Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 84. szám
Ä ‘XeíetSíaqiiararszáfl hétvégi mettékícte ^ 1 3 1993. április 10. Cigánybúcsú Máriapócson Erkölcsi tartást nyerhet így ez a jobb sorsra érdemes népcsoport Bodnár István Máriapócs (KM) — Tetszést aratott tavaly ősszel a Máriapócson megrendezett cigánybúcsú. Olyannyira, hogy a szentmisét a Magyar Televízió egyenes adásban közvetítette, és külföldön is felfigyeltek rá. A misén a szentbeszédet Bacsóka Pál, máriapócsi lelkész, püspöki helynök mondta szépen, szívhezszólóan. A cigányság pasztorizációjáról vele beszélgettünk. — Nem volt új dolog ez a cigánybúcsú, hisz a negyvenes évektől a cigányok egy-egy csoportja el-el zarándokolt olykor Máriapócsra. Úgy tíz éve pedig a szeptember közepén rendezendő kegyhelyi találkozóra 2-3000-en mindig eljönnek. A mostani televíziós közvetítés híre még több látogatót vonzott. □ Tudjuk, a cigányság bevonása az egyház életébe nem új keletű. Világszerte híre ment például a hodászi kezdeményezésnek... A miatyánk cigányul — Az is ismert, hogy Sója Miklós parókus nevéhez fűződik mindez. Ő volt az, aki segíteni kívánt a rendkívül rossz körülmények között élő cigányokon. Kis kápolnát épített nekik, megtanította őket írni, olvasni, és arra, hogy alkalmazkodni tudjanak a társadalmi közösségekhez és szabályokhoz. A cigánynyelvnek is hasznát vette, ő fordította le először a miatyánkot, később pedig a mise szövegét. Szép emlék: amikor először kezdte mondani cigányul a miatyánkot, alig lehetett folytatni a misét, mivel a jelenlévők sírni kezdtek. A cigányság kultúrájának fejlesztése □ Néhány évvel ezelőtt pedig a cigány nyelvű Biblia is megjelent Choli Daróczi József fordításában. Nyilvánvaló, az egyház akaratlanul is hozzájárult ezzel a cigányság kultúrájának fejlesztéséhez.. — Paskai László bíboros különleges Biblia bevezetésében írta, hogy „a Szentírás- fordításnak a vallási jelentősége mellett kulturális jelentősége is van: segíti a nyelv irodalmi stílusát, fejlődését”. Tudvalevő, ennek az etnikumnak a nyelve igen szegényes, a liturgia nyelve pedig rendkívül gazdag. Egyszerűen nem voltak szavak például a szent- háromság, kegyelem, bűn kifejezésére. A zene területén már kevesebb gond volt, hisz ez a nép rendkívül muzikális, hamar elsajátítja az egyházi dallamokat. □ A hodászi példát vajon követik-e máshol? Mennyire képes az egyház megnyerni magának a cigányságot? — Először is Sója Miklóst most Mosolygó Béla követi, akit szintén nagyon kedvelnek Hodászon. Az egyház természetesen mindenkihez kíván szólni. Erkölcsi tartást nyerhetnek Jó kezdeményezések születtek Kántorjánosiban, ahol a lakosság 40 százaléka cigány. Szervezett, liturgikus életük nem is olyan rég kezdődött el. Itt a templom építése még jelenleg is folyamatban van. De Harasztosi Pál felvétele sorolhatnánk Nyírbélteket és Nyírvasvárit is. □ Említettük már, hogy kulturális területen mit adhat a cigányságnak az egyház. De gondolom, nem ez a legfontosabb. — Valóban, talán a legfontosabb, hogy egy bizonyos erkölcsi tartást nyerhet így ez a jobb sorsra érdemes népcsoport. Persze jól tudjuk, másféle az értékrendjük, mint Európában szokásos. De a népek nagy változatosságában a cigányságnak is megvan a maga helye és értéke. Például dicséretre méltóan család- és gyermekszeretők. Ugyanakkor az is fontos, hogy ne csak a jogaikat ismerjék és ezekhez ragaszkodjanak, hanem ismerjék meg a kötelességeiket is, amelyekkel önmaguknak és mindenkinek tartoznak.--------------Tárca M iska, a barnafoltos bundájú bárány még egészen kicsi volt, mikor hozzánk került. Nagyapám vette a faluszéli juhásztól. De mondhatnám úgy is, hogy addig siránkoztam, míg meg nem vette. A szőlőbe menet a legelőn bandukoltunk át. Tóth Jani bácsi épp ott legeltette a birkáit. Nagyapám már mesz- sziről meglengette a kalapját és odakiáltott a juhásznak: —Jó napot, koma! —Jó napot adjon az Isten! — kiáltott vissza a másik. — Hová, hová, Jani koma? Ebből aztán az következett, hogy a felnőttek leültek a subára beszélgetni, én meg eljátszadoztam a pulival. A kutya fél szemmel rám fi gyeit, a másikkal meg a nyájat őrizte. Ha valamelyik bárány mesz- szire ment, vakkantott egyet, s máris utána iramodott, hogy visszatérítse a többihez. Miska anyját is így irányította hozzánk. Ott bégetett mellette az alig néhány napos, barnafoltos gyapjúgomolyag. Bodri még azt is megengedte, hogy megsimogassam. — Tetszik a bárány? — kérdezte a juhász, miközben kedveskedve megsimogatta a fejemet. —Kérd meg az öregapádat, vegye meg neked, Majd meglátod, milyen jó pajtásod lesz... — Aztán nagyapámra kacsintott. — Neked meg meglesz a szüretre a birkapörköltnek való. Nekem se kellett több, addig kunyeráltam, míg nagyapám meg nem ígérte, hogy megkapom a bárányt. Éppen húsvét közelgett. így lett Miskából húsvéti ajándék. Hogy miért éppen Miska lett a neve? Apám azt mondta, hogy olyan Miskap ofája van, aztán rajta ragadt a név. Igaza lett a juhásznak. Miska nagyon jó játszópajtás lett. Egy csinos kis kötelet kötöttem a nyakába, és naponta többször is elvittem legelni a Bakér partra. Amikor megtömte a bendőjét, odajött hozzám, és gyengéden az oldalamhoz nyomta a fejét. Ez azt jelentette, hogy kedve szoty- tyant egy kis kergetőzéshez. Hazafelé menet levettem a nyakáról a kötelet, ő pedig boldogan ugrándozott előttem .az úton. Olykor elbújt egy-egy bokor mögött, s cérnahangú bégetéssel figyelmeztetett, hogy meg kell keresnem. Amikor közeledtem felé, usgyi, kiugrott, és ugrándozva futott a következő bokorig. A kapunál fegyelmezetten megállt és várta a bebocsátást. A barátaim is megszerették. Ha legelni vittem, mindig elkísért valamelyikük. Megtanítottuk fogócskázni, bújócs- kázni. Természetesen mindig Miska volt a fogó, meg a hunyó. Nagyon élvezte a játékot. Csak focizni nem volt hajlandó velünk. Megpróbáltuk beállítani kapusnak, de amikor az első erősebb lövés oldalba találta, sértődötten félrevonult legelni. így telt el a nyár. S nemcsak a gyerekek kedvence lett a bohó, barnafoltos bárány, hanem a felnőtteké is. Amikor a vödör csörgését meghallotta, tudta, hogy nagyanyám a moslékot készíti a disznónak. Vidám bakugrásokat produkálva rohant elé, s addig nem engedte kiönteni a vályúba a vödör tartalmát, amíg meg nem kóstolta. El is neveztük főkóstolónak. Ha esteledvén nagyapám, vagy apám kiálltak a műhelyajtóba egy kicsit nézelődni, Miska rögtön ott termett, és sehogy se tudta megérteni, miért nem legelheti le a zöld asztaloskötényt. De az sem volt ellenére, ha ilyenkor egy-egy szem kockacukor került elő a zsebükből. Hálából olyan csoda ugrabugrálásba kezdett, hogy még az utcán is megálltak a járókelők. Egy őszi délután nagyanyám kézen fogott, és elmentünk a temetőbe rendbe- tenni a sírokat. Nem szívesen hagytam egyedül Miskát, mert apámék éppen a hordókat mosták a másnapi szüretre készülve, és attól tartottam, hogy egy véletlenül elszabaduló hordó elütheti a játékos bárányomat. Egyetlen hordó se szabadult el, mégis megesett a baj. Amikor hazaértünk, nagyapám gondterhelt arccal fogadott. Nagy könyörgésre kibökte, hogy „meghalt a Miska". Szomorúan mesélte, hogy véletlenül éppen arra járt a hentes, kezében volt a kés. Ez a kerge bárány meg odafutott hozzá, és egyenesen bele a késbe... Ott száradt a bőre a kerítésen... Napokig sirattam a bárányomat. Nem tudtam megérteni, hogy ez az okos kis állat hogyan tehetett ilyen ostobaságot. A tényeken azonban mit sem változtattak a köny- nyek. bundáját hamarosan kikészíttették a szűccsel, és odaszegezték a falra, az ágyam fölé. Mielőtt elaludtam, minden este megsímo- gattam Miskát, és álmomban vele futkároztam a selymes füvű Bakér parton. T. Ágoston László Az én Miska bárányom története Feltámadásaink Réti János F eltámadt Krisztus e napon/ Hála légyen az Istennek... A lassan hömpölygő ének előbb távolról hallatszott, majd egyre közeledve hullámzott, rezgeti a tavasz- eleji frisseségben. Amikor már látni lehetett a zászlókat, sőt az első zászlóvivőket is, apám a nyakába emelt, hogy jól lássam a menetet. Zúgtak a harangok, immár visszatérve Rómából, az arcokat pedig a jóság és szent áhítat derítette fényessé. Aztán egyszer csak, úgy a vonulók oszlopának közepe táján, a baldachin alatt, a tömjén tova- •lebbenő füstjétől átkarolva feltűnt az üldözést és sok szenvedést megélt apátplébános díszbe öltözött szikár alakja, az arca elé tartott oltárt szentséggel, tar feje szinte világított az alig észrevehetően alászálló alkonyaiban. Ilyenkor az utat szegélye- zők között mindig megindult a szóbeszéd arról, hogyan fogta perbe Rákosi rendszere, hogyan született mégis felmentő ítélet a hatalmas tömeggel körülvett épületben és hogyan vonult onnan hívei kíséretében a szemben lévő nagytemplomba, miközben százait és ezrek énekelték könnyeikkel küzdve: Jöjj/ el, Szentlélek, Úristen... Úgy, hogy beleremegtek a teret körülvevő házak falai. És minden évben vonult a feltámadási körmenet. A hatalom pillanatnyi szigorától, vagy szeszélyétől függően hol csak a templomkertben, hol a környező utcákban is, az esetleges következményektől tartva kisebb vagy nagyobb közönség karéjától övezetien. Szállt az ének és tolongtak a zászlók után, akik még azokban az időkben is, még félelmek közepette is vállalták a hitüket. A feltámadás betilthatatlan volt. Mert miben bízhat az ember leginkább ezen a világon? A feltámadásban. Abban, hogy a megváltó áldozata nem volt hiábavaló. Annak ellenére sem, hogy gyakorta érezhetjük: bizony lehet, feleslegesen vállalta a megfeszíttetést, hiszen mi nap-nap után újra és újra érdemtelennek bizonyulunk szenvedéséhez. Makacs következetességgel. Talán éppen ezért hiszünk ama harmadik nap valóságában. Mert lelkiismeretfur- dalásunk van. Miként azért várunk mindig megváltást, vagy megváltót is az életünkbe, mert gyöngék és esendők vagyunk ahhoz, hogy átlépjük önnön árnyékunkat. Feltámadunk? Lehet. Csak ne várjunk a végítélet napjára, mert addigra elveszhet minden. Ahogy ismerem magunkat, nekünk a végső igazság már közvetlenül a kihirdetés után igazságtalanságnak fog tűnni és első dolgunk lesz, hogy panaszra menjünk magához a Jó Istenhez. Mert csak a saját igazságunkat ismerjük el és könnyen ítéletet hozunk mindenkire, csak a saját fejünkre nem. Ezért hagyatkozunk aztán szívesen mások megváltó áldozatára. Feltámadunk. Jó lenne hinni, hogy sikerül. Bűneink legyőzetésével, gyarlóságaink megzabolázásával, önzésünk múltán, irigységünk múltán, féltékenységünk múltán, de még ama harsonák megszólalása előtt. Ahogy azért mindig, újra és újra megpróbáltuk, mert öröktől fogva él bennünk a vágy a megújulásra. Hogy mindent tiszta lappal kezdhessünk, egészen elölről. De egyszer el kellene érnünk, hogy nem rontjuk el, hogy a tiszta lapot nem piszkítjuk sokadszor is össze. Felebarátaim, akikkel együtt múlatjuk éveinket itt a Kárpátokkal övezett medencében az évezredünk vége felé! F eltámadunk! Higyjétek el, hogy mindenből van kilábalás, ami rossz, hiszen véget ér az is, ami jó. Bízzunk benne, hogy valahára nekünk is sikerül, hogy a nagy számok törvénye szerint épp ezeregyszáz évenként változik a balsors jobbra és egyszer múlni kezd az átokként rajtunk ülő viszály is. Csak egyben ne reménykedjünk többé: hogy még egyszer valaki miattunk is keresztre fe- szítteti magát. Azért, hogy megváltson bennünket.
