megint mások, a fejlettebbek, kételkedve fogadják a gyengébbektől hozzájuk érkező emberek jószándékát, egyszerűen csak a megélhetési gondjaik megoldására irányuló céljait, de az onnan származó áruféleségek — néhányszor valóban jogosan bírálható — minőségét. Garanciákat kémek, mind szigorúbb előírásokkal korlátokat állítanak az ám bevitele elé. Ezt nem csupán az állampolgáraik fogyasztói közérzetének, egészségének, hanem — éppen az előbbire hivatkozva — leginkább a saját gazdaságuk védelmében is teszik. Ennek a levét ittuk meg a közelmúltban lezajlott és sajnos bármikor megismétlődhető húsháborúban. Bizalmatlan országban élünk. Nem hisznek egymásnak a parlamenti pártok, de még az egy zászló alatt küzdők is kételkednek egymás jó szándékában, ne adj’ Isten magyarságában. A „század második nagy földosztását” is — ami tagadhatatlanul örömteli esemény nagyon sokak számára — megmérgezi a gyanakvás láthatatlan mérgesgáza. A bizalmatlanság befészkelte magát a gazdasági életbe is. Kormány és ellenzék — más-más oldalról — megkérdőjelezi a privatizációs folyamatok tisztaságát. A megye számos településén ellentét feszül a termelőszövetkezetben gondolkodók és a gazdálkodásnak csak az egyéni formáját elképzelni tudók között. Nem adnak hitelt — a mezőgazdaságnak aztán végképp nem — a bankok, mert annyi ma a bizonytalansági tényező egy- egy vállalkozás sikeressé válásában, hogy a termelésnél biztonságosabb helyre fektetnek csak be. Elmérgesedett a viszony nem egy ágazatban a termelők és a kereskedők között. Előbbiek sokallják az utóbbiak hasznát, ezért igyekeznek a selejtes terméket is elsütni nekik, utóbbiak pedig pontosan ezzel van torkig, hisz ma már mindinkább vérre megy a piacon a minőségi „háború”, amelyben sokszor végső indokot találhat a vevő arra, hogy miért is nem veszi át és miért fordítja vissza a szerződésben megrendelt árut. Sorolhatnánk még hosz- szan, az élet minden területére árnyékot vető gyanúról szóló példákat. Működőképes világról viszont csak akkor beszélhetünk majd, ha a mai bizalmatlanság legalábbis egy egészséges óvatossággá szelídül. Közbeszólás ______________ > Ködösítés Egri Tibor: A festő modellje
