Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-17 / 89. szám
12 [ Ä Xekt-Üvíamarorszáfl hétvégi imlUkfete 1993. i Kóncs Ferenc rajza Antik mítoszok Nóta születik ugratások, napokig tartó kártyázások országosan is ismert központja volt. A szájhagyományon tül a szépen gyarapodó levéltári adatok is azt látszanak bizonyítani, hogy Jókai Mór az Egy magyar nábob című regényének főalakját az országos gavallér és híres mulatozó Ibrányi Ferenc viselt dolgaival is felruházta. Rendes szokása volt, hogy két-három napra bevetette magát a hortobágyi csárdába, magával vivén saját személyzetét, szolgáit, az ottaniakat pedig gazdagon megjutalmazva szabadságolta. Körülvette Boka Károly húsztagú bandája és véget nem érő nótázásba kezdtek. Amikor már kifogytak az ismert kesergőkből, csárdásokból, Ibrányi Ferenc szöveget rögtönzött a prímás vonója alá. Addig-addig csi- szolgatták közösen a szöveget és a dallamot, míg végre kialakult egy-egy nóta a maga végleges formájában, így született meg a ma is ismert és közkedvelt Fekete szárú cseresznye, Debrecenbe kéne menni, és az Édesanyám is volt nékem kezdetű dalok. Arra is akad példa, hogy a napokig tartó mulatozás közben a nagyságos úr, Ibrányi Ferenc rögtönözte a dallamot is. így született meg a Káka tövén költ a ruca kezdetű dal egy ismert szövegre. Ez az egy dal címében is megőrizte a szerző emlékét, hiszen a vidéki cigányzene- karok még az 1960-as években is Ibrányi nótának nevezték. A furcsa szerzőpáros Boka Károly a híres cigány- prímás és Ibrányi Ferenc a mulatozó „magyar nábob” csaknem egyforma kort éltek meg. Boka vonója 1860- ban táncolt utoljára, a nagyságos úr pedig 1865-ben halt meg Nyíregyházán. Halála előtt két esztendővel, 53 évesen még feleségül vette a 17 esztendős Rády Juliannát — mintegy utólagosan igazolva lelki rokonságát az öreg Kárpáthy Jánossal — de hozzá, az országos hírű gavallérhoz a sors nem volt gavallér! Csak két esztendőt hagyott a boldogságra. Nagy Ferenc Dankó Pista, a híres cigányprímás halálának 90. évfordulójára emlékeztek a közelmúltban a magyar nótát kedvelők. Virág került szegedi síremlékére és megkoszorúzták budapesti szobrát is. Az ünnepségsorozat alkalmat kínál arra, hogy felidézzük a XIX. század másik híres cigányprímásának Boka Károlynak az életútját. Annál is inkább, mivel a működésének, közszereplésének több szabolcsi vonatkozása is van. Olyan események ezek. amelyek a legújabb kutatások eredményei is gazdagítják azt a képet, amelyet Pongrácz Zoltán a Népzenészek könyve című munkájában megrajzolt a híres prímásról. A Boka família országszerte ismert muzsikus-cigány család volt, mely valószínűleg Szabolcsból származott. Azt biztosan tudjuk, hogy az első ismert tagja Boka András az 1809-i nemesi felkelésben a szabolcsi lovasezrednek volt a trombitása. Természetesen mint cigányzenészt is számon tartották és becsülték. Testvérével, Boka Sámuellel Debrecenben találkozunk, ahová „konvéne íós zenésznek” szerződött. Az ő fia Károly, aki 1808-ban született és már 16 éves korában ismert prímás volt. Népszerűsége az 1840-es évek elején érte el a csúcspontját, amikor is Debrecen városa — művészi érdemeire való tekintettel — polgárjoggal ruházta fel. Állandó vendégei közé tartozott egy szabolcsi földesúr Ibrányi Ferenc is, akivel érdemes kicsit közelebbről megismerkednünk. A nagyhírű Ibrányi család tagja 1810-ben született és nagybátyjának, a gyermektelen Ibrányi Antalnak a gyámsága alatt nevelkedett fel Kótajban. Anyai ágon rokonságban volt a híres tiszafüredi tréfacsináló földbirtokossal Jósa Gyurival. Az Ibrányi család kótaji kastélya Ferenc és barátai révén a mulatozások, az úri tréfák és Csak tiszta forrásból Népművészeti értékek nyírbélteki őrzői a hagyományok ápolásáért Vasvirág hogy ötven méter is lejött az esztovátáról. Munkájuk minőségére, a szegélyezésre, a díszítésre nagyon igényesek voltak. Előkerülnek a szekrényből a régi szőttesek: valóban, egyik szebb, mint a másik. A dörzsölőbe, a fonóba nem rokoni alapon jártak, hanem főként a lányos házakat járták körbe, a házilány anyja vendégül látta a társaságot, ez volt az alkalom a fiatal fiúk és lányok találkozására, a falu rendje szerint, mely erősen szabályozta a párkapcsolatok alakulását. Egy helyi mondás úgy tartja: „Téli kiskutya szopomyikás, nyári menyasz- szony bepetyhed”, vagyis nyáron csak az megy férjhez, akinek muszáj, az esküvő rendes ideje akkor van, ha a bor kiforrt. Van az együttesnek egy komplett esküvői összeállítása is, amely a vőfély megjelenésétől a vacsorafogásokon át a lakodalom végéig az eredeti változatot követi. Milyen ételeket ettek a régi béltekiek? Máiét, szemesen főtt tengerit — főleg névnapra — azután „tőtött” káposztát tengerivel, hús nélkül, böjtben csak ciberét — erjesztett, savanykás korpalét. Az egyik daluk, amit másutt nem énekelnek, az úgynevezett Ciberés dal erről szól. A most már idős emberek húsz éven át ápolták ezeket a hagyományokat, őrizték kincseiket. Fénykorukban harBaraksó Erzsébet Nyírbéltek (KM) — „S nem iszik a szájuk csak tiszta forrásból” — jut eszünkbe a költői sor, amint a jókedélyű nyírbélteki asszonyok elbeszéléseit hallgatjuk; mit jelentett az életükben az, hogy a falu népzenei együttesének tagjai voltak. Kovács Györgyné így összegzett: — Kimondottan jó érzés volt a próbákra eljárni, együtt énekelni azokat a szebbnél szebb dalokat, amelyek a fiatalságunkat hozták vissza, s jó volt a tagja lenni egy olyan közösségnek, amelyben szinte testvérekként voltunk együtt. — Meg az a sok fellépés — teszi hozzá Gyimesi Jánosné — nagyon sokat szerepeltünk. Hát még a kirándulások, a sok szép műemlék, amit megcsodáltunk. Ha nincs az együttes, tán ki se léptünk volna I faluból. így meg olyan szállodában laktunk, ahol a szőnyegen is szőnyeg volt. Még „szovjetbe” is eljutottunk, a legszebb tájakra. És sorolják az anekdotákat a műsorszámaikról, melyek mindegyike az életükhöz,, a munkájukhoz kötődött. Ám mielőtt erre térnénk, visszanézünk húsz esztendő távolába. Mintegy húsz esztendőn keresztül Nyírbéltek volt a megye népzenei életének központja az évenként ott megrendezett fesztiválokkal. A minősítések alkalmával a nyírbél- tekiek mindig a legjobbak között voltak. Muszta János tanár, aki mindvégig vezetője volt a helybéli együttesnek, így eleveníti fel a kezdeteket. — Amikor a fesztivált meghirdették, már működött egy ifjúsági színjátszó csoport, azután megkértük a felnőtteket, adják át a fiataloknak a régi dalokat, amelyek a helyi népszokásokat kísérték. Megkezdődött a saját gyűjtés, jártam a hágótanyákat, hogy olyan személyekhez eljussak, akik elzártságban élnek, és a régi, mostanra elfelejtett dalokra még emlékeznek. Ha hatvanat összeszedtem. annak a nagy részét a zsűri kifogásolta, de 10-et, 15-öt mindig meghagyott, és nagyon büszkék voltunk arra, hogy olyan dalokat énekeltünk, amilyeneket más énekkarok tagjai nem ismertek. A tanár úr tájékoztatásából aztán fény derül arra, mi lehet az oka a sok eredeti népdal fennmaradásának. — Körülzárt vadvízország volt a falu, itt a megelőző két évszázadban nem változott semmi. A falu lezárta önmagát, betelepülni nem engedett, még a nagybirtokra érkezett summásokat, napszámosokat is kívül helyezték el, Cifraszálláson a nőket, a Gyártanyán a férfiakat. Itt mindenki a gazdálkodásból élt, munka közben is dalolgattak, a népdalok, népszokások a gazdasági munka folyamatait követték, így jellegzetesen elkülöníthetők az év folyamán ismétlődő alkalmak szerint. A falu dalai főként a Húsvét ünnepéhez, az aratáshoz, a kenderfeldolgozáshoz, az őszi esküvőkhöz, illetve a karácsonyhoz kötődtek. Kiemelkedik ezek közül az aratódalok csokra, amelynek darabjai kimondottan erről a vidékről származnak, és jelzi e dalok eredetiségét az is, hogy a színpadi fellépőruhájuk egyik darabja, a nők zsinóros szoknyája úgynevezett aratószoknya. Feljegyeztek néhány betyárdalt is, és vannak csak itt szokásos gyermekjátékok is, de a legjellegzetesebb dalok a kender feldolgozásának egyes fázisait ismertetik énekkel, kisebb szerepjátékkal, ezek a műsor főbb darabjai. A műsorközlő, vagy mesélő rendszerint Gyimesi néni volt, aki igencsak megnevettette a nézőtéri közönséget huncut, vidám történeteivel, melyeket az édesapjától hallott valamikor régen, de nem felejtette el, és bízvást mondhatjuk, egy színésznő veszett el benne. — Augusztusban már ki- nyűttünk, kévébe kötöttünk, s amikor kiázott, kiszedtük, hazahoztuk, megtörtük, azután tillóztuk, majd jött a dörzsölő. Taposni kellett, egymáshoz közel álltunk egy létra két oldalán, volt olyan legény, aki már ott suttogott a lány fülébe. Azt énekeltük: „Virágos kenderem kiázott a tóba, ha nem szeretsz rózsám, mért jársz a fonóba”. A gerebenezés után fontunk, télen még este 11 órakor is, azután ha leesett az orsó a lány kezéből, hamar elkapta a fiú, és csak egy csókkal lehetett kiváltani. Gyakran játszották a Kútba estem — ki húzzon ki? kezdetű mondókát is, aminek a vége ugyanaz lett, mint az orsócse- nésnek. Aztán valaki elkezdte: Hazafelé lányok... meg azt hogy Este van, este van, lement a nap... Akkor mentek haza. A kenderfeldolgozás végső folyamata, a szövés volt, a két napon át forrázott, kilúgozott, s ezáltal kifehérített fonalat csüllőre tették, majd aszerint, hogy mit akartak szőni, beállították az esztovátát. Volt úgy, Színpadon a nyírbélteki hagyományőrző népi együttes Archív felvétel Harasztosi Pál felvétele minc-harminckét felnőtt énekes állt a színpadon. Gyakran a gyerekekkel együtt léptek fel, a dalok, játékok egy részét a fiatalok ismerik. Nem látszik azonban, mi lesz a folytatás, kik lépnek a nyomukba. Az idősek így fogalmaznak: — Nekünk, míg élünk, nagy érték. Csak az a baj, hogy elvész az énekkar, ha nem törődnek vele. Jelképes ezzel kapcsolatban a népi együttes történetéről szóló krónikáskönyv eltűnése: úgy mondják, elégett a tűzben, amelyben a kis falusi múzeumban összegyűjtött népi használati tárgyak — szövőszék, szőttesek, favilla, stb. — is megsemmisültek. Ma már páratlan értékűek lennének. Muszta tanár úr, az egykor hatalmas lendületű szervező szívesen adná át a nagy megterheléssel járó munkát egy fiatalabbnak, de amint mondja: * — Nem foglalkozik ezzel senki. Bizonyára nehezíti egy együttes fenntartását a mai nehéz gazdasági helyzet, de a cikk szerzője szerint nem csak pénzkérdésről van szó. Egy ilyen gazdag néprajzi kincsű faluban az értelmiség, főleg a tanárok, és mindenek előtt a választott vezetők felelőssége az értékek megmentése. De ki fog a tanár úr nyomába lépni, ha azt halljuk tőle, hogy öt diploma — tanítói, kamagyi, földrajz, biológia, testnevelés szak — után most nyolcezer forinttal kevesebb a fizetése, mint a környező településeken a hasonló korú tanároknak. Nincs pedig még későn. Megvan hanganyagon minden műsoruk, és még itt vannak köztünk akik átadhatják, amit tudnak. Ahogy elbúcsúzunk, épp a Kovács néni unokájával találkozunk, Katinkával. Kérdésünkre ő sem tudja a választ, mi lesz az énekkarral, de azt fénykép is igazolja, hogy ő már szerepelt az együttessel. Régen elhagyjuk a bélteki tájat, de még felcsendül gondolatban a szólóénekes Kovács néni egyik szép dala. Mintha az együttesre is igaz lenne: „Elindultam hosszú útra,/ eltört a szekerem rúdja,/ Visszatérnék, de már késő,/ szembe vér a záporeső.” így ejti: vér — bélteki tájszóval.
