Kelet-Magyarország, 1993. május (53. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-29 / 124. szám

1993. május 29. A KM vendége _________ A szólótáncos Amatőr felvétel Marik Sándor Nyíregyháza (KM) — Végső Miklóst első találko­zásunkkor éppen olyannak találtam, mint ahogy elkép­zeltem: harmincas éveinek elején jár, 180 vagy egy ki­csit magasabb, fekete, baju­szos, könnyű, laza mozgású, mindig jókedvűnek látszik, szája szegletében kis mosoly bujkál. Szóval éppen olyan, mint egy szólótáncos. Nevetünk is egyet a sike­res „fantomkép” örömére, s mindjárt hozzá is teszi: nem mindig volt így, hiszen, ami­kor felvételire jelentkezett az Állami Balett Intézetbe, minden centiméterére szük­ség volt, mert egy centivel alacsonyabb jelöltekkel szó­ba sem álltak. Később pedig a hirtelen növés okozott gon­dot — emlékezik —, máso­dik osztály után egyszerűen nem találtam a kezemet, lá­bamat, annyira megnyúltam. Aztán helyreállt minden. Im­már évek óta a Magyar Álla­mi Népi Együttes egyik ve­zető szólótáncosa, örökös aranysarkantyús, a Harango­zó Gyula-díj első kitüntetett­je. (E díjat tavaly adomá­nyozták először. Korábban a táncosok is a Liszt-díjat kap­hatták, újabban a neves ba- lettáncos és koreográfus ne­vét viselő elismerést a többi művészeti díjjal együtt adják át a Parlamentben, nemzeti ünnepünkön, csak éppen nem olyan ismert még... A szerk.) — Mondhatnám, hogy vé­letlenül kerültem a táncos pályára, de véletlenek végül is nincsenek — folytatja. — Demcsák Ottóné volt az osz­tályfőnököm, az ő javaslatá­ra pályáztunk hárman Buda­pestre, mivel a nyírkarászi iskolai kis tánccsoportunk­kal már helyi sikereket arat­tunk. Akkor nekem sikerült egyedül (később Demcsák Ottó is sikerrel vette az aka­dályokat, ma már ő is az Ál­lami Népi Együttes Ha- rangozó-díjas szólótáncosa). A hetvenes évek eleje a nép­tánc nagy reneszánsza volt — Rábai Miklósnak köszön­hetően. Az Állami Balett In­tézetben is akkor — ’71-ben — indult először néptáncos évfolyam, majd azt követően négyévenként, kimondottan azzal a céllal, hogy legyen hivatásos táncos utánpótlás. Az első hónapok nagyon ke­servesek voltak számomra. Nemcsak azért, mert kis fa­luról tizennégy évesen a nagyvárosba kerülni önma­gában borzasztóan nagy vál­tozás volt, hanem a tanulás miatt. Mert egy dolog passzi­óból táncolni, viszont egé­szen más, ha naponta több órán át kell. S a nyírségi kisdiák dél­előttönként a gimnáziumi tananyagot gyúrta, délután pedig következett a balett, néptánc, akrobatika. Fél év alatt el is jutott odáig, hogy hagyja az egészet, megy haza, Nyírkárászra, s többet be sem teszi a lábát a nagy, pesti iskolába. Szüleinek kellett noszogatni, hogy azért legyen még egy kis ki­tartása. Mindez már a múlté, de érezhetően jólesik Végső Miklósnak az emlékezés. Hi­szen hamarosan befutott tán­cos lett. Az érettségi mellé kapta a táncosi oklevelet, s négy profi együttes közül le­hetett választani, hol kezdi pályáját. Az Állami Népi Együttes már iskolás ko­rában tetszett, megpályázta, s azóta is ez a munkahelye. Az Ecseri lakodalmas volt az első nagyszabású program, amelyben részt vett, s azóta mindegyikben, amely az együttes repertorárjába ke­rül. Később részt vett a gyűj­tésekben is, koreografálást tanult, maga is tanított. — Szerencsés időben kez­dődött a táncos pályám, hi­szen akkor lendült fel a tánc­házmozgalom, rengeteg tur­né, program volt, egyszerűen élveztük az együttes minden napját. Jó mesterre is leltünk, Tímár Sándor személyében, aki mindent tud a táncról, amit egyáltalán lehet. Szá- mpmra különösen érdekesek voltak a szatmári gyűjtőutak, hiszen szűkebb pátriámba jöttünk, de az is tetszik, hogy máig nagyon sok kiváló tán­cost ismerhetek Nyíregyhá­záról, de a megye más ré­széről is — úgy tűnik, jó ta­laja van a népi táncnak a mi megyénkben. Nem bánta meg a pálya- választást — summázza —, hiszen jó hivatásra, munkára lelt, az együttes énekkarában találta meg élete párját. Tán­cosként bejárta a világot, ott­hon két szép gyermeket ne­velnek, akik közül az egyik talán a táncos pályát választ­ja... — Azt tanácsolom neki, ne a papája után akarjon tán­cos lenni — mondja. — Tán­colni csak úgy lehet szépen, ha belülről jön.. Végső Mik­lós június első napjaiban Kárpátaljára és Erdélybe ké­szül az Állami Népi Együt­tessel. Előbbi helyen még nem járt, utóbbin tavaly ven­dégszerepelhettek először a magyar táncosok. M Tenni a magyar film érdekében J ___ü Illés György operatőr véleménye a Magyar-Amerikai Filmszövetség szerepéről Bernáth László Budapest (MTI - Press) — Mint már nyilvánosan is beje­lentették: áprilisban mega­lakult a Magyar-Amerikai Filmszövetség. Angolul per­sze jobban hangzik a név, és jobban is rövidíthető: HAFA, azaz Hungarian-American Film Association. Vezetői: Zsombolyai János, Sántha László és Illyés György. Az alapító tagok között olyan ren­dezők nevével találkozunk, mint Jancsó Miklós, Makk Károly, Gothár Péter, Kézdi Kovács Zsolt, Mészáros Már­ta, Rózsa János, az operatőrök között Ragályi Elemér és Kende János. (Különös vi­szont egy név hiánya, aki pe­dig manapság a hazai opera­tőrök közül a legtöbbet dolgo­zik — például ezekben a hó­napokban is — Amerikában: Koltai Lajos. Mint ahogy a rendezők között sem találjuk Szabó István nevét.) □ Tulajdonképpen mi a HAFA, és mi célból hozták létre? — kérdezem Illés Györ­gyöt. — Az ötlet Márton And­rástól, a színésztől származik, aki most konzul Los Angeles­ben. O beszélt az amerikai filmgyártásban most is fontos szerepet játszó magyarokkal egy ilyen szövetség létreho­zásáról. Természetesen azért, hogy amennyire ez lehetséges, segítsék a súlyos gondokkal küzdő hazai filmgyártást. ö Kik azok az amerikai ma­gyar filmesek? — Elsősorban Zsigmond Vilmos és Kovács László, a két operatőr, és Vájná András, az ismert producer, aki ugyan­csak csatlakozott ehhez a szö­vetséghez. □ Valaha, a „nagyok” kö­zött is sok magyar volt, de közülük sokan sajnos már nem élnek. — A maguk nemében na­gyok, igazán elismertek Zsig­mond is, Kovács is, Vájná is. Amikor a tengeren túl jártam, találkoztam Zukor Györggyel, és más híres magyarokkal. Valóban sokan nem élnek már a régiek közül, de részben nekik, részben már a maiak­nak köszönhetően ma is tekin­télye van a magyaroknak az amerikai filmszakmában. Ép­pen ezért remélhetünk segít­séget a kint élőktől. □ Miféle segítségről lehet szó? — A tervek szerint például segítik filmjeink amerikai for­galmazását. Ha nem is a leg­nagyobb mozikban, de egyete­mi és egyéb forgalmazási há­lózatokban, amelyek még az ottani méretekben is jelentős, méghozzá a közvéleményt formáló rétegekhez juttathatja el a magyar filmeket. — Nagyon fontosnak tartom azt a javaslatot is, hogy fiatal forgatókönyvírók számára ösztöndíjas tanulási lehetősé­geket biztosítanának odakinn. Aki látta, ismeri az elmúlt évek hazai termését, az tudja, hogy mennyire ráfér film­készítőinkre az ilyen irányú tanulás. Szóba került kopro- dukciós alap létrehozása is, amely segítséget tudna adni közös filmtervek megvalósí­tásához. Szeretnénk, ha a má­jusban újjá alakuló MAFILM Kft. bérmunka-megrendelése­ket kapna amerikai gyártóktól. □ Mi az, amit a viszonosság alapján — esetleg — mi tud­nánk adni az amerikai filme­seknek? — A tervek között elsősor­ban az szerepel, hogy segítjük a független amerikai filmek bemutatkozását, és esetleg a forgalmazását is. Mint talán közismert, a nagy stúdiók és producerek árnyékában is lét­rejönnek független művek. Ezek lazítani igyekeznek azo­kon a szigorú piaci korláto­kon, amelyek között a most Európát, s közötte Magyar- országot is, elárasztó munkák születnek. Ezek a független filmek természetesen nagyon különböző színvonalúak, de vannak közöttük a közönség szélesebb köreit is érdeklők. Ezeknek a hazai bemutatko­zását szeretnénk elősegíteni. □ Milyen esélye van annak, hogy ezek a szép tervek valóra válnak? — Sántha László éppen most van Amerikában, hogy a részleteket és a lehetőségeket tisztázza. Reméljük, hogy jók az esélyeink. Egyébként én is, a többiek is éppen azért csat­lakoztunk ehhez a szövetség­hez — amely idehaza a film­művész szövetség keretein belül működik —, mert nem szeretnénk a sült galambra várni. Úgy érezzük, minden lehetőséget meg kell ragadni, ahol tenni lehet valamit a ma­gyar film érdekében. □ A lehetőséget, nem utolsó sorban, Ön és világhíres tanít­ványai teremtették meg. Mi a helyzet most a főiskolán, ahol rektorhelyettes? — Indult tíz (válogatott) fő­vel egy producerosztály, amelynek előadói gárdájában kitűnő angol — és reméljük majd, amerikai — szakembe­rek is szerepelnek. A mi főis­kolánk is tagja — méghozzá elismert, tekintélyes tagja — a filmfőiskolák nemzetközi szervezetének. Ez a szervezet kétévenként közös továbbkép­zéseket tart. Két évvel ezelőtt is mi voltunk a házigazdái (ak­kor a rendezők) nemzetközi találkozójának, most augusz­tus 29-től az ifjú operatőröket várjuk. Lesznek meghívott vendégek, és lesznek, akik a saját költségükön vehetnek részt ezen a találkozón. Most készítjük elő a pontos progra­mot, s nagyon reméljük, hogy olyan — közöttük itthon és külföldön élő — magyar ope­ratőr-előadókat üdvözölhe­tünk, akik kedvéért szívesen idejönnek majd a világ legkü­lönbözőbb tájairól is. (Azt már mi tehetjük hozzá: az egyik fő vonzereje ennek a találkozónak bizonyára Illés György személye lehet.) Magyarosan Svábbogár Mizser Lajos Nyíregyháza — Aligha tar­tozik a legkedveltebb állatok közé. Ám nem erről kívánunk szólni, hanem arról, hogy ez a kártevő ízeltlábú miért éppen sváb. Az angol, a francia és a spanyol egyértelműen a néme­tekre keni. Az orosz már kissé árnyaltabb, nevezi ezt az állat­fajt pruszáknak (azaz porosz­nak) és németnek. Mivel két fajról van szó (tudományos nevükön: Battella germanica, illetve orientalis), a magyar nyelvben is több elnevezés él: svábbogár, németcsótány, muszkabogár (-csótány). így bizony a németeknek és az oroszoknak annyi közük van az említett bogárhoz, mint pl. az angoloknak a kórhoz vagy éppen a spanyoloknak a náthá­hoz. így szoktuk meg, s a szó kialakulásán már nemigen tör­jük a fejünket. Sigmond Géza: Farsangi emlék II. Könyvespolcunk Az emberi vágy titoktalan tárgya Nagy Zsuzsanna Nyíregyháza — A Liget Kiadó kötetei égy új irányzatot képviselnek, mert felvállalták a környezetvédelem irodalmi aspektusú megközelítését. En­nek egy esszéisztikus változa­ta Szilágyi Ákos könyve, mely­nek alapgondolata így hang­zik: A katasztrófa ma még tör­ténik, de bármikor bekövet­kezhet. Nyilvánvaló a kérdés, hogyan viszonyul ehhez a mai ember, aki úgy tűnik, a dolgot a Descartes-i: Gondolkodom, tehát vagyok tézise alapján úgy fogja fel, hogy amíg történik velünk a világ, addig létezünk, azaz: Történek, tehát létezem. Szilágyi Ákos azon­ban filozófiai vizsgálódás tár­gyává teszi ezt az embert, és végkövetkeztetése teljesen lo­gikus: Ha a modem világálla­pot végállapot, melynek hőse az énlény, akkor az észlény, azaz maga az ember nem más, mint véglény. Ezt természete­sen bizonyítani is kell, de sajnos ez egyáltalán nem okoz nehézséget a szerzőnek. A történelem irányából nézve a nemzetállamok léte értelmet­len, az égbolt egyszerre és mindenki feje fölött lukadt ki. A közösség szelleme halott, a személyiség mutatvánnyá válik. Mindegy hogyan — pala­csintaevéssel vagy relativi­táselmélettel —, a lényeg az eltérés, a másság. A háborús számadatoknál a végösszeg fölött folyik a vita, és nem az a kérdés, mi történt, hogyan történhetett meg. Az evolúció iránya az ele­ven embertől a szimulált em­ber felé halad. A tökéletes megoldás keresése nem er­kölcsi úton folyik, a tisztaság nem szentség, hanem higiénia, sterilitás. A test és a tudat különválik. A test csak egy burok, melyben a szupertest izompáncélja mögött az Én el­rejtőzhet. Á modem tudat, az Én-floppy kicserélhetővé vá­lik, nem foghúzásra járunk majd, hanem énhúzásra. Á halál marad az egyetlen titok, de ez is előidézhető, fel­fogható az ölés módozatainak vizuális elkövetésével, átélé­sével. A krematóriumok mo­dem, higiénikus, tisztító tüze egyszerre iktatja ki ezt a testet és vele a tudatot. A végső tisztítás, a neutron- bomba pedig magát az embert tisztogatná el. Ezután már nem az életet, hanem a halált kel­lene konstatálni. De kinek? (Liget Kiadó, 1993) 141 A ‘Kdet-’Mußyarorsza.ß hétvégi mettékkte

Next

/
Thumbnails
Contents