Kelet-Magyarország, 1993. május (53. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-22 / 118. szám
A ‘KcUt-Ovíaymarorszcuj hétvégi melléklete ] 13 1993. május 22. Fogyó holnapok — megtartó tegnapok Gondolatok a Rómában élő Vásárhelyi Vera műveinek olvasása közben Az írónő öccsével, — egykor, a Skorpió Hava címlapján. Utóbbi Vásárhelyi Miklós, ma országgyűlési képviselő Archív felvétel Láczay Magdolna Nyíregyháza — A kálló- semjéni kastélyparkban kegyeletteljes a hangulat, visszatért a múlt egy darabja. A holtak nyugalmát ma nem zavarni, hanem megadni gyűltek össze az emberek. Itt vannak a népes Kállay család mai tagjai, itthoniak és külföldiek, olyanok akik bennük saját fiatalságukat látják, és csak ezután veszem észre a hivatalból jelenlévőket. Ebben a temetésben nekem Antigoné igazsága lényegül át XX. századi magyar tragédiává, és nem a napi politika, hanem az örök emberi magatartás megnyilvánulásaként keresem mind a múlt, mind a jelen emberét. Egyetlen arcot kutatok, egyelőre hiába: Vásárhelyi Veráét. Nem tudom eljött-e, nem tudom felismerem-e. Aztán feltűnik férje arcéle: Kállay Kristóf, aki apjának egykori titkára, ma is korát meghazudtolóan fiatalosan, energikusan, méltóságteljesen figyeli a tiszteletadás utolsó — számára kötelességkét vállalt — feladatát, apjának adott ígéretének beteljesülését, hogy a földi maradványokat a családi sírboltban helyezzék el. Ennek a generációnak sokezer magyarja halt meg távol a szülőföldtől, és ez a temetés arról is szól, hogy kit erre, kit arra sodortak a szelek. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott az emlékek mindenkiből új gondolatokat, elmúlt lehetőségeket, vigaszt, szóval összetartozásunk alapjait, történelmünk katasztrófáit és eredményeit elevenítik fel. Elvonul az én belső világomban is az a Kállay János, aki az 1820-as években a család seniorjaként azt kéri, hogy fogadja meg a család az ő gazdasági tanácsait,, mert a régi formával csak tönkremehetnek. Aztán ott van a napkori születésű Kállay András, a megye talán legnagyobb tekintélyű főispánja, aki a régi családi örökséget, amely Anonymus szerint a honfoglalásig vezethető visz- sza, azzal aranyozza be, hogy a modem közigazgatás egyik legképzettebb embere. Azt is tudom, hogy a család roppant nagy, akadt benne vígadozó bohém és szegény kisember, művész és tudós, és itt kísérjük utolsó útjára az egykori miniszterelnököt, aki egy reménytelen helyzetben még tett néhány megmentési kísérletet. Szégyellem, de csak azt az egy asszonyt kutatom, és a fentiek csak átsuhannak bennem. Erre azonban vámom kell a szertartás végéig. A temetés utáni beszélgetésen nem találom Kállay Kristófnét. Férje elmondja, hogy betegsége miatt nem jöhetett, de megígéri, hogy rövidesen kapok tőle könyveket. Olvastam már néhány novelláját, még magánleveleket is. Közös ismerősünk, a nemrég elhunyt Pávay Jolán, igyekezett missziót teljesíteni azzal, hogy a kultúra minden újdonságára felhívta a figyelmet. Aztán megérkeztek a könyvek; A skorpió hava és a Fogyó holnapok. Két világot is jelent a két könyv, egyik a régi, amelyben az írónő gyökerei vannak, és egy másik, amelynek megfogalmazása már sokkal nehezebb számomra. Elképzelem őt, nem testi, hanem lelki alkatát, aszerint ahogy kiválogatta az élet értékeit. Nem tudom, hogy a ma külföldön élő írók menynyire tartják egymással a kapcsolatot. Családjuk, múltjuk alapján akár ismerhetik is egymást Domahidy Andrással, aki most vele egyszerre jutott az eszembe. Megható, ahogy ők tudnak írni arról a tájról, amit én is a hazámnak, szülőföldemnek vallók. Felidézik a birtokosok életformáját, ahogyan ők látták a történelem sorsfordulását, és ez kitágítja az én, és az én generációm ismereteit is. A magát kereső Veres Péter, amikor azt elemezte, hogy mit ér az ember, ha magyar, azt írta, nem áll be abba a kórusba, amelyik együtt üvölt, mert az igazság soha nem lehet ilyen egyoldalú. Ő a parasztfiú megállapítja a számára osztályidegenekről, hogy ők is saját sorsuk vaskényszerében nyögtek, „és innen is ki kell választódniuk az igaz és erős embereknek.” Domahidy András nem azt sajnálja, hogy kifordult a század közepén sarkából a világ, hanem azt, hogy olyanok is messze sodródtak, és kihullottak a társadalomból, akiknek emberségét, tisztességét az új rend is hasznosíthatta volna. Vásárhelyi Vera ezt apjáról formázza; aki „soha nem beszélt a rettenetes időszakról, amit ma odahaza a személyi kultusz éveinek neveznek... majd megjegyzi, hogy külföldön élve „Gyökértelen fa volt, mert gyökerei Lőkösháza földjében maradtak, s kint többé nem nőttek újra”. Kíváncsivá tettek ezek a történetek, vajon lánya miképpen talált magára ilyen gyökeresen felnőve? Talán könnyebb volt a helyzete sokaknál, mivel nyelveket beszélt, rokonokat, ismerősöket talált, de másik könyve, a Fogyó holnapok, más magyarázatot sugall. Talán Kaffka Margit és Dénes Zsófia írói alkata ötvöződött benne, de érződik a francia írónők, elsősorban a varázslatos Colette hatása is. A századforduló különös írónője azt vallotta, hogy „írok arról, amit magamról tudok, amit magamról eltitkolok, amit magamban elképzelek, s amit magamtól kitalálok.” Vásárhelyi Vera hasonlóképpen lehetett ezzel. írói szemüvegén keresztül egyre jobban megfigyeli alakjait, és eközben a lelkűkbe lát, így válik szűkszavú, de hatásos moralistává. Ennek az írónőnek az élet minden szépsége feltárul a természet nagy csarnokában. Képpé, hanggá, zenévé lényegül át a leírt táj. Van szeme a látásra, füle a hallásra, és ami ezentúl ajándék, lelke az érzésre. Az 1970-ben megírt Rómeó és Júlia (Dan-Juliette) a Szentföldön játszódik, és a terrorista akciók, ellenakciók közepette így szól a lány: „Én a gyökereket keresem Hogyan értenénk meg egymást! így van valahogy a mindennapi életben is. Mondasz valamit, ami neked nagyon fontos, mint maga az élet —, de a másik háborúzik. Üzletet köt, szeretőt keres. Könyvet ír. Az emberek figyelme csak önmagukra irányul.” Vásárhelyi Vera azonban úgy figyel magára, hogy lelkében minden rezdülés mások mozdulataiból indul el. írásai, érzései új gyökereket keresnek. Szívesen használja mások költeményeit, mottóul nekem ez jutott eszembe: Lélektől, lélekig... Ám itt pontosan úgy, ahogy az kellene, hogy legyen. Az ember maga egy világ, és ezt felfedezni egymásban saját magunkat, gyökereinket jelenti. Az írónő pedig képes erre. Az ő gyökerei mindig igaz érzelmeket, hű barátokat, szerető társakat találnak, olyanokat, akiknek „üzenetei” még a halálon is diadalmaskodnak. Magunkban őrizzük őket, és nyitottak vagyunk befogadásukra mi is, ha őt olvassuk. a nap igézetét len, egyedüli és visszahozha- tatlan boldogság-íz, amely a gyermekkor. Pusztán nőtt, egészséges, virgonc gyerekek voltunk, hajlékony, nevelhető természettel, — szülők, nevelőnők ist- rángján tartva. Állatok közt éltünk, szerettük azokat, — mégis voltak percek, amikor kegyetlenek voltunk velük. Emlékszem, milyen érzéketlenül kapartuk ki hegyesvégű botunkkal, a még élő csigákat, vagy szúrtuk gombostűre a szarvasbogarakat vagy a bársonyos éjjeli lepkéket. Egyik ilyen kegyetlen cselekedetünk a kőrisbogár gyűjtés volt. Robbanó erővel, nyers, kesernyés illattal tört életünkbe a tavasz, fokos házán, a gyümölcsfák után, a kőrisbokrok virágoztak a leghamarabb. Fulladoztunk a keserű, erős illattól. Ezeket a fürtös, fehéren virágzó bokrokat, egyik napról a másikra, a nünükék családjába tartozó, fémcsillogá- sú, zöld, hosszúkás bogarak lepték el. Ezerszámra nyüzsögtek a bokrokon, egyhangú, éles zümmögéssel. A patikusnak gyűjtöttük őket, egy gyógykenőcs előállítására. Miklós és én, reggeli után, szélesszájú befőttes üveggel kezünkben, gyűjtésbe kezdtünk. Magamhoz húztam egy fürtös, virággal teli ágat: tenyerem hirtelen megtelt kapir- gáló bogarakkal. Amelyik kicsúszott ujjaim szorításából, az nagy, magas ívben visszarepült a bokorra. Fejem fölött zölden csillogott a levegő.. Amikor megtelt az üveg, száját zsírpapírral lekötöttük. Szorgalmasan dolgoztunk mindaddig, amíg Miklós elejtett egy üveget. A törött üveggel együtt, bennünk is eltört valami... A még élő kőrisbogarak kiszabadulva szűk börtönükből, visszarepültek a bokrokra, — de nagyrésze összenyomorítva, döglötten feküdt lábunk előtt. Emely és undor elvette kedvemet a további gyűjtéstől. A játék megszűnt élvezet lenni, ellobbant bennünk a lelkesedés. Miklós a konyhába ment, kenyeret vágott magának, vastagon megkente tejföllel, megsózta, megpaprikázta, — jó étvággyal megtízóraizott. Ő így zárta le a délelőttöt. Én gondolni sem tudtam ekésre. Orromban, szájamban még éreztem a bogarak kesernyés, olajos szagát, karomon, nyakamon érdes kis lábuk kaparászását. A kert végébe menekültem, a fenyők közé, — oda, ahol a fák nedves árnyékában a gyöngyvirágok nyíltak. Hűs levelük közé feküdtem, sírással küszködve. A virágok mézes illata arcomat cirógatta. Ott, lassan, egyedül kibékültem önagammal. Kibékültem azzal az érthetetlen fájdalommal, amely ok nélkül és váratlanul annyiszor torkonragadott. Megnevezhetetlen szorongás, görcsös fulladás kínzott, — valami fájt, rettenetesen fájt, de hogy mi, azt már nem tudtam volna megmondani. M ás voltam mint a többiek, mintha bőrömről egy réteg hiányozna. Betegesen érzékeny, szeszélyesen hangulatos voltam, de csak azért, mert erősebben válaszoltam mindenre, mint a többiek, mintha bőrömről egy réteg hiányozna. — „Más vagyok, mint más, Minek is tagadnám / Lásd, a föld kibillen alólam, és mint I Visszatérő láz, kamasz éveim vad / Gőgje megújul.,, — írja Babits: Medvetánc című versében. Ez a sehová se tartozás, elkísért egész életemben... Magyar táncosok Kárpátalján és Erdélyben Marik Sándor Budapest (KM) — A Magyar Állami Népi Együttes bejárta már a világot Japántól Amerikáig, de Kárpátaljára még nem jutott el. Erdélyben is csak egyszer, a hatvanas években egy bukaresti vendégszereplés után lépett fel, s tavaly tehetett egy kisebb körutat. Most, június elején öt-öt bemutatattunk, lényegében visszavisszük a szülőföldre, hiszen a táncok egy részét éppen Kárpátalján és Erdélyben gyűjtöttük, Tímár Sándor, az együttes művészeti vezetője és koreográfusa irányításával. Szeretnénk ha ez a körút hozzájárulna a hagyományok tovább éltetéséhez, az idősebbek számára felidézhetné szép emlékeiket, a fiataloknak pedig példát adhatna. Arra számítunk, hogy sok Színpadon a Magyar Állami Népi Együttes Korniss Péter felvétele tójuk lesz a határmenti területeken: Ungváron, Munkácson, Beregszászon, Nagyszőlősön, Técsőn, illetve Szatmárnémetiben, Kolozsvárott, Széken, Tordaszentlászlón, Nagyváradon. — Komoly adósságot törlesztőnk ezzel a vendégszerepléssel — mondja Serfőző Sándor, az együttes igazgatója. — Régen terveztük már ezeket a találkozásokat, de csak most nyílik alkalom. Nemcsak azért lesz különleges ez a körút, mert magyarok lakta vidékeken lépünk fel, hanem azért is, mert azt a tánchagyományt, amelyet a világ sok részén már bemuközvetlen személyes élményben is részünk lesz, hiszen a körút során az együttes tagjai családoknál laknak majd, s találkoznak kárpátaljai, erdélyi tánc- együttesekkel is. Az együttesnek — amelyben több élvonalbeli, Sza- bolcs-Szatmárból indult művész is táncol —, rendkívül gazdag az idei programja: mintegy száz előadást tart idehaza, Olaszországban és Dél-Koreában vendégszerepei, az év végén pedig a januárban kezdődő, hetven előadásból álló, háromhónapos észak-amerikai majd az azt követő japán körútra készül. Jan Hoffstadter: Jazzman
