Kelet-Magyarország, 1993. május (53. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-22 / 118. szám

12 Ä ‘KeCet-Mafliiarorszáfl hétvéfli meílékkte 1993. május 22. Szombati galéria __________________ Kállai János A Gonosz pillantása ahogy lehull a máz, többé nem nyúl a csöndhöz, de töl te ke zik híg szomorúsággal és a bomlásnak indult fénnyel megvárja amíg a Gonosz kinéz a ketrecéből aztán...aztán... kardsuhogás! Egri Tibor: Erdei táj (olaj) sajátos stílusa, amelybe bele­tartozik a plain air egyéni megoldása is. Ecsetjének al­kotó erejével hazánk sok szép táját örökítette meg, a lehiggadt avantgarde, az átértékelt barbizoni iskola re­miniszcenciáival, „Puszta­szer”, a Debrecen melletti Bocskai-kert (Március), a „Bodrogpart” színötvözetei. A „Garadnavölgy” mellett az ősi germán istennőt idéző Eponát hibátlan anatómiai biztonsággal megfestett lo­vával. Aztán kisöBb méretű, a természetből vett „villaná­sokkal” is találkozunk, (hogy saját elnevezését idézzük), amelyek mindegyikén ott iz­zik azonban a nagy képpé érés igénye. Példaértékűnek tartja Kari von Piloty német festő múlt századi iskolájának magas grafikai, rajzi követelménye­it, amelyekre a tanulás évei­ben Z. Gács György, az ipar- művészeti főiskola tanára is lépten nyomon felhívta fi­gyelmüket. S íme ezek az instrukciók, ezek a követel­mények mily meggyőzően érvényesültek később a zemplényi és pusztaszeri tá­jak, az elhagyott kubikgöd- rök, a csillogó vízzel telt bá­nyatavak fényeffektusainak megfestésekor, s a képek szerkezeti felépítettségének gyakorlatában. Egri Tibor az utóbbi év­tizedek képzőművészeti for­radalmait tanulmányozva ju­tott el jelenlegi alkotó erejé­nek leszűrt realizmusáig, ahol már nemcsak a dolgok felületi szépségeit keresi, hanem spontán bele tud fe­lejtkezni a látvány belső tar­talmába is. Ezért érzi úgy a néző, hogy Egri minden al­kotásában benne van alkotó­ja egyénisége. Dr. Tóth Ervin Nyíregyháza — A debre­ceni Medgyessy Teremben nemrég zárult nagysikerű tárlata után (minden műve gazdára talált) május első napjaiban nyitotta meg Ivá- nyi Péter, a Zichy Galéria igazgatója a Benczúr Gyula Csarnokban Egri Tibor festő­művész kiállítását. A hatvanas éveibe lépő al­kotó munkássága sok szállal kötődik az Alföldi Metropo­lishoz. A Nagyerdő arculata, a helyi művészekről készített portrék, számtalan embléma, cégér, plakát stb. fűződik Eg­ri Tibor nevéhez. Külön feje­zetet jelentett életében a Cso­konai Színház, ahol Köpeczi- Bócz István mellett sajátítot­ta el a díszletfestés fortélyait, s alkotott máig is számon tar­tott színpadi kompozíciókat. Mestereinek Bánszki Ta­mást, Bernáth Aurélt s Z. Gács Györgyöt tartja. — Po­litikai per áldozataként hosz- szabb börtönbüntetésre ítél­ték, majd egészségének visz- szanyerése és politikai reha­bilitációja után, a „szellemi bekerítettség” elmúltával a színek és fények újra felfede­zésének mohóságával és ex- tázisával nyúlt ismét az ecsethez. Ettől kezdve a ter­mészet megbonthatatlan har­móniáját festi azzal a szaba­tos és egyértelmű egzaktság­gal, amit még debreceni pia­rista éveinek emlékezete­ként, ottani neveltségének nosztalgiájával hozott magá­val. Vonzódik, de nem tette kritikátlanul magáévá a nagybányai iskola eszmei és technikai irányvonalát, fő ereje mindvégig a „szubtilis líra”, s a gazdag kolorit kere­sése maradt. így alakult ki Sok szörnyű fajzat van Ratkó József kitűnő Antigoné-fordítása előtt minden bizonnyal nagy jövő áll Jelenet az előadásból. Iszméné (Sándor Júlia) és Antigoné (Gábos Katalin) Harasztosi Pál felvétele Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — Csi­kós Sándor minden arcrez­dülésével követi az előadást. De a csöndet is. Még inkább az apró neszeket, amelyek a gimnázium folyosójáról be­szűrődnek a díszterembe. Mert az élet nem állt meg, e falakon kívül a Kossuth gim­názium éli mindennapi életét: beszélgetnek, nevetgélnek a diákok; megszólal a csengő, egyszer, kétszer. Kreón éppen arról beszél, hogy semmi sem történhet a városban a tudtán és akaratán kívül. Mondanám hangosan Hai- monnal, hogy: „Ám akkor légy király a puszta föld fe­lett!”, de most Ratkó József fordításában hangzanak el Szophoklész mondatai. Ünnepre gyűltünk tehát ide, mégpedig kettős okból. Meg­mártózni a nagy görög tragé­diaíró gondolataiban mindig öröm, hiszen újra és újra rá­döbbent: a remekmű minden időszakban aktuális. Nem szükséges a port letörölni róla, mert úgy ragyog, mint a legér­tékesebb gyémánt. A másik ok: végre hallhattuk (tegyük mindjárt hozzá: alapjaiban jó előadásban) Ratkó fordítói munkájának eredményét. Meditálhatunk azon, hogy filológiai szempontból pontos- e a fordítás. De bennünket ezen a parányi nézőtéren, amely szeretettel körülöleli az előadást, nem nagyon érdekel. Azt néhány mondat után halljuk, hogy jelentős tehetség van benne, mert nem kerülgeti az ismert fordítás szavait, hanem öntörvényű világot épít fel. Nyelvi világot, amely el­sősorban a Ratkó Józsefé, de amelyik magába olvasztotta a költő élettapasztalatait, a nyelvről való gondolkodását. Néhány helyen kifejezetten merész, leginkább a híres kar­dalban, amelyet nemzedékek idéztek, belőle merítve a hitet, hogy az ember minden buká­sa, rossz vonása ellenére a lé­tezés kitüntetettje. „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” — hangzik a közismert szö­veg. Ratkónál: „Sok szörnyű fajzat van, s köztük az ember a legszömyűbb.” Úgy hírlik, hogy az utóbbi a pontosabb, csak az idők folyamán áta­lakult az egész: fontosabb volt az ember nagyszerűségével kezdeni a kardalt, mint azzal a megállapítással, hogy csupán az ember süllyedhet mélyen a saját színvonala alá. Ratkó fordítása „illik a száj­ba”, természetesen követi a természetes beszédet, alig ad alkalmat az üres pátoszú dek- lamálásra. Abból indul ki, hogy bármennyire is régen zajlott le a Labdakidák törté­nete, bármennyire is két részre oszlott a világ: emberire és is­tenire, az emberek azért a min­dennapi életüket élték. A sorsfordító tragédiákra is emberi válaszokat adtak: fel­emelőt, katartikusat, vagy megalázóan kisszerűt. Ä fordítás mégsem lesz pró­zaivá: magasfokú líraisággal telítődik, sőt elkerüli azt is, amit Ratkónak ebben az idő­ben írott művei nem mindig, hogy kibeszélje a maga fáj­dalmát. A Móricz Zsigmond Szín­ház művészei — hatan — el­játszanak egy egész világot. A rendezés némiképpen életre kelti Ruszt József megoldását a Rómeó és Júlia című Shakes- peare-darabban. Jelképes jel­mezek, díszlet úgyszólván semmi, csak a testtel, a hang­gal való játék. Az élmény meghatározó forrása, hogy a színészek a szemünk előtt vál­toznak át. Gábos Katalin — Antigoné, Sándor Júlia — Iszméné, Csudái Csaba — Kreón, Korcsmáros Gábor — Haimón, Tóth Károly — Tei- résziász, Horváth László Attila — őr lesz. Csudái Csaba Kreónja gon­dolatilag nem kellőképpen tisztázott alakítás. Az egyik pillanatban akarja a hatalmat, de a másikban úgy tűnik, mintha nem lenne felkészülve rá. Gyengeségét ordítozással takarja, s ezért a szöveget sem lehet mindig érteni. Nem érzi igazán a szerep kiterjedését, pedig jó adottságokkal rendel­kezik hozzá, inkább az elem­zési elmélyültség hiányzik, mint a megformáláshoz szük­séges tehetség. Gábos Katalin szikár Anti­goné, olyan, mint amilyennek elképzeljük. A fordítás az ő esetében lehetőséget ad arra, hogy társtalan magánya, áldo­zatvállalása, szerelemtelen ha­lála igazán közel kerüljön hoz­zánk. Annak ellenére, hogy Szophoklész nem engedi meg, hogy a két szerelmes a szín­padon találkozzék. Nem róluk szól a történet, itt nem a szí­vek, hanem az eszmék csap­nak össze, vagy egész ponto­san: a hatalom gyakorlásának két módja. A zsarnoki hatalom viszi-e előre az országot vagy a demokratikus? Iszméné földönjáró figura. Olyan, akiből sok van ezen a világon. Nem képes hőssé vál­ni, bár bátortalan kísérlete van erre, de köznapi ember: kis­ember, aki nem tudja megvál­toztatni a vilá­got, sőt még ab­ban sem hisz, hogy az egyál­talán alakítható. Sándor Júlia egészséges tem­peramentuma, eredendő vitali­tása élővé, hús­vér emberré tet­te ezt a figurát. Haimónnak egyetlen bátor­talan kísérlete van az atyai gőg lebírására, de az nem vezet ered­ményre. Amit megtudunk róla, az elsősorban a következmé­nyek felől érdekes: konzek­vensen vállalja erkölcsi világ­képét. Korcsmáros Gábor játé­ka hitelesítette ezt az elhatáro­zást. Emlékezetes volt az a mozdulata, amikor engedte, hogy apja megölelje, de az ő karjai csüggedten lógtak. Elfo­gadott, de nem viszonzott. Teirésziász Tóth Károly ala­kításában azért tetszett, mert az igazságait nem menny­dörögte alá, hanem — ha lehet ezt mondani — intellektuáli­san fogalmazta meg. Észérvei voltak Kreón vak indulataival szemben. Horváth László Attila az őr szerepében ma is elevenen élő figurát jelenített meg. Azét, aki semmi mással nem törődik csak azzal, hogy élve kike­rüljön a nagy erők küzdelmé­ből. Nem hibás érte, mert valószínűleg ilyen tapasztala­tokat szerzett. Á sunyiságra az élet tanította, amely sohasem kínálta a felegyenesedés lehe­tőségét. Antigoné és Kreón kivételé­vel a többiek a kórust, a népet is eljátszották. Az arctalan vagy álarcos nép ritkán le­hetett önmaga, inkább engedte sodortatni magát, valós vagy vélt érdekei irányába. Nem olyan volt, mint amilyennek Haimón lefestette, hiányzott belőle a lázadó indulat, mert túl akarta élni a zsarnok ha­talmát. Lehet, hogy mi is csak ezen a délelőttön voltunk jobbak önmagunknál. Vásárhelyi Vera I 310ITI. 0 TZÖITI P irosló málnabokrok, borízű almák, vajszínű paprikák, csattanó pa­radicsomok, fűszeres illatok édenkertje, a napfénytől per­zselt nagy veteményes. Baba­rózsával felfuttatott kapun lépek be. Öreg, göcsörtös sző­lőtőkék kísérnek el utamon, majd hirtelen lemaradnak. Fából ácsolt kertészház bar­náink a sok zöld között. Azon túl, zsinóregyenes, sűrű so­rokban a vágóvirágok lángo­lóan színes táblája. A virágok mögött zúg, zümmög a méhes. Az üvegházba készülök Mik­lóssal, mézpergetésre. Fullasztó melegre nyitjuk az ajtót. Méz- és viaszszagra. Thurzó, az öreg, karikalábú méhész, elmélyedve dolgozik. Fején lyukas, esővert szalma­kalap. Halkan surrog a centri­fuga gép, — a kipergett, ara- * *Részlet a Rómában élő író­nő Skorpió hava című önélet­rajzi kötetéből nyos-sárga méz kopogva csa­pódik oldalához. Néhány elté­vedt méhecske koppon az ablaküvegen. Thurzó bácsi kemény gallérján is mászik egy, — érthetetlen módon, az Szabó Lőrinc: Mézpergetés Mézet pergettünk. Lágyan suhogott a centrifuga; nehéz illatok ülték meg a levegőt, az egész konyha, tornác, csupa szag, csupa méz, Most is hallom a kopogó zenét, látom, őrzöm a nap igézetét, az üvegeket, telő bödönöket, j a a sárga nyarat... ,t — Menjen innen, — mordul rá az öreg.—Ma haragosak a méhek. Anya Thurzó bácsit nagy­mamától örökölte. Nyereség, — de egyben kereszt. Örö­kösen dohogó, elé­gedetlen vénem­ber. Méhész és tyúkász egyszerre. Örök ellensége minden újításnak. De szorgalmas, becsületes. Rövid I fegyverszünetekkel, a állandóan hábo­rúban áll anyám­mal. I — Csak egy ki- 4 csit, — ellenkezik öreget nem bántják a méhek. Üres, lekopasztott ez a nyári üvegház. Kétoldalt a polcokon száraz föld, üres cserepek, egymásra dobott ládák. Megállók az ajtóban. El­borít a ragadós, édes illat. Miklós leszalad a lépcsőn. Nyúl a gép fogantyúja után. öcsém. — Jó napot, Thurzó bácsi, — köszöntőm. — Milyen idén a méhszüret? — Lehetne jobb! Ma még kipergetem ezeket a viasztáb­lákat, — de amit mostantól fogva gyűjtenek a méhek, azt meghagyom nekik télire, — feleli az öreg és Miklóstfigyeli összeráncolt homlokkal. — Szobájába tettem néhány szivart. — Köszönöm, kisasszony, —derül föl az öreg arca. —S a lába? Fáj-e sokat? Thurzó bácsi lábát ó-formá­ra nyomorította egy igen fáj­dalmas csúz. Vasbotja nélkül egy lépést sem tudna tenni. Elfojtott kiáltásra rezze­nünk fel. Miklós szája elé kap­ja kezét. A Thurzó bácsi nyakán sétáló méhecske, öcsémet csípte meg. — Nem megmondtam, — dünnyögi az öreg. — Ma haragosak a méhek. Dörzsölje be diófa levelével. Gyermekkorom mézperge- tései elmúltak, mint annyi minden más: mint a fiatalság, mint az a gondtalan, kristály- ragyogású élet. De megma­radtak az emlékek: a napfény­től fényes üvegház, a méhviasz keserűen édes illata, a nyár színe és zsongása, saza töret­Színek és fények

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents