Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-17 / 89. szám
1993. április 17. A Kelet-Magyarország hétvégi melléklete 1 „Ezt a hadsereget elvesztettük” Nem annyira az áldozatokról, inkább az önigazolásról esik szó napjaink vitáiban Zöldi László „Ijesztő öncsalás tanúi vagyunk” — mondta 1991 karácsonyán egy interjúban a neves író és történész, Ne- meskürty István a Requiem egy hadseregért sokat támadott, de mostanában egyre méltányoltabb szerzője. A íJon-kanyarban elpusztult honvédek öt kiadást megélt krónikása mégis úgy érzi, hogy nincs divatban. Talán azért sem — fűzi hozzá a nemrégiben tartalékos alezredessé előléptetett Ne- meskürty István —, mert felfigyeltem egy veszélyes jelenségre. Nevezetesen, hogy a második magyar hadsereg kapcsán nem annyira a vértanúk elsiratásáról és a tanulságok kendőzetlen elemzéséről van szó, hanem a még élő főkatonák önigazolásáról... A százezer áldozatról alig esik szó. Hát most essék. □ Egy személyes kérdés: mit csinált fél évszázada? — 1943 márciusában? □ Igen, amikor híre kelt, hogy a magyar csapatok megsemmisültek a Don-kanyar- ban. — Pécsett voltam, készültem az érettségire. Mint a Magyar Királyi Zrínyi Miklós Honvéd Középiskolai Nevelő- intézet végzős növendéke. □ Mit tudott akkoriban Sztálingrádról és a Don melletti harcokról? — Úgyszólván minden lényegeset. Osztálytársaim közül ugyanis többnek az édesapja magas rangban szolgált a fronton. Vagy itthon, a hátországban. hadd említsek két mozzanatot. Az egyik: az a fiú volt a legjobb barátom és padtársam, akinek az édesapja, Kádár Gyula vezérkari ezredes nem sokkal később a katonai kémelhárítás főnökeként tűnt fel. A másik mozzanat: magát Jány Gusztávot, a Donnál állomásozó magyar hadsereg parapcsnokát is személyesen ismertem. Amikor még élt szintén katonatiszt édesapám, Ács Németh István: Aforizmák Mint egy ruhát Az ötvenes években születetteknek le kell vetkőzniük — mert az a ruha, amit ráerőszakoltak, már igen kopott volt. Ki akar itt rossz, divatjamúlt ruhában járni? UFO-zzunk Valamire való lap, napilap, aki ad magára, közöl valamit, valami érdekeset az UFOkról, ha már az időjárásjelentés rossz időt jósol, vagy újabb hétköznapi botrányokat megunta az olvasó, azt az egyet biztosan nem, hogy UFÓK vannak a láthatáron és tányérunkba néznek. Bizony a GYé és ENY Párhuzamot vonni a gyomor és a nyomor között itt és most. —Hiteles? Hogyan vív meg a kettő napjainkban, otthonunkban, vagy létezésünk már szabad küszöbén, az árak tengerében. a Ludovikán harcászatot tanított, Jány parancsnoklása alatt. □ De most 1943 márciusában vagyunk: szállingóznak a hírek Jány Gusztáv hadseregének pusztulásáról. — A tragédiát az idő tájt igyekeztek agyonhallgatni. Akkor született meg bennem az a gondolat, hogy ennek a disznóságnak egyszer a végére kellene járni. □ Ott, a katonai középiskolában sejtették a növendékek, hogy kint a fronton valami jóvátehetetlen történt? — Hogy ki mit sejtett, azt nem tudhatom. Csak azt, hogy megfordult a fejemben: ezt a háborút elvesztettük. □ Tapasztalatai szerint 1943 elején a hazai közvéleményben mennyire tudatosodott, hogy a Don-kanyarban nemcsak a második magyar hadsereg zilálódott szét, hanem az ország jövője is kétségessé vált. — Semennyire. Az emberek nem vették tudomásul a háború tényét. Becsukták a szemüket, befogták a fülüket, a pár éve tovatűnt békében próbáltak élni. S mert hallottak valamit harangozni Kállay Miklós miniszterelnök „hintapolitikájáról”, legföljebb azt latolgatták, hogy talán mégis sikerül megúszni az egyébként sem létező háborút. □ Az adatok nagyon különböznek, ám aligha tévedünk, ha úgy fogalmazunk, hogy a második magyar hadsereg kétszázezer katonájából 1943 áprilisában-májusában csak negyvenezer került haza. Van egy vélekedés, amely szerint a korabeli magyar kormánynak tulajdonképpen „jól jött" a honvédsereg veresége — a százvalahányezer katona áldozata mentesítette az akkori Magyarország tizenhárom millió lakosát az aktív hadviseléstől. — Ezt csak olyan ember mondhatta, aki 1945 után nőtt fel. □ Megrovóan néz rám, holott az iménti mondatot nem én találtam ki; egy neves hadtörténésztől való. — Neki üzenem a következőket. Egy: a magyar vezetőköröknek kimondottan lelkifurdalásuk volt a fronton lévő hadsereg miatt. Még akkor is, ha erről nem beszéltek a nyilvánosság előtt. Kettő: kétség- beeséssel töltötte el őket az a tudat, hogy az elesett vagy fogságba került százvalahányezer magyar honvéd milyen jól jött volna a Kárpátok vonalán az orosz hadsereg ellen. Vagy éppenséggel a román csapatok ellen. 1978-ban jelent meg Andorka Rudolf nyugalmazott tábornok naplója, az egyik korabeli bejegyzés szerint 1943 elején azt mondta Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök „Ezt a hadsereget elvesztettük.” □ Tagjai, a magyar határtól ezerötszáz kilométerre harcoló honvédek hősök voltak vagy áldozatok? — Hamis kérdésre csak hamis választ lehet adni. □ Mindazonáltal erről a kérdésről vitatkoznak a kutatók és az újságírók idestova két évtizede, az ön könyvének megjelenése óta. — Szerintem a második magyar hadsereg igenis áldozat volt. Tagjai között akadtak persze hősök is, akik igyekeztek megmenteni a rájuk bízott embereket. □ Stomm Marcell gróf, a harmadik hadtest parancsnoka szokatlan lépésre szánta el magát: amikor érzékelte, hogy a harc kilátástalan, feloszlatta a hadtestet. Csak az olvasó kedvéért idézem híres mondatát: „Kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.” — Igazat adok neki. Végül is a háború nem receptkönyv. Nem hiszem, hogy az adott esetben mást lehetett volna tenni. □ Hős volt Stomm altábornagy vagy áldozat? — Abban, hogy a hazatérése után halálra ítélték, közrejátszott az is, hogy a fogságban összeveszett Rákosival. De azt is tudni érdemes, hogy az oroszok nem engedték kivégezni. □ És Jány vezérezredes? Ot minek tartja? Végtére is hírhedt parancsában becstelenséggel vádolta a második magyar hadsereget. — Jány Gusztáv sorsa tipikusan magyar sors. Bár nem vitatható, hogy parancsnoki mulasztásai miatt felelőssé tehető a rábízott katonák pusztulásáért, de hogy 1945 után ízléstelen komédia keretében ítéljék halálra és agyon is lőjék, az ízléstelen volt. □ ízléstelen? Furcsa kifejezés egy kivégzett főtiszt esetében. — Vállalom. A hadbíróság ugyanis sok mindent nem vett figyelembe. Azt például, hogy Jány vezérezredesnek lelkifurdalása volt. Belátom, hogy ez nem katonai erény, de azért jött haza Bajorországból, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Úriember volt, aki vállalta tettének következményeit. Kár, hogy ezt nem méltányolta a bíróság. □ Miért nem? — A közvéleménynek szüksége volt egy bűnbakra. □ Hősnek tartja tehát Jányt vagy áldozatnak? — Ha már mindenáron ezekben a kategóriákban gondolkodik, akkor Jány Gusztávot hibáztatom a második magyar hadsereg pusztulásáért. Halálát azonban maga választotta, ezért tragikus hősnek tartom. □ Hogyan éli meg, hogy negyedszázaddal a Requiem egy hadseregért megírása és több mint húsz évvel a megjelenése után kormánypolitika szintjére emelkedett a második magyar hadsereg kedvező megítélése ? — Nem érzek elégtételt. □ Miért nem? — Azért, mert az alaptétel változatlan. A régi és a mostani rendszerben is az a kiindulópont, hogy amit a magyar honvédek műveltek a Don-ka- nyarban, az kommunizmus elleni kereszteshadjárat volt. A különbség „csak” az, hogy régebben helytelenítették ezt, most viszont dicsérő hangsúllyal emlegetik. Úgy vélem, egyik felfogás sem kedvez a tárgyilagos megítélésnek. Kótics Ferenc rajza Múzsák, ha találkoznak Berták László: Akkor is csak egy pillanat Az igazság mint az idő mintha véletlen lenne csak az találja el aki lő az hal bele aki szalad belülről világítanak csak nehezebb a levegő csak meg kell ismerned magad csak újra meg újra kinő kell hogy legyen valami kő ami addig rajta marad a többi tüdő meg erő viszonyítás tapasztalat akkor is csak egy pillanat vitatható sebezhető. Az éden túlsó oldalán Közbeszólás Alnyomorúság Tóth M. Ildikó Lapozgatom Móricz Zsig- mond tanulmányait, s ráfordul a szemem erre: A szegény ember sorsa. Azt írja, hogy a szegény embernek semmi más tőkéje nincs, mint a két karja, a testi munkára való képessége. Még a holnapja sincs biztosítva. Ilyen szegény ember, kinek se földje, se háza, se bankbetétje, van legalább egy millió. „A három millió koldus túlzás, mert soknak van egy kis háza, egy-két hold földje, ami mégis kiemeli kicsit az igazi nincstelen szegények közül.” Nézem a dátumot: 1939. április 30. Mit írna most ötvenegy esztendő múltán a szegénység stációiról? Kit mondana nincstelennek? De hát nem felel rá a sírból, azoknak hagyja, akiknek húz a szívük az igazi szegényekhez. Azokhoz, akik csi- korítják fogukat, de nem rohannak első jajra-bajra panaszkodni, lármázni. Mert van még álnyomorúság, sok is! Az a baj, hogy nehéz ezt felfedni. Hová tűnt a becsület, hogy akinek kevesebb jut, mint nekem, attól ne vegyem el? A minap jött egy család, rítt az asszony, hogy tébécés a férj, ő munkanélküli, nincs kenyér, éheznek. Néztem, néztem, csak nem leltem rajta az alultápláltság nyomait, de megadtam neki a Vörös- kereszt, a Máltai Segély- szolgálat és egy alapítvány címét. El is ment rögvest, aztán másnap a piacon árulta a ruhákat. A falujában azt mondta az önkormányzati tisztviselőnő, hogy pompás lakása van a családnak. Ügyeskedők, lenne nekik munka, de nem akarnak ve- rítékezni, hanem így csalják ki a segítséget. Úgy is szereznek pénzt, hogy az öreg nagyapát rongyokba öltöztetik, kézébe kapaszkodik a legkisebb gyerek és mennek koldulni városokba, falvakba. Sajnos, nincsenek egyedül, tudom. Bár megindít a koldusok, kéregetők látványa, mindig megállj-t parancsolok pénztárca felé hajló kezemnek. Ugyanis nem vagyok bizonyos abban, valóban rászorult ember kezébe jut a pénz. S ha igen, kenyérre, eledelre költi; vagy italra, hogy még mélyebben süly- lyedjen bele a posványba? Móricz korában is volt álszegény, de nagyon kevés. Ma vajon hányán öltöztetik álruhába pénz- sóvárságukat, gyarlóságukat, és élnek dologtalanul azok kárára, akiken segítenünk kellene? Nagyon szomorú ez, mert őmiattuk már nem hiszünk a valóban támogatásra szorult, igazi szegényeknek... Hej, halászok... A szociális törvényt olvasva, a munkanélküliek jövedelempótló támogatásánál egy magyar népdal első strófája jutott eszembe: „Hej halászok, halászok,/ Mit fogott a hálótok,/ Nem fogott az egyebet,/ Piros szárnyú keszeget.” Abból is olyan kicsinykét, hogy tisztességes halász visszadobja a vízbe, mert még növendék, alig van a sok szálkán húsa. ízre ugyan finom, de egy harapásnyira eltünteti az ember az ilyen halacskát. Nem is tudom, hogy gondolták a törvény- alkotók, mire elég a keszeg- nyire szabott támogatás? Most 4 800 forintra kell kiegészíteni a munkanélküli, már segélyre vagy járadékra sem jogosultak jövedelmét. Ha a jövedelem véletlenül eléri ezt az „álomhatárt”, mondjuk, mert van három kiskorú a családban és a házastárs dolgozik, akkor nincs pótlás. Kegyesek voltak a törvény- alkotók, ugyanis ha a támogatás kevesebb volna ezer forintnál, akkor is legalább annyit kell adni. Ám arról már nem hoztak rendeletet, mi módon kell élni, hogy ebből fussa azokra, amikre a munkanélkülinek, vele a családjának azért nem jut, mert elveszítette a munkahelyét. Pedig milyen jó lett volna a bölcs tanács! A mi megyénkben ma kb. 64 000 embert tartanak számon munkanélküliként, több ezren már nem kapnak járadékot, csupán jövedelempótló támogatásra jogosultak. Elhiszem, vannak olyanok, akik nem tettek meg mindent, hogy munkájuk legyen, könnyebb volt dologtalanul járadékon tölteni a napokat. És nem is mindenki önhibáján kívül került ilyen helyzetbe, de a többiekkel mi legyen? Néha azt gondolom, más Magyarországon élnek azok, akik ilyen megdöbbentően alacsonyra szabták és szavazták meg az önhibájukon kívül munkanélküliként vegetálok szociális támogatását. Ők ugyan mit kezdenének ennyi pénzzel, ilyen helyzetben? Ki kéne próbálniuk... Mert még az sem lett volna túl sok, ha nem az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének (jelenleg hatezer forint), hanem a kilencezer forintos minimálbérnek a 80 százalékánál húzzák meg az egy főre jutó jövedelem határát. Azt sem ártana megtapasztalniuk a szociális halászoknak, milyen gúzsba kötve táncolni, ahogy azt az ön- kormányzatok teszik, mert egyre kevesebb a pénzük, viszont egyre többen nyújt-, ják feléjük a kezüket. És fejleszteniük is kell, mert a mi megyénk a sereghajtó, elmaradását csak így küzdheti le egyszer. Nem csodálkozom azon, hogy ilyen körülmények között virágzik a feketemunka. Szabolcs-Szatmár-Beregben születik a legtöbb gyerek, el kell tartani őket valahogy. De az itteni átlagjövedelmekből még a két keresőnek is nehéz, nemhogy olyan szülőknek, akik közül az egyik munkanélküli. És szörnyen keserves lehet ott, ahol mindketten azok és már a járadékot se kaphatják, csak a jövedelempótló támogatást. Hogy is mondja a népdal? „Hej, halászok, halászok,/ mit fogott a hálótok,/ Nem fogott az egyebet,/ Piros szárnyú keszeget”...
