Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-03 / 78. szám
A ‘Xtki-Magyarország hétvégi mettéí&te 1 5 Körmükkel is kaparnák a földet Balogh Géza Temetnek Kórodon. Idős, gyűrt arcú emberek ballagnak az utcán. Arcukon gyász, néma fájdalom, újból elment egy régi kenyeres pajtás. Kegyetlen volt az idei tél fent, a Tiszaháton, volt olyan hét, hogy három-négy öregnek is szólt a harang. Születni meg alig születnek... így aztán nem csoda, ha fogynak a kis szatmári falvak. Tiszakóród még az erőteljesebb községek közé is tartozik, ám ha felütjük a statisztikát kiderül, nem is olyan régen több mint ezerháromszázán éltek itt. Ma kilencszázharminchetén. — Voltunk mi még ennél is kevesebben — mondja Gyulai Gáspár polgármester —, alig kilencszázan. Pontosabban, kilencszázhatan. Bizony, más léptékkel mérnek itt, mint mondjuk Mátészalkán, vagy Nyíregyházán. Ott négy-ötszáz, vagy négyötezer ember nem nagyon számít, ám itt egyetlen lelket is számon tartanak. A szép, gondozott falu utcácskáit járjuk, s azt próbáljuk összeszámolni, hány üres porta is van az utcákban. Nem sok. Legalábbis a szatmári falvak többségéhez képest. Ami viszont szembetűnő, igen sok az öregember Tiszakóródon. S ha ő- ket eltemetik, vajon lesz-e majd fiatal, akik újból belakják a falut? A kérdés válasz nélkül marad, jó ideig csendben porosz- kál velünk az önkormányzat Renault-ja, melyhez egy sikeres pályázattal jutottak. Csak akkor kanyarodunk ismét vissza az iménti kérdéshez, mikor letelepszünk a községházán, s ránk nyitja az ajtót az egyik helybéli. Papp Béla a neve, jó erőben lévő, s szókimondó férfi, aki valamilyen gazdálkodógonddal jött fel a polgármesterhez, a fiatalkori barátjához. Mi más foglalkoztatná ma a kóródiakat is leginkább, mint a föld sorsa. Természetesen itt is sok a bizonytalan ember, ám a túlnyomó többség — talán még túlságosan is — igen bizakodó. Mi másként lehetne értékelni azt, hogy a kóródiak nak jó kétharmada önálló gazdálkodásra készül. De itt már tavaly sem kellett őket biztatni erre, a múlt évben is vagy ötszáz hektárt béreltek a termelőszövetkezettől. A közös vezetősége más módon is megpróbált segíteni a helyi gazdálkodókon, például a té- esz biztosította a falu jószágainak a takarmányt. A szép, gondozott portái mellett Kóród pontosan a jószágállományáról híres. A nagyon öreg emberek kivételével itt nincs is olyan ház, ahol három-négy tehén, borjú ne lenne az istállóban, ahol ne csüngne a csűr falán élesre fent kasza. Manapság is vagy négyszáz jószágot számlálnak a faluban, Papp Béla is hét tehenet, meg hat borjút tart, s azt mondja, neki sosem volt öt tehénnél kevesebb a jászol mellett. — A tiszaháti ember jószerivel ebből pénzel ma is — állítja. — Gondoljon már bele, mikor munkanélküli segélyen voltam, havonta háromezerkétszáz forintot kaptam. A nagy lányom a nyíregyházi tanárképzőn, a kisebbik szak- középiskolában, hogyan tudnám őket háromezer forintból taníttatni! Még szerencse, hogy mostanában tisztességes ára van a borjúnak, kilónként százhúsz forintot is fizetnek érte. Az idegen eltűnődik. Hogyan lehet az. hogy máshol rá sem lehet tukmálni az emberekre a földet, Kóródon meg gazdája van szinte minden talpalatnyi kaszálónak is. Mi a magyarázata annak, hogy sok helyütt parlagon hevert a fél határ, itt pedig ezen a szeles, esős márciusban is csapatostul lehet a mezőn embereket, köztük harminc-negyven éveseket is látni. Trágyát terítenek, bozótost irtanak, láthatólag a jobb időre, a szántásra, a vetésre várva. — Nálunk a körmükkel is felkapamák az emberek a földet — sommáz a polgármester, Gyulai Gáspár. — Nem nagy, három-négy hektár körüli lesz az átlagos birtok, de azokban egy gazszálat sem fog találni senki. A környékbeli településekkel ellentétben Kóródon a két világháború között a nagybirtok volt a meghatározó. A határ jelentősebb része három család kezében összpontosult, a jelenlegi három-négy hektáros parcellák zöme a háborút követő földosztáskor alakult ki. Nem csak három nagyobb tulajdonos, de három tanya is volt a határban, mára egy maradt belőlük. Újkóród, mely egy szabályos kis falunak is megteszi, s akkora diófasorok övezik, hogy egyiknek, másiknak a végét sem látni. Gyönyörű, hatvan-hetven éves fák, hét-nyolc zsák diót is megteremnek egyenként. Méghozzá micsoda diót! Olyan vékony a héja, ha leesik, már az avarban kettéválik. Ám ez mind semmi, legyintenek a jó emlékezetű kóródiak. Akkor láttuk volna meg ezeket a fasorokat, ligeteket, míg be nem jött a téeszvilág! Mert attól kezdve el kezdték pusztítani őket. Ha hiány volt zárszámadás előtt, neki egy diófasomak! Aztán meg jött a melioráció, melynek kiagyalói köztudomásúlag a fát tekintették a legnagyobb ellenségnek. így aztán, ha az ember megáll mondjuk este nyolckor a Csécse és Kóród közötti országúton, ellát egészen Sonkádig, Köleséig. Mintha csak valahol a Hortobágyon pislákolnának azok a távoli fények! Még szerencse, hogy a fa- nyűvőknek északról útjukat állta a töltés, a Tisza. Hogy az ártérre a lábukat sem tehették. Ott megmaradtak a fák, s eltakarják a túlodali Halábort, meg Mezővárit, ahová még a negyvenes években is komp járt át a folyón. Most persze semmi, rég benőtték a bokrok a révjárót. Elvadították a két falut is egymástól az elmúlt évtizedekben, ám most a váriak, s a kóródiak erősen reménykednek. Hisz megfordult a világ, ezentúl hátha gyakrabban megölelhetik egymást. Fogjuk meg és vigyétek Réti János F ogjuk meg és vigyétek. Hogy a rövid idő alatt oly sokszor elátkozott szocializmusban született-e a szállóige, vagy a magyar ugaron termett, esetleg a patópálok idején, netán a török áfium százötven évének valamelyikében, nehezen eldönthető kérdés. Az sem kizárt, hogy már Ádám elvetette az egyenlőtlenség magvát, amikor hagyta, hogy Éva vesződjön az almával és maga. csak a harapásnál csatlakozott a bűnbeeséshez. (Nem említve, hogy ketten együtt talán a kígyóval is elbánhattak volna, megelőzve így a kiűzetést és a vele járó összes kellemetlenséget.) Fogjuk meg és vigyétek. Aligha van tömörebb összefoglalása annak a mélyen emberi, mélyen magyar mentalitásnak, aminek leglényegibb megnyilvánulása, hogy a nehézségek nyögvenyelős cipe- lésében csak látszatra feszülünk egyformán teher alá. Mert egyesek csak úgy tesznek, mintha kigúvadna a szemük az erőlködéstől, amíg mások valóban tűrőképességük utolsó tartalékait élik föl. Tudjuk, az emberek nagyobbik fele képessége, körülményei folytán a javak és a belőlük származó örömök elosztásánál nem remélhet azonos kiadagolást a sorstól, de azt igenis elvárja, hogy amikor cipelni kell a zongorát, akkor a maga oldalán, legalább a ráeső részt mindenki egyformán emelje. Teljes erejéből. Talán nem kalandozott volna ilyen elmélkedések ösvényére fantáziám, ha nem mondja valaki a jelenlétemben, hogy a honatyáink részére fizetett költségtérítés adómentességet élvez a pillanatnyilag érvényben lévő játékszabályok szerint. Lehet, hallottam én erről már korábban is — azzal együtt, hogy nem kevesen közülük ennyi meg annyi vállalkozásban is érdekeltek —, de ki figyelt oda, és különben is... A sokat emlegetett pumpa most is csak azért ment fel bennem, mert megígértem a tizennégy éve nyugdíjas apámnak, hogy levelet írok volt munkahelyére a neki folyósított étkezési hozzájárulás adóelőlege tárgyában. Ugyanis az nyugdíj feletti jövedelem, ennél fogva adóköteles, ezért szíveskedjen a kifizetőhely 25 százalék előleget eleve levonni belőle, mivel a nyugdíjasok étkezési támogatása nem élvez semmiféle kedvezményt. Szóval, meg kellett volna már írnom a levelet, de mindig közbe jött valami ebben a rohanással teli életben. És bizony-bizony hajlamosak vagyunk saját lustaságunk, hanyagságunk vagy feledékeny- ségünk miatti lelkiismeretfur- dalásunkat leplezendő haragra gerjedni az egész világ ellen. Ha képviselők, akkor rájuk, ha adószabály, hát azért. Jól tudom, másként éri a meleg azokat, akik a tűz körül foglalnak helyet, de azért illő lenne figyelembe venni azt is, hogy a sütögető helytől távolra szorulók nálunk nincsenek elég jól felöltözve a nem kevés ideje tartó hideg ellen. Aztán az is olyan érdekes, hogy a tűztől többnyire ugyanazok szorulnak távolra, akik eddig sem voltak a közelében. Anyám ezt olyasformán fogalmazta: mi éltünk a háború előtt is, akkor sem dicsekedhettünk, a kommunisták alatt is szűkösen éltünk, és most sem számíthatunk jóformán semmire. Persze, öregségünkre már mire is számíthatnánk? Ha valaki ezek után azt hiszi, hogy irigylem választottjainktól az anyagi biztonságot és ilyen fondorlatosán akarok hangulatot kelteni ellenük, az téved! Annál is inkább, mivel tökéletes parlamenti összetétel aligha fordult elő a történelemben, személyesen pedig semmi okom haragudni rájuk, azon túl, amennyire működésükkel időnként borzolják a közvéleményt. A „nemesi” kiváltságok, a jogszabályban rögzített, rendeletileg alátámasztott kedvezmények miatt apellálok, vonatkozzanak azok vámra, devizára, hitelre, kocsira vagy bármire, minden kivételezettjeivel szemben. Nem fogadhatom el ugyanis, hogy zsenge demokráciánk legkezdetibb szakaszában, amikor egymás kezét fogva kellene kilábalásra alkalmas pontokat keresnünk bajaink hínárosából, akkor előjogokat osztogassunk csak azért, amiért ezek ezek és nem azok. Fogjuk meg és vigyétek! Ha néhány száz embernek lehetőséget adunk rá ebben a gazdasági élethalál harcban, hogy ilyen vagy olyan alapon más elbírálás alá essen, mint a többiek, vagyis adott helyzetekben csak fogja, de ne vigye azt, amit a sokaságnak tetszik- nemtetszik cipelni kell, akkor előbb ezrek, majd tíz- és tízezrek keresgélnek jogalapot követelőzésre. Akkor hazánk megint a kiváltságosok országa lesz, legfeljebb a kegyosztás ideológiája változik. Éz viszont az Örök Kisember számára már alighanem édes mindegy. Gondolataim gombolyítása közben két regényhős alakja ötlik fel bennem olvasmányaimból. Két katona. Az egyik Reismann százados a Piszkos tizenkettő lapjairól,- aki a gondjaira bízott nehéz fiúk kiképzése közben semmiféle megkülönböztetést, elöljáró által igénybevehető kedvezményt nem fogadott el, mi több, visszautasított, mondván: amit az embereinek ki kell bírni, azt neki is, különben milyen alapon várhatná el, hogy azok zokszó nélkül elszenvedjék a körülményeket. Nicolson ezredes a Kwai folyó hídjának építésénél még ennél is tovább ment: a legkeservesebb kínok vállalásával harcolta ki katonái számára az emberibb bánásmódot, hogy megmutathassák, hogyan építenek hidat ők, az angolszászok. Megmutatták. Felépült. A mi hidunknak meg most kellene épülgetni saját nicol- sonjaink vezérletével. Együtt cipelt gerendákból. Ha elöljáróink elvárják, hogy együtt nevessünk velük, akkor ők szíveskedjenek együtt sími velünk. Főleg azért, mert okunk — egy darabig még — inkább lesz az előbbire, mint az utóbbira. Akkor miért különbözik egyik költségtérítés a másiktól? Fogjuk meg és vigyétek! Többről is szó van itt, mint egyes kifizetések adómentességéről. Azokról a kimondatlan, láthatatlan, megfoghatatlan kiváltságokról is, amiket ismeretlenek kapnak meg nem nevezettektől. Pályázatok eldöntésénél, privatizációs árveréseknél, hitelek ide-odaítélésénél — csak úgy hirtelenjében — amiktől időnként olyan érzésünk támad, hogy nem is kevesen vannak, akik cinkelt lapokkal játszanak az újonnan leosztott partikban is. Pedig a szemünk láttára keverték meg a paklit, sőt mi emeltük el. Saját kezűleg. Úgy érezzük, hogy a béték, káefték és vegyesvállalatok rengetegében mintha csak kiválasztott kevesek látnák a jelzést, a naiv többség meg botorkál, tapogatja, hogy mer- ről mohos a törzs, amíg hátulról meg nem kocogtatja hátukat egy — micsoda véletlen?! — éppen arra kószáló hiéna. Fogjuk meg és vigyétek! Alapos gyanúm van rá, hogy az átalakulás, amit mi röviden rendszerváltásnak kereszteltünk el, sokaknak mindenekelőtt színváltást, köpenyfordítást hozott és a lehetséges új keresztapák felkutatását jelenti. Plusz egy olyan világ beköszöntél, amiben a pénz sokkal nyíltabban, sokkal szemérmet- lenebbül uralkodik minden és mindenki felett, mint eddig. Ha elfogadjuk, hogy egy társadalomban felül, középen vagy alul lenni nem a hatalommal, illetve a tőle való távolsággal egyenlő, hanem elsősorban életmódbeli azonosságokat és különbségeket jelez, akkor ne restelljük bevallani, hogy az embereknek egy bizonyos fajtája mindig felül van, egy másik meg legfeljebb középig jut, ha jut. A különbségeket pedig illetlenség kedvezményekkel tovább növelni. M indez a felindulásból elkövetett okoskodás nem menti mulasztásomat. Most már tényleg megírom azt a levelet apám adóelőlegének levonása tárgyában. Ha már azok közé született, akik vinni is szokták, nem csak fogni. Vol ósá g m n le k ö z © I k é p b e n A SZERZŐ FELVÉTELE
