Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-03 / 78. szám
14 Ä 'Kelet-Magyarország hétvégi metteffete 1993. április 3. A KM vendége__________________ A beszéd az élete Bódor Sándor Balázs Attila felvétele Szőke Judit Nagykálló (KM) — Egyforma hőfokon beszélt mindenről. Tamási Áronról, a tanításról, és hogy a modem lakás tornácán az oszlopokon a folt a homokos tapasztást imitálja. Bódor Sándor sajátos, adomázó hanghordo- zású, összetéveszthetetlenül szenvedélyes beszélő. Valószínűleg az élet apró, jelentéktelen dolgait és a sorskérdéseket is egyforma intenzitással éli meg. Parányi mondatai között a szünet, talán nincs is, a látszólag távol álló témákat magától értetődően fűzve egymáshoz, a hallgatót nagy figyelemre készteti. Néha váratlanul bevágott a gondolatai közé egy-egy kérdést, vagy fürgén felpattant, hogy levegyen egy könyvet mutatóba. Mindezt sokan talán fecsegésnek vélnék. Némi öniróniával ezt ő maga hozta szóba, sőt a felesége a szeretet hangján azt szokta mondogatni, hogy átbohóc- kodta az életét. Pedig csak egyszerűen pedagógus. Aki: nek a beszéd az élete. Magyar-történelem szakos. Több mint harminc évvel ezelőtt Debrecenen át Mára- marosról Nagykállóba vezette az életútja. Itt is ragadt. A Korányi gimnáziumból ment nyugdíjba 1988-ban. A katedrától nem szakadt el. Még van egy dolog, amitől nem szeret sokáig elválni, a kedvenc füles fotelje. Abba huppant bele, még a fotózás kedvéért is csak némi rábeszélésre hagyta ott. De utána rögtön kérte, cseréljünk helyet: az az ő kedvenc kuckója. Ezt mindenki tiszteletben is tartja a családban, „a papa abban mindig megnyugszik”, ezt a három lány is korán megtanulta. Mint ahogy természetes az egész család számára a folyóirat olvasása, tisztelete. A nagypapa — ha kölcsönadta néha-néha a kalendáriumot — amikor visz- szakapta, mindig átnyálazta, nem esett-e bántódása. Bódor tanár úr számára az írott szó a legnagyobb gyönyörűség. S minden, aminek ahhoz valami köze van, így a cikkek, a jegyzetek. A jegyzetek kincsek. Az, aki fecse- gőnek tartja, ezen a ponton cáfolható. Aki ilyen szisz- tematikus, ilyen csodálatra- méltóan precíz, alapos vázlatíró, s minden olvasmányát jegyzetekkel ellátó, annak a beszédében is rendszer van. Csak fel kell tudni fedezni. A beszéd és az írás az élete. Szigorúan egymás mellé sorakozó, életének minden korszakából származó különféle színű füzetek. Az idő sárgította és a hófehér között a lapok mindenféle színárnyalata fellelhető. (Egyik-másik fiatal kolléga régészeti leleteknek nevezi.) De a szép, szikár betűk mit- sem változtak. Mint ahogy a tartalmuk sem, jöhettek-me- hettek politikai felfogások. A barnás-sárgás óravázlatok még harminc évvel ezelőtt születtek. Amint olvasott például Shakespeare-ről valami érdekeset, rögtön beszúrta egy cetlin. A forrás, a dátum egyikről sem hiányozhat. Ez már kutatóreflex. Értékgyűjtő szenvedélyének eredménye a gyönyörű — nyugodtan nevezhetjük így — könyvtár. Állítólag neki van a megyében a legnagyobb magánkönyvtára, ezt ő nem mondja, mindenesetre közös számolással 12 ezerig jutottunk el. Könyvre a pénzt sohasem sajnálta. Ahány helyiségben áll polc, teljes falszélességben és magasságban, annyi abc sorrend. És tematikai fegyelem. A látogatót azonnal könyvek fogadják, majd a szép színes sorok folytatódnak az étkezőben, a nappaliban^ a dolgozószobában, és a pincében kialakított kuckóban. íróasztalból kettő van, egy ünnepi, azon folyik az új szerzemények tanulmányozása, a másik a heverős dolgozóban szolgálja az előadásokra történő felkészülést. Most épp Márai van a porondon. Szerinte nincs semmi különös ritkaság, ínyencség. Ahogy vesszük. Egy-két első kiadás 44-ből, és a nem jelentéktelen értékű névre szóló dedikálások. Nekem a legjobban egy Tamási Áron kézírás tetszett, a lapok között egy száraz havasi gyopárral. Történész létére nincs a tárgyakhoz különösebb vonzódása. A könyveket semmi pénzért nem sorolná ebbe a kategóriába, de azért büszke az ebédlőasztalra, melyen Móricz Zsigmond is szalon- názott, s ha beszélni, énekelni tudna, felidézhetné a Kállai kettős eredeti motívumait. Legutóbb pedig Simándy József ült mellette. A nevezetes bútordarabon kelimterítő. Ahogy végigsimítottam, már jött is az anekdota: — E mellett a terítő mellett tanultam egyetemista koromban a finnt. Egyszer, amikor Bárczi professzornál vizsgáztam... Az élvezetes diáksztrori végén egy méla pillantás valahová az ablakon át: — Emlékszem, anyám hányszor elmondta, „jaj, van annak már vagy harminc éve is”. Mindig csak hitetlenül, és értetlenül legyintettem. És most meg majdnem nekem csúszott ki a számon. Mondogassa még sokáig tanár úr! Hálni fiúknak fiúkkal Hamar Péter Budapest — A statisztikai adatok a legcsalafintább tudatmanipulátorok. Még azok is, amelyek a szakemberek számára ellenőrizhetőek, de mit kezdjünk azokkal, amelyek homályos közvéleménykutatáson alapulnak, vagy a még annál is bizonytalanabb becslésen. Az utóbbiak körébe tartozik az az adat, amely a buzik számarányára utal az ivarérett populáción belül. Meg lehet róni a cikkírót az elnevezés nyersebbik, argóba hajló változatáért, hiszen valóban szolidabb a homoszexuális, a hasonnemhez vonzódó, netán a homokos elnevezés, de ne borítsuk magunkra az álszemérem leplét, ha a megnevezettek sem teszik ezt. Aki kézbe vette Géczy János Vadnarancsok-ját, az ismerheti a valószínűsített arányt, ám minden bizonnyal jelentősen túlbecsült adatok olvashatók ott. Mivel ilyen bizonytalan számról van szó, szerencsésebb, ha nem is írjuk ide, mindenesetre azt érdemes hangsúlyozni, sokan vannak, s mintha egyre többen lennének. Létük, szexuális gyakorlatuk egyszerre vet fel etikai, jogi, ízlésbeli kérdéseket, s mivel valamennyi művészet közül a film az, amely elől jár a válaszkeresésben, érdemes végigpásztáznunk ezt a tematikus vonulatát, hangsúlyozva, hogy a pornográf mozgóképgyártó ipar ügyleteiről nem ejtünk szót. Emlékezetes, Fellini Satyri- con-jának buzeránsai menynyire megbotránkoztatták a bemutató idején a hazai nézők többségét, pedig a rendező a legdiszkrétebb (bár félreérthetetlen) jelzésekkel dolgozott. Mentőkörülményként hangzott el akkortájt, hogy kérem, az antik Rómában az ilyesmi természetes jelenségnek számított, s csak a keresztény középkor nevezte ki fajtalanságnak. Aztán jött Pasolini, aki a nyilvánosság előtt sem tagadta soha, kedveli a fiatal fiúkat, s bár filmjeiben a hasonnemhez vonzódás főtémává nem vált, a szellemiség kései alkotásaiban egyre inkább jelen volt, és a rendező agyonveretése az ilyen viszonyokra élesen irányította a közfigyelmet. A megmutathatóság határainak tágításában kétségkívül Fassbinder járt elől. Utolsó filmjében, a Querelle-ben az aktust olyan nyíltsággal viszi vászonra, hogy akár hard-por- nó megoldásra is gyanakodhatunk. A heteroszexuális hajlamú néző számára a jelenet nyilván gusztustalan, a kérdés pedig az, hogy amennyiben erről elítélőleg szólunk, joga van-e a homoszexuálisnak ugyanúgy minősíteni a nyíltan ábrázolt szeretkezést férfi és nő között. Ha az utóbbi évtized filmkínálatára pillantunk, azt tapasztalhatjuk, hogy ugyancsak megszaporodott a buzifilmek száma a mozikban. Az én szép kis mosodám, Ritz fürdőház, A pókasszony csókja, II. Edward, és még sorolhatnánk bőven a további címeket. Természetesen van- némi igazságtalanság az előző mondat minősítésében, hiszen ezek a művek a homokos jelleget természetes adottságnak tételezik, s a művészi irányultság egyéb emberi problémák körüljárására irányul, de mert mégiscsak a kisebbség számára jelent természetes élethelyzetet a hasonnemhez vonzódás, a nagy többség figyelme megosztódik a művészi szándék és a homokos-problematika között, nem is beszélve arról, hogy akit etikai vagy pusztán ízlésbeli alapállása miatt taszít az utóbbi, az nem tud objektíve közelíteni az előbbihez sem, azaz a film hátrányos helyzetből indul a művészi-esztétikai megítéltetést illetően. Az artmozi hálózatban most elérhető filmek közül keményen a témához tartozó Gus Van Sant Otthonom, Idaho című munkája. Még a cine- fileknek se legyen különösebb hiányérzete, ha nem tudják elérni sehol, bár kétségkívül sok szempontból figyelemre méltó mű. Nincs itt terünk értékeinek és hibáinak feltárására, amiről viszont a fenti gondolatmenet alapján szólni kell, az annak a jelzése, miként tárja fel a rendező főhőse sorsában a biszexuálissá válás okait: a társadalmi kiszolgáltatottságot anyagi értelemben, a szeretet- hiányt a másik oldalon. (Az ügy biológikuma nyilván kívül esik a művészet vizsgálódási körén.) A társadalom eme rétege elriogatható a Magyar Útról, sújtható bibliai átokkal („Férfivel ne hálj úgy, ahogy asz- szonynyal hálnak. Utálatosság az.” 3 Móz. 18.22.), de tudomást nem venni róluk lehetetlen. Fesztivál Berlinben Képeink a közelmúltban megrendezett Berlinalén — a 43. Nemzetközi Berlini Filmfesztiválon bemutatott filmeket idézik. Spike Lee: Malcolm X. A felvételeken Denzel Washington (balra). Liebeschmerz (Szívfájdalom). Svéd-dán film (fent) Tallózó Nagy visszhangra számító vitacikk Vasy Géza Budapest (MTI) — A Liget idei Tavasz-számában, amely a meteorológiai tavaszodást néhány nappal megelőzve jelent meg, olvasható Lipp Tamás érdekes esszéje, amely a kiegyezés utáni félszázad nemzeti hibáit állítja vizsgálódásának középpontjába. Szellemes a kiindulópontja: a Jókai Mór inspirációjára elkészült híres Munkácsy-fest- ményt, a Honfoglalást, annak hamis történelemszemléletét bírálja, hogy ezzel is az akkori évtizedek hibás nemzeti önszemléletére, ebből is következő tévesztett nemzetiségi politikájára mutasson rá, ellenpéldaként Mocsáry Lajos tevékenységét mutatva fel elsősorban. A szerző Kölcsey kifejezésével élve „sujtásos nemzetnek” nevezi a magyarságot, és sok jól megválasztott idézettel mutatja be a bírálhatót, a jelenhez is szólni^ kívánó figyelmeztetéssel. Ő is elfeledkezik azonban arról, hogy a történelmi magyar állam a maga soknemzetiségű volta miatt valóban mindinkább veszélybe került a századvégen. A tatabányai Új Forrás márciusi száma a Visszapillantások alcímet kapta, s a húszasharmincas évek és a jelen közti szellemi hidakat vizsgálja. Vekerdi László esszéjének szellemes címe egyféle választ is ad: De hol van a tavalyi hó, avagy: Jönnek „a 20-as és/ vagy 30-as évek?” Vagyis megvan a lehetősége annak, hogy a most elmúlt negyven esztendő fölött átlépünk a megelőző korszak jobb — demokratikusabb — húszas éveihez, vagy a rosszabb — mert diktatórikus — harmincas éveihez. S egy Krleza-re- gényt elemezve mond ki egy nagyon fontos felismerést: „egy diktatúrának még az ellenzéke is szükségképpen diktatórikus”. Ez az írás inkább azt példázza, hogy nem tanulunk elődeink tapasztalataiból. Domokos Mátyás arra ad példát, hogy gyakorta nem is ismerjük múltunk jeles értékeit sem. Idézi Egry József okos naplófeljegyzését, amely szerint „Egy nemzetnél nemcsak az a fontos, hogy vannak-e értékei, hanem az is, hogy vannak-e értékeinek megbecsülök” S egy ilyen alig számon- tartott értékre, Cholnoky Lászlóra és regényeire hívja fel az indokolt figyelmet. Még nagyobb visszhangra számíthat Domonkos Mátyásnak az a vitacikke, amely a Kortársban jelent meg. Kulcsár Szabó Ernőnek azzal az elemzésével vitatkozik, amely ugyancsak a Kortársban volt olvasható februárban az új nyelvi magatartás kialakulásáról napjaink magyar irodalmában. A vitacikk nem egy személyt, s nem is egyetlen írást céloz meg, bár érveléséhez természetesen folyamatosan a vitatott cikk állításait használja fel, hanem egy szemléletet és egy tudományos beszédmódot, amelyet a címbe emelten „inautentikus kinyilatkoztatásnak” nevez. Úgy látja, hogy egy olyan, a német szellem- történet és Lukács György hagyományaihoz kapcsolódó tudományoskodó közlésforma üli itt torz diadalát, amely mellébeszél és tévutakra vezet A hetvenes-nyolcvanas évek óta megjelenő új nyelvi magatartás, új „paradigma” szemszögéből minden megelőző mű voltaképpen másodlagos érték, s méginkább annak tekinthető minden, ami azóta nem-modem szemlélettel jön létre. S eleve nem modem az, ami nem állítja középpontba a nyelvi válságot. Domokos Mátyás a vita hevében néha igazságtalanul túlzó kijelentéseket is tesz, abban azonban bizonyára igaza van, hogy minden kirekesztés káros, de különösen káros a szellemi életben, ahol a teljesítmények sokfélesége nem gyengíti sem az egészet, sem a részeket. Bár volt ennek is veszélye, szerencsére azonban nem szűnt meg a kéthavonta jelentkező székesfehérvári Argus. A dunántúli lap idei első száma közli a múlt év végi helybeli Illyés Gyula emlékülés anyagát. Zimonyi Zoltán Illyés ürügyén a népi irodalom múltjáról és jelenéről töpreng, Fodor András és Bakonyi István egy-egy híres verset elemez.
