Kelet-Magyarország, 1993. május (53. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-29 / 124. szám
1993. május 29. ' *1 r* A J(efet-Magyarország nétvé£i melíékfete | O Cseperednek a jövő emberei Nábrádi Lajos Egy jellegzetes dombon át vezet a kövesút Tímárra. Ha az ember lassan hajt, láthatja, hogy a közeli homokdombok hátán az aszály ellenére szépen hajt a burgonya. Úgy tűnik, a messze földön híres timári krumpliból idén sem lesz hiány. A posta közelében már a kövesút széléről lehet látni a Tisza sima víztükrét. A folyó elé hatalmas legelőt terített a természet. Túl felől magasodik a tokaji hegy. Csendes, talán túl csendes is a település. (A tsz-major körül sem nagy a zsongás.) Csak a település közepe táján verődik össze egy-egy kisebb csoport. Tímáron is létezik már a „kis kgst-piac”. Ám amikor tükröt tartunk a település elé, nem erre vagyunk kíváncsiak. Inkább arra: a szép környezetből, a világkiállításból csinál-e pénzt az önkormányzat, s mi lesz az egykor oly híres té- eszből. Weisz Géza polgármester a hivatalában érkezésünk idején térképek, tervrajzok fölé hajol a szomszédos településekről érkezett kollégái társaságában. A gázprogramról tanácskoznak. Mint mondja, tavaly már volt egy részátadás, korszerű a fűtés a faluban, de a hiánypótlásokkal — kisebb-na- gyobb gondok közepette — a közeli hetekben végeznek a kivitelezők. Mostanában azonban nem kell fűteni, hét ágról süt a nap. Jönnek is a „vadkempingezők”, élvezik a kellemes partot. A derék polgármestert szíven üti a stranddal kapcsolatos kérdés. Látszik rajta, hogy beszélne is a témáról, meg nem is. Aztán kiböki, hogy a világkiállítás idején Tokajban borkiállítást rendeznek, de a közeli Szabolcs község is rendezvény- sorozatok helyszíne lesz. Ezért és más okok miatt is szeretnének kialakítani egy szép fürdőhelyet. De a Tisza-part nem az önkormányzat tulajdona! — mondja fennhangon. Aztán még hozzá teszi: sőt, itt rendezetlen a tulajdonviszony. Valószínű, csoporttulajdonba kerül a partszakasz. Ä végleges döntés, telekkönyvezés előtt nem lehet lépni. Nem épülhet meg az oda vezető kis kövesút, a villanyhálózat, nem tudják megteremteni a szükséges szolgáltatásokat. Derűsebbre vált a polgár- mester, amikor arról szól, hogy azért idén is fejlődik valamit a település. Hamarosan elkezdik a volt pártház átalakítását. Átalakítás után egészségház és gyógyszertár lesz belőle. Ide költözik a jelenleg sufniban működő gyógyszertár. Az öröm azonban akkor lenne teljes, ha fogorvosi rendelőt és újabb belső utakat is kapna idén a falu. Azt is megtudjuk a polgármestertől, hogy az 1500 lelkes településen 780 a munkaképesek száma. És majdnem négyszázan munkanélküliek. Sok baj van a cigányokkal, főleg azokkal, akik drasztikus módon követelik a segélyt. Egy ellentmondásos történetet is hallunk. Azt nevezetesen, hogy nem rég a helyi gumiüzem 15—20 új dolgozót keresett. Ám hiábavaló volt a toborzás, szinte senki sem jelentkezett. Pedig a fizetés 15-20 ezer forint lenne... Ezen egy kicsit elmeditálunk. Vajon a gumiüzemben annyira nehéz körülmények várják a dolgozókat, ezért a húzódozás? A valóság rácáfol az aggodalmaskodókra. A község egyetlen ipari létesítménye sok embernek ad kenyeret. A tsz-telepen lévő gumiüzembe is ellátogatunk. A községben immár itt foglalkoztatják a legtöbb embert, nem a darabokra szakadt té- eszben. Kovács Lajos, a Gumiüzem Kft. ügyvezető igazgatója azt mondja, száz embernek biztosított itt a munka és a megélhetés. Évente (az utóbbi 2-3 évben) ötszáféle terméket készítenek. A gépek, szalagok mellett gumicsöveket, lábtörlőket látunk. A kapacitás jelentős részét leköti az osztrák megrendelés. Egy Timári képeslap, 1993 A SZERZŐ FELVÉTELE osztrák-magyar kft. európai szabványnak megfelelő tömítéseket rendelt csőkötőelemekhez. „Szabadalmunk is van” — mondja jogos büszkeséggel az ügyvezető. Mutatja a tolókocsikhoz gyártott tömör kereket, az itteniek szabadalmát. Az átalakuló, osztódó tsz elnökhelyettese Prokop József. Általános képet fest a szövetkezetről, illetve a káeftékről. Azzal kezdi, hogy a piaci viszonyok romlása és az évek óta tartó aszály miatt igen nehéz helyzetbe kerültek. Ám legfőbb céljuk az volt, s most is az, hogy minél nagyobb gazdálkodó közösség maradjon meg a faluban és minél több munkahelyet megtartsanak. Mindkettő, főleg az utóbbi nemes törekvés. Hiteleket vettek fel. Huszonheten megalakították a Tiszatim Kft.-t. (A tim szócska Tímárra utal.) Nyitottak, újabb belépőket fogadnak. Földjük van, művelik, de mezőgazdasági gépeikkel bérmunkát is vállalnak. Az állattenyésztők négy munkanélkülivé vált lakatos társaságában a tehenészeti telepen szintén káeftét hoztak létre. Friss hírt is közöl az elnökhelyettes: A tsz-nek saját kompja volt a Tiszán. Ma reggel felajánlottuk az önkormányzatnak, hogy vegye át tőlünk. Stefán János tsz- nyugdíjas jó erőben van. Tőle ezeket halljuk: — Magam is beléptem a Tiszatim Kft.-be. Valaha traktoros voltam, majd főrendész. Tapasztalataimat hasznosíthatom, a visszaigényelt négy hold földemnek is lehet egyéni és közös haszna. A négy hold felén pár héttel ezelőtt krumplit ültettem. Kell a nyugdíjkiegészítés, a nyíregyházi fia- mékat is támogatni szeretném. Káef- ténk nyereséggel dolgozhat. Az istálló szélén találjuk Nizsalóczki Ferencet. Pár mondatos nyilatkozata: — Munkanélküli lakatos voltam. Beszálltam a tehenészeti kft.-be, itt takar- mányozó gépet vezetek, fejek, trágyát hordok. Bízom abban, hogy 1-2 év múlva megérik a sok munkánk gyümölcse és nyereségesek leszünk. Az egyik utcán lassú léptekkel halad az idős Bisnyei Andrásné. Közben ezt mondja: — Én nem nagyon vagyok bizakodó. Még mindig nem kaptam meg a kárpótlást. A fiamat leszázalékolták, alig kap valamit, az én nyugdíjam szinte semmire se elég. Érdekes információkat hallunk — főleg az ifjú generációról — dr. Drótos Andrástól, a művelődési központ igazgatójától. Mint mondja, az iskola és a kultúrház összevonásával hozták létre az általános művelődési központot, a pedagógusok szervezik a színházi előadásokat, a képző- művészeti kiállításokat. Van közös könyvtáruk. Büszkék az iskolában működő kápolnára és arra, hogy sajátos a vizsgarendjük. Van videoklubjuk, sok diák nyelvet tanul. Itt cseperednek a jövő emberei. A válasz maga az ember Páll Géza M itől válunk olykor gyanakvóvá, bizalmatlanná? Mi fátyolozza el szemünk elől az igaz értékeket, miért gondoljuk, hogy azok hamisak? Milyen reflexek hatnak bennünk, amikor a segítő kezet eltoljuk magunktól? Csupa általánosan hangzó, légüres térben mozgó kérdés, amit talán minden korban fel tehet magának az ember, és a válasz majdnem ugyanaz lehet. A válasz maga az ember. □ Az utcán — velem szemben — fiatal nő jön kis gyermekkel, kézenfogva. A gyermek durcássága köti le, ingerülten vitatkozik az aprósággal. Az utca másik oldalán egy három év körüli fiúcska sirdogál. — Mama, mama kiabálja, láthatóan egyedül érzi magát. Talán a közeli oviból szaladt ki egy óvatlan pillanatban — fordul meg a fejemben. Már indulnék a másik oldalra, mert a gyerek egyre hangosabban sír, s minden jel arra mutat, hogy szülő nélkül került az utcára. S ekkor, a már mellettem elhaladó fiatal nő, egy pillanatra abbahagyja az apróság fegyelmezését, rám mereszti a szemét, mint aki megsejti, hogy bele akarok avatkozni a dolgába. Ingerülten, már-már rendreutasítóan a szemével megdorgál. Zavaromban csak annyira futja, hogy megkérdezzem: —Az öné a gyerek...? — Na mit gondolt, kié? Természetesen az enyém... — mondja 'fölényesen, kiokta- tóan. Szégyenkezve megyek tovább, mint, aki rosszat akart tenni. A fiatal mama megsemmisítő pillantást vet rám, mintha azt mondaná, csak nem gondolom, hogy nem vigyáz a gyermekére. Anra véletlenül se gondol, hogy az utcai pillanatkép alapján sem én, sem más járókelő nem tudhatta, hogy a gazdátlanul sirdogáló gyermek az övé. Sértett fölénnyel ráncigálja tovább, most már mind a két gyermeket. S mégegyszer visszafordul, utánam néz, már nem haragosan, inkább egy kis szánakozással, mintha csak azt mondta volna magában, milyen alakok vannak... □ Benne van a köztudatban, benne van a levegőben, milyen nehéz ma egy 14 éves gyereknek szakmát tanulni, pontosabban egy olyan mestert találni, aki alkalmazza őt tanulónak. Ismerősöm is tisztában volt ezzel, azt hallotta, mépgedig attól, aki ezt tapasztalatból mondta, hogy a tarifa manapság úgy 50-100 ezer forint. Ennyit kell adni a mesternek, hogy felvegye a gyereket ipari tanulónak. Nem volt könnyű össszekémi a pénzt, de nagy nehezen, nagy lemondások árán, mégis sikerült. — El is mentem egy régi barátomhoz, aki az újságban is hirdette, hogy tanulót felvesz. Gondoltam, a régi barátságunk alapján, talán egy kis előnyt élvezhetek. Éppen az egyik szülővel tárgyalt, ugyanilyen ügyben. Megvártam, rátértem a jövetelem céljára. De úgy tűnt, lekéstem, már felvette a két tanulót. Idegességemben, talán teljesen véletlenül, benyúltam a zsebbe, és a kezembe akadt a boríték a pénzzel. Nem volt egészen százezer... Innen pedig, az ismerősöm elmondása szerint, így folytatódott a jelenet. Barátja gyanút fogott és megkérdezte, Jani, csak nem pénzt akarsz nekem adni, hogy felvegyem a gyereket? — Tudod, igazság szerint erre is felkészültem. Ha ez az ára másoknál, miért ne fogadhatnád el, minek szenvedj hátrányt, azért mert régi barátok vagyunk. — Ilyesmit mondott az ismerősöm, ahogyan erre vissza tud emlékezni. A barátja pedig — egy kis csöndesség után — csak annyit felelt: — Azért ne gondold, hogy mindenki becstelen lett, mert nehezebb lett az életünk. A pénzt meg tedd el, a fiút meg felveszem, bár csak két gyerekre gondoltam, de legyen három. Ismerősöm azóta is egyfoly- tatában szégyenkezik, nem tud napirendre térni a történtek felett. Úgy fogalmazott, a gyereket ugyan elindította az úton, de úgy érzi, szegényebb lett egy baráttal. □ Most már végképp nem tudom, ki vagyok én — magyarázta némi öniróniával, csalódottságát leleplezve a pályázaton megbukott igazgatójelölt. — Az apám az ötvenes években kuláklistára került, én mint kulákgyerek nemigen tanulhattam főiskolán, egyetemen. Később, amikor szelídült a nyomás, levelezőn leérettségiztem, ugyancsak levelezőn elvégeztem a főiskolát, utána az egyetemet. Mint falusi pedagógus, tisztességesen éltem és, dolgoztam. S most fogóz- kodj meg, amikor a nyolcvanas évek vége felé, mindenki menekült a süllyedő hajóról, beléptem a pártba. Gondolod melyikbe, egy volt akkor csak, a Magyar Szocialista Munkáspárt. Nem volt ez nálam valamilyen pálfordulás, nem érdekből tettem, nem akartam nagyobb ember lenni. Meg akkor már látni lehetett, hogy ez a csillag leáldozóban van. Előzőleg sokszor kitértem, amikor kérleltek, de mindig nemet mondtam. Amikor viszont senki se sürgetett, kérlelt, beléptem. Néhány hónapig tartott a párttagságom, mert elérkeztünk a fordulóponthoz, a rendszerváltáshoz. A szatmári kis község ismert pedagógusa itt hatásos szünetet tartott és tulajdonképpen rámbízta a történet folytatását, ami majdnem sikerült is — némi logikai fogódzók — igénybevételével. — Te pedig, a volt kulákgyerek, az előző rendszer kiszolgálója lettél és megbuktál az igazgatói székre kiírt pályázaton — kockáztattam meg a történet folytatását, mire ismerősöm olyan gyanúsan elkezdett méregetni, mintha gondolatolvasó lennék. — Pontosan így történt. Az első fordulóban én nyertem, a másodikban viszont kiestem a szűrőn, s az indok úgy hangzott, mint a te előbbi mondatod. Ezért kérdezgetem én mostanában magamtól, ki vagyok én tulajdonképpen. S mikor érünk már oda, hogy csak az ember tisztessége, embersége számítson. □ Azt írtam az elején, némi bölcsességet színlelve, hogy a feltett kérdések minden korban elhangzottak, s nagyjából a válasz is ugyanaz lehetetett. A válasz maga az ember. De az is igaz, életünk e mostani szakaszában — ahol a régi, előző világot lassan kezdjük meghaladni, az új pedig még csak most kezd formálódni — nagyobb próbának van kitéve az ember. Előfordul, hogy az igazat hamisnak, a hamisat igaznak véljük, a segítő kezet ártónak, az ártót pedig segítőnek gondoljuk. S aját önbecsülésünkért azon az úton kellene haladnunk, amely nem gyanakvásokkal, bizalmatlansággal van kikövezve, s amely nem távolít el bennünket a másiktól, mintha az egy másik bolygón élne. Kár lenne feledni, hogy ez a föld, ez a haza közös lakóhelyünk. Valóságunk közelképben :É ■
