Kelet-Magyarország, 1993. május (53. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-22 / 118. szám
1993, május 22. A iXekt-'Magyarország hétvégi meüékíete „Nem vagyok Nancy Reagan...” A miniszterelnök felesége a családról, önmagáról, a politikáról, a világról Kováts Dénes Nvírbátor-Budapést (KM) — Nyírbátorban járt a közelmúltban — Kárpátaljáról átutazóban — dr. Antall József- né, a miniszterelnök felesége, aki a Hódi Hotelben ebédelt a polgármester társaságában. Mivel fárasztó program állt mögötte, s igyekeznie kellett tovább (amúgy is késve érkezett), akkor nem nyílt lehetőség az interjúra. Viszont ígéretet tett arra, bizonyára értékelve a többórás várakozásomat is, hogy kérdéseimre választ ad. Ezt — saját kezűleg gépelt levélben — meg is tette. Könyvelő a szakképesítése a fiatalos hölgynek, 1991-ben ment nyugdíjba 38 évi folyamatos munkaviszony után. Mindvégig számviteli munkát végzett, nyugdíjazása előtt egy évtizedig csoportvezető volt. □ Melyek azok a nehézségek, amelyekkel a miniszterelnök feleségének leginkább meg kell küzdenie — adódott szinte magától az első kérdés. — A legnehezebb időszaka ennek az új életemnek az volt — felelte — amikor nyugdíjba menetelem előtt 7 hónapig mint a miniszterelnök felesége dolgoztam. Lelkiismeretes munkaerő lévén a munkaidőben és gyakran a túlórában is rendesen végeztem megszokott munkámat, este pedig például a belga királyi párral vagy a finn miniszterelnökkel vacsoráztam. A fizetett szabadságom ideje alatt pedig a férjemmel az Egyesült Államokban voltam. Ä hivatalos fogadáson, amíg férjem Bush elnökkel az emelvényen állt, Barbara Bush mellett hallgattam a magyar Himnuszt. Este az elnök jobbján ültem az asztalnál. Aztán hazajöttünk, én mentem dolgozni, mint rendesen. Az egész olyan volt, mint Dr. Antall Józsefné egy álom. Nagyon nehezen sikerült ezt a kettősséget feldolgoznom. Annak viszont nagyon örültem, hogy a kolléganőim és a barátnőim szerint a magatartásom semmit sem változott. Miért is változtam volna, én ugyanaz vagyok, csak az életem lett sok vonatkozásban más. □ Mennyiben hárul Önre mostanában a család összefogása, a nyugodt háttér biztosítása? — Ezt nemcsak mostanában tekintem feladatomnak, hanem egész életemben az volt a legfőbb törekvésem, hogy a férjem és a fiaim jól érezzék magukat otthon. Ez azt hiszem, sikerült, mert a fiaink már felnőttek, de nőtlenek, velünk élnek. De félre a tréfával! A jó családi hátteret nagyon fontosnak érzem egy rengeteget dolgozó politikus életében, s ennek biztosítása valóban rám hárul. □ Otthon szóba kerül-e a napi politika, megvitatják-e a történteket, a problémákat? Ki szokta-e kérni véleményét ezekben a kérdésekben a miniszterelnök úr? — Nem vagyok én Nancy Reagan, hogy tanácsadói szerepben mutassam magam! A SZERZŐ FELVÉTELE Természetesen a politika jelen van az életünkben, abban a néhány órában is, amit szűk családi körben töltünk. Legtöbbször az aktuális eseményeket, híreket beszéljük meg. A mindennapi élettel kapcsolatos információkat, amelyeket én is közvetítek, bizonyára hasznosítja munkájában. □ Gyakran elkíséri-e férjét külföldi útjaira, ott mi az Ön szerepe? Milyen a kapcsolata más országok vezetőinek feleségeivel? — Leggyakrabban 12-24 órás politikai tárgyalásra szokott menni, az ehhez szükséges kísérettel. Ha hivatalos meghívás jön az én nevemre is, akkor megyek vele, de ez nagyon ritkán van. Az elmúlt évben csak egyszer. Általában ilyenkor részt veszek ebédeken, vacsorákon, fogadásokon, koszorúzásokon és hasonló rendezvényeken. Az érdemi politikai és gazdasági tárgyalások idején úgynevezett női programra megyek. Ez mindig kötetlenebb és oldottabb, mint a hivatalos program, de ahhoz túl rövid és zsúfolt, hogy bárkivel is barátságot lehetne kötni az udvariasságon túl is. □ Hogyan viseli, ha politikusok, újságírók, állampolgárok keményebben kritizálják férjét? — Nagyon rosszul, mert igazságtalannak érzem. Meg vagyok győződve, hogy jó irányban, önzetlenül, a nemzet iránti elkötelezettséggel vezeti az országot a kormány. Ami pedig a gazdasági kérdést illeti: egyetlen más párt politikusai sem tudnának egy 45 év alatt kifosztott, lepusztult szocialista gazdaságot világre-» ceszió idején virágzó piacgazdasággá változtatni máról-holnapra. Meg kell nézni csak a volt NDK-t, mennyi problémájuk van, holott a világ egyik legnagyobb ipari hatalmával rendelkező országba olvadtak be. □ Szokott-e főzni, mi az a specialitás, amely a miniszter- elnök úr kedvence, amit leggyakrabban, szívesen készít neki? — Természetesen szoktam. Naponta megyek bevásárolni, egy héten egyszer pedig piacra járok. Azt nagyon élvezem, mert a sok szép áru láttán könnyebb kitalálni, mit főzzek. Tudok ételkülönlegességeket is készíteni: indonéz, kínai, mexikói ételek is szerepelnek kínálatomban. Ezeket az egész család szívesen eszi. Kedvencet nem tudok említeni, de egy jó főzeléknek mindig sikere van. □ Van-e hobbija, kedvenc időtöltése, mely kikapcsolódást jelent az Ön számára? Jut-e erre mostanában ideje? — Nagyon szeretem a szabad levegőt, a napfényt és a vizet. Nyáron, ha csak tehetem, elmegyek úszni. A hivatalos eseményeken kívüli életem körülbelül úgy folyik, mint bármelyik nyugdíjasé. Kicsit kényelmesebben próbálok élni, 38 évig éppen eleget szaladtam minden reggel az autóbusz után. Egy kisebbség nagy tragédiája Hajnal Béla A Központi Statisztikai Hivatalban folyó nemzetiségi és etnikai kutatások most tették lehetővé annak a kötetnek a megjelentetését, amely a zsidó népesség számának alakulását települési részletezettséggel mutatja be az 1830-as évektől 1941-ig. Tekintettel arra, hogy a magyarországi zsidóság nagy része a holocaust áldozata lett, ez a kötet tulajdonképpen emlékkötet is. Tartalmazza azokra az évekre vonatkozó adatokat, amikor (például 1910- ben) a történelmi Magyarországon 910 ezer, 1941-ben a trianoni területen 404 ezer, illetve a megnagyobbodott ország területén 725 ezer izraelita vallású személy élt. Az időszak a kötetben 1941. évvel zárul, de talán nem érdektelen megemlíteni az 1949. évi népszámlálás adatait, mivel az mutatja az életben maradottak számát. Nem lehet tudni, hogy a túlélők közül 1945. és az 1949. évi népszámlálás között hány személy hagyta el az országot, vándorolt ki, telepedett le egy másik országban. 1949-ben 134 ezer izraelita vallású személyt írtak össze a népszámlálás alkalmával, ebből 76 ezer nő és 58 ezer féri. A nemek szerinti megoszlás arra utal, hogy ahol jobb volt az életben maradás lehetősége (pl. budapesti gettó), ott többségében nők maradtak életben. Vidéken többnyire férfiak, mivel a nők és a gyermekek általában Auschwitzba kerültek és nagy részüket rögtön a gázkamrába terelték; a férfiak egy részének mint munkaszolgálatosnak nagyobb esélye volt a túlélésre. Az adatok arra is utalnak, hogy a területi koncentráció tovább folytatódott. Az izraelita népesség jelentős része már korábban is a fővárosban és a nagyobb városokban élt. 1949-ben az izraelita népesség 76 százaléka koncentrálódott Budapesten. A feldolgozási részletekből az is megállapítható, hogy a többiek főként néhány nagyvárosban, illetve azok környékén helyezkedtek el. Eléggé közismert, hogy a zsidó népesség kisebbségként élt és él a Kárpát-medencében. A mintegy 500 oldalas kötet minden sorának áttekintése után mindössze két települést találtam, ahol a zsidók többségben voltak. Mindkét település csak 1920 előtt tartozott Magyarországhoz. A Sáros megyei Sebeskellemesen az izraeliták aránya az 1910-es népszámlálás idején 57 százalékot tett ki, ami 1880-ban még meghaladta a 82 százalékot. Az abszolút első a Sopron megyei Alsókismartonhegy, ahol 1910-ben a zsidók aránya 79 százalék volt, 1880-ban viszont egy elenyésző kisebbség (6 százalék) kivételével mindenki zsidónak vallotta magát. A XIX. században nagy tömegben érkeztek izraeliták Magyarországra, elsősorban a szomszédos Galiciából. A Ve- reckei és a Tatár-hágón átkelve természetes, hogy földrajzi elhelyezkedésükben Eszakke- let-Magyarországnak kitüntetett szerep jutott. így különösen Bereg, Máramaros, Ugo- csa, Ung és Zemplén megyékben voltak sokan, főleg a városokban. Az itt található kisvárosok közül legmagasabb arányuk 1941-ben Munkácson volt (43 százalék), de Mára- marosszigeten (39 százalék), Homonnán (35 százalék), Nagybereznán (31 százalék) és Beregszászon (30 százalék) is meghatározó zsidóközösségek éltek. A nagyobb városnak tekinthető Ungváron 27 százalék. Szatmárnémetiben 25 százalék volt az arányuk. A Máramaros megyei Tiszakará- csonyfalva községben a népesség 46 százalékát szintén ők alkották. A magyar zsidóság nagy tragédiája, hogy a deportálásokat éppen ezekről a területekről, a zsidók által sűrűn lakott Eszakkelet-Magyarországról indították meg. Ilyen nagy sűrűségben másutt nem éltek, a Csallóközben található Duna- szerdahelyen (ez a város Izrael Állam jelenlegi budapesti nagykövetének születési helye is), azonban szintén meghaladta arányuk a 40 százalékot. Budapesten 1941-ben minden 6. ember izraelita volt (1910- ben még minden 4.), mintegy 184 ezer fő, de 10 ezertől több zsidó élt Miskolcon is. A megyében legtömegesebben Kisvárdán (26 százalék) voltak jelen, a mintegy 3800 fős zsidóközösség meghatározó volt a felső-szabolcsi kisváros gazdaságában és kultúrájában, arányuk alig volt kisebb Vásárosnaményban (24 százalék). Nyírbátorban és Mátészalkán 16 százalékot képviseltek, Csengerben és Fehérgyarmaton 12-13 százalék volt arányuk. A csodarabbijáról híres Nagykállóban 9 százaléknyi izraelita lakott, ilyen arányban éltek éppen Újfehértón is. Nyíregyháza 5 ezer fős zsidó lakossága 8 százalékát adta a város teljes népességének. Meghaladta a zsidók száma az 500 főt Büdszentmihályon, Nagyecseden és Nyírmadán is. Jelentős (300-500 fő közötti) zsidóközösség élt még Bal- kányban, Tiszalökön, Mándo- kon, Demecserben és Keme- csén. A kötetből kikereshető a hírhedtté vált tiszaeszlári per (1882-83) idején Tiszaeszlá- ron élt izraeliták száma is. Eszerint ekkor ott 138 zsidó embert írtak össze, ami a falu népességének 6 százalékát adta. Ez akkor egy átlagos falu átlagos zsidó népességi arányát jelentette Eszakkelet-Ma- gyarországon. Mégis megtörtént a sajnálatos eset, a vérvád. Közbeszólás __________________ Pedagógus ügynökök Nagy István Attila B izonyára nem én vagyok az egyetlen, aki felfigyelt a pedagógusok körében egy szokatlanjelenségre. S itt mindjárt meg kell állni, mert lehet, hogy a jelenség eddig valóban nem volt ismeretes, de felbukkanása egyáltalán nem véletlen. Jelzi annak a helyzetnek a fonákságát, amelyben ma a magyar pedagógusok többsége él. Miről van szó? Napjainkban különféle ügynöki „rendszerek” hálózzák be az egész országot. Árulnak így illatszert, műszaki cikkeket, akkumulátorokat, háztartási kellékeket. Ezek az ügynökségek jórészt amerikai mintára olyan termékeket forgalmaznak, amelyek az üzletekbe nem kerülnek, s a forgalmazó a hálózat segítségével juttatja el termékeit a nagyközönséghez. Bizonyos kereskedelmi láncok kimaradnak így a folyamatból — ezáltal olcsóbb lehet a termék —, másfelől az ügynök és a vásárló közvetlen kapcsolatba kerül. Kialakulhat a bizalom, ami rendkívül fontos. Az esetek túlnyomó többségében minden szabályosan zajlik, szó sincs tehát arról, hogy ezeket az ügynököket üldözni kellene. A pedagógusok között is nagyon sokan vannak, akik a szabadidejük tekintélyes részét fordítják erre az üzleti tevékenységre. Heti 15-20 órát. Menni kell a kuncsaftok után, forgalmazni kell, havonta meg kell szerezni a bonus pontokat, ha egy kis jövedelemre akar szert tenni az illető. Negyven órás munkahéttel számolva is kevés a szabadidő. S aki valaha próbálta a folytonos kirakatélet idegeket felőrlő heteit, hónapjait, igazolhatja, hogy nagyon nagy szükség lenne a hétvégi pihenésre, a feltöl- tődésre. Az olvasásra, a szakmai továbbfejlődésre, a színház előadásainak a megtekintésére. S természetesen a család is igényli a törődést; a feleség a férjet, a férj a feleséget. Könnyű belátni, hogy az időt, a kereskedés, a hálózat kiépítésére fordítandó időt el kell lopni valahonnan. Ma sok pedagógus azt érzi, hogy megalázott és megnyomorított. Kicsinyes, napi gondok szorításában él. Munkanélküli lehet a férj, megnövekedtek az élet költségei, egyre nehezebb, ha egyáltalán lehetséges még, az értelmiségi lét megvalósítása. Sok pedagógus panaszolja, hogy az elmenekülés gondolatával foglalkozik, mert nem tud megélni a fizetéséből, nem tud csalni, vállalkozni. Semmit sem tud leírni az adóalapjából, csak fizeti az adót. Ő legalább. Kénytelen hát olcsó fillérekből összerakni ötezret, hatezret. S közben számolni, könyvelni. Elhinni, hogy érdemes. Van olyan ez a munka is, mint megállni a gyerekek előtt, s hinni benne, hogy szükségük van a törődésre. S érdemesek is rá. Küzdelem vagy feladás A társadalombiztosítási önkormányzatok képviselőinek megválasztásával ismét az urnák elé járultunk. Megtartottuk a főpróbát. Nem volt hatalmas választási kampány, bár sokan sokallták azt is, amivel találkoztak. Voltak igenek és nemek. A politológusok, a szociológusok dolga lesz elemezni, hogyan viselkedtünk, mennyire vettük komolyan az egészet. Lehet, hogy nem is nagyon vesszük észre, nem gondolunk rá, de ezekben a hetekben egy több tízezres korosztály választ. A küzdelmet vagy a feladást. Választja a jövőt vagy kiábrándultán legyint és elfordul a jelentől. Jórésze még a hűvös szobában ül, a könyvek felett görnyed: nyomasztja a közelgő szakmai minősítő vizsgák, vagy az érettségi súlya. Bizonyára arra is jut idő, hogy egy-egy nehezebb feladat, vagy nemszeretem probléma megoldása közben azon meditáljon a matu- randus, hogy egyáltalán érdemes-e. Megéri-e napjainkban a befektetés, megtérül-e, amit a tudás megszerzésére fordít az ember? Könnyű a felnőttnek bölcsen azt mondani: természetesen. Az ötvenes már aligha tudja megváltoztatni a karrier csinálásának a reményével az életét. Már abban a korban van, amikor abból szeretne megélni, amit korábban tanult. Kihúzni a nyugdíjig, s valamennyire gondtalan öregséget biztosítani. Ha lehet. A fiatal azonban a harmincasokat, a negyveneseket figyeli. Azokat, akik sikeresek. Jól öltözöttek, szép autókon, még szebb nőkkel (férfiakkal) járnak. Ok adják a mintát. S bizony nagyon gyakran kiderül: a gazdagság mögött egyáltalán nincs komoly iskolai végzettség, inkább csak dörzsöltség. Az iskola — hangzik a szlogen — csak kárára van az embernek. Elvonja a figyelmét az élettől. Márpedig abban csak az érvényesül, aki erős, aki nem szépeleg, hanem kíméletlen, ha kell. Úgy tör a célja felé, hogy közben nem nagyon figyel arra, kinek osztja a sebeket. A felnőttek legyintenek erre, s azt mondják: rémlik valami, mintha tanulták volna valamikor a marxista szemináriumon, hogy az eredeti tőkefelhalmozás folyamata ez, amelyet nem nagyon lehet kikerülni. Mindenesetre nem a szentimentális álmodozóké a világ. Lehet-e, s milyen gyorsan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez? Ez a nemzedék még a változatlanság bűvöletében nevelkedett, olyankor kell másként élni és gondolkodni, amikor még nem elég erős a gerinc, s hiányzanak a rafinált társadalmi tapasztalatok. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Választás előtt állnak tehát a fiatalok: a munka, a gyötrődés vagy a könnyű siker. Az idősebb nemzedék felelőssége is, hogy mire voksolnak.
