Kelet-Magyarország, 1993. május (53. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-29 / 124. szám
1993. május 29. A KM vendége _________ A szólótáncos Amatőr felvétel Marik Sándor Nyíregyháza (KM) — Végső Miklóst első találkozásunkkor éppen olyannak találtam, mint ahogy elképzeltem: harmincas éveinek elején jár, 180 vagy egy kicsit magasabb, fekete, bajuszos, könnyű, laza mozgású, mindig jókedvűnek látszik, szája szegletében kis mosoly bujkál. Szóval éppen olyan, mint egy szólótáncos. Nevetünk is egyet a sikeres „fantomkép” örömére, s mindjárt hozzá is teszi: nem mindig volt így, hiszen, amikor felvételire jelentkezett az Állami Balett Intézetbe, minden centiméterére szükség volt, mert egy centivel alacsonyabb jelöltekkel szóba sem álltak. Később pedig a hirtelen növés okozott gondot — emlékezik —, második osztály után egyszerűen nem találtam a kezemet, lábamat, annyira megnyúltam. Aztán helyreállt minden. Immár évek óta a Magyar Állami Népi Együttes egyik vezető szólótáncosa, örökös aranysarkantyús, a Harangozó Gyula-díj első kitüntetettje. (E díjat tavaly adományozták először. Korábban a táncosok is a Liszt-díjat kaphatták, újabban a neves ba- lettáncos és koreográfus nevét viselő elismerést a többi művészeti díjjal együtt adják át a Parlamentben, nemzeti ünnepünkön, csak éppen nem olyan ismert még... A szerk.) — Mondhatnám, hogy véletlenül kerültem a táncos pályára, de véletlenek végül is nincsenek — folytatja. — Demcsák Ottóné volt az osztályfőnököm, az ő javaslatára pályáztunk hárman Budapestre, mivel a nyírkarászi iskolai kis tánccsoportunkkal már helyi sikereket arattunk. Akkor nekem sikerült egyedül (később Demcsák Ottó is sikerrel vette az akadályokat, ma már ő is az Állami Népi Együttes Ha- rangozó-díjas szólótáncosa). A hetvenes évek eleje a néptánc nagy reneszánsza volt — Rábai Miklósnak köszönhetően. Az Állami Balett Intézetben is akkor — ’71-ben — indult először néptáncos évfolyam, majd azt követően négyévenként, kimondottan azzal a céllal, hogy legyen hivatásos táncos utánpótlás. Az első hónapok nagyon keservesek voltak számomra. Nemcsak azért, mert kis faluról tizennégy évesen a nagyvárosba kerülni önmagában borzasztóan nagy változás volt, hanem a tanulás miatt. Mert egy dolog passzióból táncolni, viszont egészen más, ha naponta több órán át kell. S a nyírségi kisdiák délelőttönként a gimnáziumi tananyagot gyúrta, délután pedig következett a balett, néptánc, akrobatika. Fél év alatt el is jutott odáig, hogy hagyja az egészet, megy haza, Nyírkárászra, s többet be sem teszi a lábát a nagy, pesti iskolába. Szüleinek kellett noszogatni, hogy azért legyen még egy kis kitartása. Mindez már a múlté, de érezhetően jólesik Végső Miklósnak az emlékezés. Hiszen hamarosan befutott táncos lett. Az érettségi mellé kapta a táncosi oklevelet, s négy profi együttes közül lehetett választani, hol kezdi pályáját. Az Állami Népi Együttes már iskolás korában tetszett, megpályázta, s azóta is ez a munkahelye. Az Ecseri lakodalmas volt az első nagyszabású program, amelyben részt vett, s azóta mindegyikben, amely az együttes repertorárjába kerül. Később részt vett a gyűjtésekben is, koreografálást tanult, maga is tanított. — Szerencsés időben kezdődött a táncos pályám, hiszen akkor lendült fel a táncházmozgalom, rengeteg turné, program volt, egyszerűen élveztük az együttes minden napját. Jó mesterre is leltünk, Tímár Sándor személyében, aki mindent tud a táncról, amit egyáltalán lehet. Szá- mpmra különösen érdekesek voltak a szatmári gyűjtőutak, hiszen szűkebb pátriámba jöttünk, de az is tetszik, hogy máig nagyon sok kiváló táncost ismerhetek Nyíregyházáról, de a megye más részéről is — úgy tűnik, jó talaja van a népi táncnak a mi megyénkben. Nem bánta meg a pálya- választást — summázza —, hiszen jó hivatásra, munkára lelt, az együttes énekkarában találta meg élete párját. Táncosként bejárta a világot, otthon két szép gyermeket nevelnek, akik közül az egyik talán a táncos pályát választja... — Azt tanácsolom neki, ne a papája után akarjon táncos lenni — mondja. — Táncolni csak úgy lehet szépen, ha belülről jön.. Végső Miklós június első napjaiban Kárpátaljára és Erdélybe készül az Állami Népi Együttessel. Előbbi helyen még nem járt, utóbbin tavaly vendégszerepelhettek először a magyar táncosok. M Tenni a magyar film érdekében J ___ü Illés György operatőr véleménye a Magyar-Amerikai Filmszövetség szerepéről Bernáth László Budapest (MTI - Press) — Mint már nyilvánosan is bejelentették: áprilisban megalakult a Magyar-Amerikai Filmszövetség. Angolul persze jobban hangzik a név, és jobban is rövidíthető: HAFA, azaz Hungarian-American Film Association. Vezetői: Zsombolyai János, Sántha László és Illyés György. Az alapító tagok között olyan rendezők nevével találkozunk, mint Jancsó Miklós, Makk Károly, Gothár Péter, Kézdi Kovács Zsolt, Mészáros Márta, Rózsa János, az operatőrök között Ragályi Elemér és Kende János. (Különös viszont egy név hiánya, aki pedig manapság a hazai operatőrök közül a legtöbbet dolgozik — például ezekben a hónapokban is — Amerikában: Koltai Lajos. Mint ahogy a rendezők között sem találjuk Szabó István nevét.) □ Tulajdonképpen mi a HAFA, és mi célból hozták létre? — kérdezem Illés Györgyöt. — Az ötlet Márton Andrástól, a színésztől származik, aki most konzul Los Angelesben. O beszélt az amerikai filmgyártásban most is fontos szerepet játszó magyarokkal egy ilyen szövetség létrehozásáról. Természetesen azért, hogy amennyire ez lehetséges, segítsék a súlyos gondokkal küzdő hazai filmgyártást. ö Kik azok az amerikai magyar filmesek? — Elsősorban Zsigmond Vilmos és Kovács László, a két operatőr, és Vájná András, az ismert producer, aki ugyancsak csatlakozott ehhez a szövetséghez. □ Valaha, a „nagyok” között is sok magyar volt, de közülük sokan sajnos már nem élnek. — A maguk nemében nagyok, igazán elismertek Zsigmond is, Kovács is, Vájná is. Amikor a tengeren túl jártam, találkoztam Zukor Györggyel, és más híres magyarokkal. Valóban sokan nem élnek már a régiek közül, de részben nekik, részben már a maiaknak köszönhetően ma is tekintélye van a magyaroknak az amerikai filmszakmában. Éppen ezért remélhetünk segítséget a kint élőktől. □ Miféle segítségről lehet szó? — A tervek szerint például segítik filmjeink amerikai forgalmazását. Ha nem is a legnagyobb mozikban, de egyetemi és egyéb forgalmazási hálózatokban, amelyek még az ottani méretekben is jelentős, méghozzá a közvéleményt formáló rétegekhez juttathatja el a magyar filmeket. — Nagyon fontosnak tartom azt a javaslatot is, hogy fiatal forgatókönyvírók számára ösztöndíjas tanulási lehetőségeket biztosítanának odakinn. Aki látta, ismeri az elmúlt évek hazai termését, az tudja, hogy mennyire ráfér filmkészítőinkre az ilyen irányú tanulás. Szóba került kopro- dukciós alap létrehozása is, amely segítséget tudna adni közös filmtervek megvalósításához. Szeretnénk, ha a májusban újjá alakuló MAFILM Kft. bérmunka-megrendeléseket kapna amerikai gyártóktól. □ Mi az, amit a viszonosság alapján — esetleg — mi tudnánk adni az amerikai filmeseknek? — A tervek között elsősorban az szerepel, hogy segítjük a független amerikai filmek bemutatkozását, és esetleg a forgalmazását is. Mint talán közismert, a nagy stúdiók és producerek árnyékában is létrejönnek független művek. Ezek lazítani igyekeznek azokon a szigorú piaci korlátokon, amelyek között a most Európát, s közötte Magyar- országot is, elárasztó munkák születnek. Ezek a független filmek természetesen nagyon különböző színvonalúak, de vannak közöttük a közönség szélesebb köreit is érdeklők. Ezeknek a hazai bemutatkozását szeretnénk elősegíteni. □ Milyen esélye van annak, hogy ezek a szép tervek valóra válnak? — Sántha László éppen most van Amerikában, hogy a részleteket és a lehetőségeket tisztázza. Reméljük, hogy jók az esélyeink. Egyébként én is, a többiek is éppen azért csatlakoztunk ehhez a szövetséghez — amely idehaza a filmművész szövetség keretein belül működik —, mert nem szeretnénk a sült galambra várni. Úgy érezzük, minden lehetőséget meg kell ragadni, ahol tenni lehet valamit a magyar film érdekében. □ A lehetőséget, nem utolsó sorban, Ön és világhíres tanítványai teremtették meg. Mi a helyzet most a főiskolán, ahol rektorhelyettes? — Indult tíz (válogatott) fővel egy producerosztály, amelynek előadói gárdájában kitűnő angol — és reméljük majd, amerikai — szakemberek is szerepelnek. A mi főiskolánk is tagja — méghozzá elismert, tekintélyes tagja — a filmfőiskolák nemzetközi szervezetének. Ez a szervezet kétévenként közös továbbképzéseket tart. Két évvel ezelőtt is mi voltunk a házigazdái (akkor a rendezők) nemzetközi találkozójának, most augusztus 29-től az ifjú operatőröket várjuk. Lesznek meghívott vendégek, és lesznek, akik a saját költségükön vehetnek részt ezen a találkozón. Most készítjük elő a pontos programot, s nagyon reméljük, hogy olyan — közöttük itthon és külföldön élő — magyar operatőr-előadókat üdvözölhetünk, akik kedvéért szívesen idejönnek majd a világ legkülönbözőbb tájairól is. (Azt már mi tehetjük hozzá: az egyik fő vonzereje ennek a találkozónak bizonyára Illés György személye lehet.) Magyarosan Svábbogár Mizser Lajos Nyíregyháza — Aligha tartozik a legkedveltebb állatok közé. Ám nem erről kívánunk szólni, hanem arról, hogy ez a kártevő ízeltlábú miért éppen sváb. Az angol, a francia és a spanyol egyértelműen a németekre keni. Az orosz már kissé árnyaltabb, nevezi ezt az állatfajt pruszáknak (azaz porosznak) és németnek. Mivel két fajról van szó (tudományos nevükön: Battella germanica, illetve orientalis), a magyar nyelvben is több elnevezés él: svábbogár, németcsótány, muszkabogár (-csótány). így bizony a németeknek és az oroszoknak annyi közük van az említett bogárhoz, mint pl. az angoloknak a kórhoz vagy éppen a spanyoloknak a náthához. így szoktuk meg, s a szó kialakulásán már nemigen törjük a fejünket. Sigmond Géza: Farsangi emlék II. Könyvespolcunk Az emberi vágy titoktalan tárgya Nagy Zsuzsanna Nyíregyháza — A Liget Kiadó kötetei égy új irányzatot képviselnek, mert felvállalták a környezetvédelem irodalmi aspektusú megközelítését. Ennek egy esszéisztikus változata Szilágyi Ákos könyve, melynek alapgondolata így hangzik: A katasztrófa ma még történik, de bármikor bekövetkezhet. Nyilvánvaló a kérdés, hogyan viszonyul ehhez a mai ember, aki úgy tűnik, a dolgot a Descartes-i: Gondolkodom, tehát vagyok tézise alapján úgy fogja fel, hogy amíg történik velünk a világ, addig létezünk, azaz: Történek, tehát létezem. Szilágyi Ákos azonban filozófiai vizsgálódás tárgyává teszi ezt az embert, és végkövetkeztetése teljesen logikus: Ha a modem világállapot végállapot, melynek hőse az énlény, akkor az észlény, azaz maga az ember nem más, mint véglény. Ezt természetesen bizonyítani is kell, de sajnos ez egyáltalán nem okoz nehézséget a szerzőnek. A történelem irányából nézve a nemzetállamok léte értelmetlen, az égbolt egyszerre és mindenki feje fölött lukadt ki. A közösség szelleme halott, a személyiség mutatvánnyá válik. Mindegy hogyan — palacsintaevéssel vagy relativitáselmélettel —, a lényeg az eltérés, a másság. A háborús számadatoknál a végösszeg fölött folyik a vita, és nem az a kérdés, mi történt, hogyan történhetett meg. Az evolúció iránya az eleven embertől a szimulált ember felé halad. A tökéletes megoldás keresése nem erkölcsi úton folyik, a tisztaság nem szentség, hanem higiénia, sterilitás. A test és a tudat különválik. A test csak egy burok, melyben a szupertest izompáncélja mögött az Én elrejtőzhet. Á modem tudat, az Én-floppy kicserélhetővé válik, nem foghúzásra járunk majd, hanem énhúzásra. Á halál marad az egyetlen titok, de ez is előidézhető, felfogható az ölés módozatainak vizuális elkövetésével, átélésével. A krematóriumok modem, higiénikus, tisztító tüze egyszerre iktatja ki ezt a testet és vele a tudatot. A végső tisztítás, a neutron- bomba pedig magát az embert tisztogatná el. Ezután már nem az életet, hanem a halált kellene konstatálni. De kinek? (Liget Kiadó, 1993) 141 A ‘Kdet-’Mußyarorsza.ß hétvégi mettékkte
