Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-15 / 87. szám
1993.április 15., csütörtök Segíts magadon, más úgysem... Sokan vannak, akiknek valóban reménytelen a helyzetük, mások feketén dolgoznak Jóformán nincs nap, hogy az újság ne foglalkozzon valamilyen cikkben, tudósításban térségünk súlyos problémájával, a munkanélküliséggel. Sorra alakulnak a különböző szervezetek, alapítványok, átképző központok stb. Ezek a kezdeményezések dicséretesek, bár némelyikük nem kevés pénzébe kerül — ha áttételesen is — az adófizető állampolgároknak. De értek-e már el jelentős sikereket? Lehet-e sikert produkálni úgy, ha csak ők akarják, de a munkanélküliek (akikért az egész történik) nem? Az a munkanélküli, aki nem is akar munkát vállalni addig, amíg a járadékot kapja (sajnos sok van ilyen) akkor is a sült galambra fog várni, ha öt szakmát adnak a kezébe. Ha lejár a munkanélküli-járadék folyósítása, majd akkor, jogosan” bírálja a munkaügyi kirendeltséget, mert számára nem tudtak „megfelelő” állást felajánlani. Mert, amit felajánlottak, az számára esetleg sértő, vagy megalázó lett volna, vagy egyszerűen nem volt kedve dolgozni, ezért kifogást talált, hogy ne kelljen az ajánlatot elfogadnia. Hiszen munka nélkül is kap pénzt. Természetesen, tisztelet a kivételnek. Ugyanis sokan vannak, akiknek jelenleg valóban reménytelen a helyzetük. Valamint sokan vannak, akik feketemunkával a többszörösét keresik annak, mintha valahol elhelyezkednének. De a többség miért vár a sült galambra? Miért hiszi, hogy őt előbb-utóbb ostromolni fogják a munkaadók munkaszerződésekkel, amelyekre az „Összeget” neki kell beírni. Nem ismerik az új parancsolatot? SEGÍTS MAGADON, MERT MÁS ÚGYSEM SEGÍT.” 1992. szeptember végén a Bereg egyik iparvállalata bezárta kapuit, így üzemmérnöki diplomával a kezemben utcára, kerültem. Eleinte élveztem a „szabadságot”, álmokat szövögettem, és vártam a megváltót. Egy hónap elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, rajtam senki sem fog segíteni, ha nem keresem meg azt személyesen, aki segíteni tudna nekem. Tehát, először nekem kell magamon segíteni. Bújtam az álláshirdetéseket, minden falragaszt, plakátot elolvatam és rengeteg információt kértem a hirdetőktől. Hiszen az információ még ingyen van. így kerültem kapcsolatba az egyik bróker céggel, amely egyéni vállalkozókat keresett befektetési tanácsadói feladatok ellátására, erre a környékre. Félretettem a műszaki üzemmérnöki diplomámat, és elhatároztam, vállalkozó leszek, egyúttal szakmát is változtatok. Tisztában voltam vele, hogy így elesek a munkanélküli-járadéktól, sőt mint minden vállalkozásból, ebből is csak egy bizonyos munkavégzés után kapok majd jövedelmet. Szerencsére, a vállalkozáshoz nem kellett nagy beruházás, csupán egy szerény alapképzési díjat kellett befizetnem. A legnagyszerűbb viszont az volt, hogy egy kétnapos előképzés után már munkalehetőséget kaptam a cégtől. Ettől kezdve már csak a saját szorgalmamon és kitartásomon múlott minden. Egy bizonyos szembetegség miatt nincs gépkocsivezetői engedélyem, így csupán Vásá- rosnaményban dolgoztam, de január végére így is pozíciót értem el. Jogot szereztem arra, hogy a tevékenységet a környékre is kiterjesztendő, munkatársakat vonjak be, mint egyéni vállalkozókat. Bár a munka másodállásban is végezhető, én naív a munka- nélkülieken akartam segíteni, hiszen én is az voltam, és tudtam, milyen rossz érzés. Ekkor kaptam az első „pofont.” Ä munkaügyi kirendeltség folyosóján, ahol a jelentkezni kötelesek várakoznak, a faliújságra először A-4-es, majd még nagyobb A-3-as méretű, feltűnő tájékoztatót függesztettem ki a tevékenységi lehetőségről, és kértem, hogy a bővebb információ érdekében keressenek fel. (Körülbelül 500 méterre lakom a kirendeltségtől.) Két hónap alatt mindössze egyetlen pályakezdőféle keresett meg, de miután megtudta, dolgozni kellene a pénzért, elnézést kért és távozott. Egyszerűen nem tudtam mire vélni a tájékoztatóm ilyen „sikerét”, ezért egyik nap délelőtt a legforgalmasabb munkanélküli-jelentkezés időszakában kb. két órát töltöttem el a folyosón, mintha én is munka- nélküli lennék. A faliújság tele volt mindenféle átképzős álláshirdetésekkel, egyik feltűnőbb kivitelben, mint a másik. A folyosó egy nemibeteg- gondozó intézet váróterméhez hasonlított. A tekintetek kerülték egymást. Szégyen lenne, ha valaki elolvasná a folyosóra kifüggesztett gyógymódokat? Vagy már kívülről ismerik a lehetőségeket? Nemigen, mert ők havonta egyszer jönnek, a faliújság meg hetente változik. Igyekeznek túllenni a „rendelésen”, és sietnek tovább, mert már drága az idejük... Később a térségben több mint 40 diplomás és általam kvalifikáltnak vélt munkanélküli részére a saját költségemen postán rövid tájékoztatót küldtem. Kértem, keressenek fel. Szinte hihetetlen, de megint csak egy fő volt kíváncsi bővebb információra. Ez már túl nagy pofon volt. Újsághirdetéshez folyamodtam, és most már számos munkatársam dolgozik a megyében. Vásárosnamény körzetéből sajnos egy sem. Vajon miért? Megérdemlik-e azok a munkanélküliek a segítséget, és a mi zsebünkből kihúzott járadékot, akik arra is lusták, hogy saját magukon megpróbáljanak segíteni: ingyenes információkat szerezzenek be annak érdekében, hogy legalább a lehetőségeket megismerjék. Én már nem akarok minden áron rajtuk segíteni. Danes Béla Vásárosnamény Orbán Balázs krt. 21. Virágot az újságírónak Egy cső tengeri Bohács József „Vállalkozás és művelődés” című cikkére. Az ötlet szép... a terv sok jót ígér... Mi az, ami mégis elszomorít? A mozi 1939-ben épült. Igaz. De ki volt az építtető? A neve hiányzik a cikkből. Ezt a hiányt szeretném pótolni. Dr. Hibján Géza föld- birtokos és malomtulajdonos építtette, aki a mozi körül csellengő, szórakozást kereső kis csóró gyermektől megkérdezte: „Szeretnél moziba menni?” „Nincs pénzem.” — volt a válasz. „Hozz egy cső tengerit, megnézheted a filmet”. A cső kukorica nem az anyagiak miatt kellett, hanem azért, hogy „potyalesővé” ne nevelje a csemetét. Dr. Hibján Gézát — az építtetőt — családjával együtt kiüldözték hazájából. K. T.-né Nyíregyháza A szerkesztőség fenntartja magának azt a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve közölje. A főszerkesztő postája az olvasók fóruma, a közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. Bodnár István zavart érez, hogy a TV Híradó és az Egyenleg nem egy nyelven beszél, hogy tőlük „kétféle tájékoztatást kapunk.” (KM, április 1.) Aggódik a tv-néző helyett és nevében, aki vilyenkor veszti el bizalmát.” És elgondolkodik a sajtó meg a médiák felelősségéről. Dicséretes dolog. Csak sántít a logikája. Kérdésem: nem kell-e elismerni az egyénnek ama jogát, hogy használja tulajdon eszét? És vajon mi segíti jobban ezt az agytréninget? Az egy hatalom egy igazság elve, vagy az önkorlátozó megengedés, hogy az embernek önálló véleménye legyen? Kettőnek esetleg kétféle véleménye. Azt mondja a szellő: „szép lassan hitelét veszti a televízió”. „Azt pedig egyetlen ország sem engedheti meg magának, hogy két legnagyobb tévéadója de- zinformáljon, félretájékoztasson, csúsztasson, ne az igazat mondja”. Kérdezem: megengedhető-e két adó kétféle állításának té- nyéből mindkettő hazudozásá- ra következtetni? Nézzük csak meg jobban a szerkesztő bizonyító példáját: „A Híradó munkatársainak jó része... Csák Elemér hírműsorára voksolt.” Másfelől: „a visszahelyezett főszerkesztőt (Pálfy G. Istvánt) munkatársai virággal fogadták.” Kizárja-e ez a két állítás egymást? Semmiképpen sem. Hiszen nem ugyanazok szavaztak Csák Elemér mellett, akik Pálfy G. Istvánt virággal köszöntötték. Ezért nem kell ahhoz „embernek lenni a talpunkon”, hogy mindkét állítást igaznak fogadhassuk el! „Nincs csúnyább, mint amikor a perpatvar zaja kihallat- szik a házból.” — így az újságíró. Ez bizony egy erkölcsi eszmény szentenciája. De például nem az enyém. Mert az enyém így hangzik: Nincs csúnyább, mint amikor a perpatvar kihallatszik a házból, hacsak nem a perpatvar maga. A „csak ne a gyerek előtt” helyett én arra szavazok: lássa csak az a kölyök, milyen szülei vannak. Ebből is okulhat. Most akkor melyikünk előítélete tarthat igényt a feltétlen igazság (helyesség) státusára? Előítéletei B. I.-nak is vannak. Szükségtelen ezért úgy tennie, mintha nem lennének. Azt írja: „Az sem szép dolog, ha az intézmény elnöke a legelső sztárrá avanzsál, mint ahogy tette... Hankiss Elemér, aki remélhetőleg nem fog tévébemondókat szép kiejtésre és jó előadásmódra tanítani.” Nem bizony! Mint ahogy nem szép dolog az sem, ha emberi gyengéken ékelődünk. Igaz-e, hogy H. E. hadari beszédű raccsoló? Igaz. De nem ezért szeretjük, vagy utáljuk. Mellesleg: nekem úgy tűnt, hogy „sztárolják” és nem ő avanzsál. Egyszóval nem minden szenvtelennek tűnő, pártatlannak tudott vagy hirdetett ítélkezés igaz tárgyilag is. A szerzőé sem. Ám, ha aggódik, tegye ezt a maga nevében. Tisztelje meg a többieket a feltételezéssel, hogy majd csak eligazodnak valahogy ebben a zűrös világban. Hiszen nekik is megvan a magukhoz való eszük... Dr. Kiss Gábor Tisztelt Kiss Gábor! Bár kész volnék bármikor folytatni az Ön által javasolt vitát, mégsem teszem, mert az Ön ironikus hangvétele erős elfogultságra vall, így vitánk nem sok tárgyszerűséget ígérne. Viszont továbbra is fenntartom az említett írásomban kifejtett véleményemet, és bízom benne, hogy egyre több olyan hírközlő szerv lesz Magyarországon, amelyeknél a hír és a kommentár világosan elválik, és a híreket nem torzítják tudatos félremagyarázások, csúsztatások és féligazságok. Önnel pedig teljesen egyetértek abban, hogy az általam említett két cikk kétféle állítása — amennyiben mindkettő igaz — nem zárja ki egymást; de továbbra is azt tartom, hogy ha mind a kettő igaz, akkor a hír úgy lett volna teljes, ha a két állítást egymás mellett olvashatjuk, és nem kell különböző újságokat olvasni és kétféle hírműsort nézni ahhoz, hogy az igazságot apró mozaikokból összerakjuk. Bodnár István egy a sokmillió tévénéző közül, és csupán a maga nevében Érdekeltté tenni Tisztelt Főszerkesztő Úr! A napokban az R-KO-N- nél voltam vendég, abból az apropóból, hogy korábban levelemmel megkerestem az illetékes személyt a kereskedelemben kint lévő árujuk minősége miatt. Mi vevők hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a termelőüzemet okoljuk a nem megfelelő minőségű árukért, ami egyre inkább bosszantó. Itt és most a sajtó nyilvánosságára hozva, tudatva olvasókkal és vásárlókkal, hogy a minőségi kifogás ebben az esetben nem a termelőüzemet terheli, from ezt azért, mert saját cselekedetemből okulva a személyes meghívás után lehetőség nyílt arra, hogy minőségi észrevételemet megcáfolják, saját termékük és más forgalmazók termékeinek kóstolás utáni összehasonlításával. Előre is elnézést kérek a kereskedelmi egységek vezetőitől, — mivel megállapításom általános, — nincs szándékomban senkit megsérteni. Az általam emelt minőségi kifogás — a termelőüzem részéről bizonyítottak — után rá kellett arra jönnöm, hogy a rendelt hentesáruk, húsok minősége nagyban függ a kereskedelemtől. Szándékosságot nem feltételezek, de elképzelhető a nem megfelelő tárolás, (hűtés) a keresletet meghaladó meny- nyiség rendelése és a boltban visszamaradt áruk hosszan, szavatosságot meghaladó idő utáni tárolása, és azt követően értékesítése. Jellemző ezen észrevétel az ún. vizes töltelékáruknál (virsli, párizsi), ami nemcsak a fogyasztásnál kifogásolható, hanem már a hűtőpultban, amikor is az áru szikkadt, ráncos, sötét színű, tehát több napos. A marhahús — ha kapható — fekete, szikkadt, ez is arra vezethető- vissza, hogy a keresletnél többet rendelnek, és az a boltban várja a hétvégi vásárlókat, hiszen többnyire akkor vásárolnak húst. Jobban érdekeltté kellene tenni a kereskedőket, hogy érdekük legyen a friss áru forgalmazása, a kereslet jó felmérésével egy héten többször, és kevesebb hentes- és húsárut rendeljen, hogy a vevő részéről minőségi kifogás ne merülhessen fel. Ez esetben a kereskedelem is jobban meg tudja tartani vevőkörét, hisz a friss áru csábítja a vásárlókat, és a termelőüzemet sem érheti elmarasztaló észrevétel. Ugyanis a vevő csak azt látja, hogy nem friss, bizalmatlanul vásárolja, de mivel munkából hazafelé menve, már nem sok ideje marad, és az árukínálat is kevesebb, így azt megvásárolja. A fogyasztásnál veszi észre, hogy a minőség nem az igazi, és ilyenkor jön az, ami velem is előfordult, na lám, a termelőüzem ilyen árut készít. Hát ezt most bebizonyították személyesen nekem, hogy a termelőüzemből frissen milyen áru kerül ki. Ott helyszínen úgy főzve, mint sülve, teljesen kifogástalan volt a korábban reklamált hentesáruk minősége. Sajnos ez az észrevétel a boltban vásárolt hentesáruknál már csak ritkán tapasztalható. Itt szeretnék köszönetét mondani Demetemé Hosszú Edit igazgatónőnek és munkatársainak, hogy hozzájuk címzett észrevételemet nem rosszindulatú támadásnak fogták föl, és lehetőséget adtak arra, hogy személyesen is meggyőződhettem arról, termékük friss állapotban piacképesek, kifogástalan minőségűek. Tisztelettel: Kardos Tiborné Nyíregyháza, Damjanich u. 9. Iskola konyha nélkül Tisztelt Szerkesztőség! Azért ragadtam tollat, mert közel 200 gyermek szülei úgy érezzük, hogy igazságtalanság érte gyermekeinket, illetve azok szüleit. 2-3 évvel ezelőtt gyönyörű új iskolát kaptunk. Ámi nekünk nagyon fáj, hogy az új iskolából egyszerűen kimaradt a konyhai helyiség. Mi még ekkor sem keseredtünk el, hiszen valamennyien tudtuk, hogy a régi iskolaszámy és az új iskola teljesen össze van kapcsolva, tehát a régi szárnyban a helyiség adva van. Á helyi ön- kormányzattól már többször is ígéretet kaptunk, hogy a jelenlegi konyhát, ami az iskolától kb 1-1,5 km-re van, hamarosan áthelyezik, mindez a mai napig csak ígéret maradt. Először azzal indokolták az elmaradást, hogy még nem költözött ki a szolgálati lakásból a lakó, nem tudnak számára ugyanolyan lakást biztosítani, mint amilyen ez volt. Holott mindannyian tudjuk, hogy már csak használati tárgyai voltak a lakónak a lakásban, rég nem lakik ott. Aztán, nincs rá pénze az önkormányzatnak. Nagyon rossz körülmények között ebédelnek gyermekeink. Ha egy osztály még éppen nem fejezte be az ebédet, addig a másik osztály akár a szakadó esőben is kint az udvarban várakozik, mert még annyi hely sincs, hogy valahová behúzódhassanak. Minden időszakban, de főleg télen, 2 pár lábbeli kell a gyereknek, mert ha esős, havas idő van, teljesen átázik lábbelijük. Igazán nem tudjuk elképzelni, hogy ne lenne valami megoldás. Ami azért is egyre sürgetőbb, mert az épület, ahol a jelenlegi konyha van, a katolikus egyház tulajdona. Áz egyház csak december 31-ig adja az épületet. Ha addig nem oldódik meg a problémánk, jelentős összegű bérleti díj fejében maradhatunk. Ezzel viszont gyermer keink és mi szülők sem leszünk elégedettek. Gergelyi- ugomya adottságánál fogva is lakossága által nagyon szépen gyarapítja a város pénztárcáját. Akkor, kérdem én, olyan nagy dolog az a pár százezer forint, amit már olyan régen kérünk az ön- kormányzattól? Tisztelettel a szülők nevében Baloghné Fekete Vilma Vásárosnamény Kelet-Magyarország “ 7
