Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 84. szám
1993.'április 10., szombat A szép szó partravetettje Kállai János Vajon áldott-e a föld poriadásod felett, vagy a mesterséges feledtetés kódorgó szelei szétfújták a könnyen omló rögöket? Mostanában kevesebbet halljuk a nevedet, ritkábban formázzák plakátokba okos-szép arcodat, és szemérmesen begubóznak a kufárlelkek, ha komolyságra, rendre, a szabadság levegőszükségletére intő szavaid lebegtetik fülük szőrrel bebur- jánzott vitorláit. És nekik, az emlékezet-zavarral sújtottaknak serte borítja a szívüket is. Ne vigyenek hát virágot Neked most se, születésed feltámadás-ünnepünkkel egybecsúszó évfordulóján, se a szárszói sínvasak hideglésének halálba-térdepeltető napján. Ne adassék meg nekik az önámító könnyhulla- tás hívságos öröme. Mert Te nem voltál, nem vagy és nem lehetsz soha a megtagadóké. Óh, mennyire szükség lenne húsz esztendőnyi hatalmad, harminckét évnyi bölcsességed, vitatkozó tiltakozásod erejére ebben a száj- nagyra nyitott parttalanság- ban! Mennyien mondanák veled a kartotékok adat- dzsungelébe behajtottak, hogy nem így, nem ezt, és nem ennyire, és...és... De fohászkodni nincs miért. A tányérnyi krumplipaprikás el- bambuló elégedettsége megadatik. Harangozhatnak a feltámadásra, a menekülés kitántorgás előtti, kuszáit mozdulatait nem olvaszthatja magába a kondulások barlangmély gyomra, hiszen ott már a véglegesre formálódó elhallgatás készül mindent kitölteni. A lánggyorsan sokasodó szegényektől ismét csak félnek a meggazdagultak, tőlük retteg a lassan megint kisem- miződők magát gyalázó hada. Egymás gúzskötelékében ropja a furulyaszó nélküli medvetáncot az egész megvadult bagázs. Külvárosaink betonszorongásiban nullára- nyírt rémdrámák borzolják a lombtalan semmi-ágra telepedő griffmadarak tollboáját. A tűzhely melege, a tálba öntött langyos víz simasága, a vetett ágy álomot-szerelmet ringató nyugalma — amire mindig vágytál, de ki- semmiztettél belőlük mindörökre — valami távolodó aranykor füstködében dereng nekünk is, egyre bizonytalanabb, délibábos remegéssel. Megfogyatkozik a szerelem, üressé lesz a mesék rongytarisznyája, szétporladnak ha- mubasültjeink. Önnön hazánkban kódorgunk hazátlan, a szép szó partravetett- jei. Mert nem tudunk egymással békességre jutni, és magunkkal sem kötünk egyezséget végítéletnapig. Mostanság mélyülni látszik a szakadék a formába öntött, gyémánt-igazságú gondolatok és a feltételezett befogadók remélt várakozása között. Ilyen papírtenger még sohasem hullámzott körülöttünk, zúdul-kavarog a betű- és szóözön, fröcskölőd- nek a cikomyásra pofozott mondattirádák, hallgatag mélységekbe fullasztják medália-tömörségű üzeneteidet. Költőnek mondott nyelvakrobaták sereglenek, pillanatig sem fenyegetve utódlást áhító betörésükkel poétafejedelemséged határait. Mert oda ők be nem juthatnak, a fecsegő felszín zsold- kötelezettjei. Ők félik leg- nyüszítőbb módon Húsvéti sírboltnyílásod költészetnap- pátoszunkat szétziláló apo- kalipszisát. Mert ha visszajönnél mégis, ami lehetetlen, kilenc- venévedhez közeledő aggastyánként karóra kellene kapnod, eldobva a kajla kalap mellé tűzött virágaidat, széthessentve a körötted mélán szemelgető, lelkes galambokat, hogy végre meg- lelhesd a hazát, a hazádat, megszerezhesd az ifjú szívekben lakhatás elidegeníthetetlen jogát. Hogy végre befogadhasson az „édes”, aki számkivetett magyarjainak megadta a visszatérés végoltalmát, mióta csak létezik. Bekopogtatnál „eszelős” rajongásod elől külhonba menekített Mártád, egyetlen ágyát Veled megosztó, harcostárs Ju- ditod, magát Hozzád hajlító Flórád ajtaján, szállástsze- retetet, hajlandóságot re- begve, s aztán — megpihenvén — csak mesélnél, tanítanál, mentenél, hogy patyolatfehérek maradhassunk az észrevétlen ránkhulló, beteljesüléssel fenyegető világéjszakák sötétjében. MEGSZÓLÍTANI A VILÁGOT a költészet egyidős az em- jTl berrel. A villám előtt félelemmel leboruló ősembertől hosszú út vezeteti odáig, hogy a vers önmagunk kimondásának gyötrelmesen szép pillanatává vált. Ma talán a szükségesnél ritkábban éljük meg a verssel való találkozás ünnepi pillanatát, mégis: nem csökken az érdeklődés önmagunk kifejezésének a szándéka és lehető- I I *1l ' - , . *; « ! Ratkó József Nélkülük Nélkülük nincs haza sem, nincs föld, kisebbre nő a fa, a búza megnyomorodik, és megnyomorodik a lélek, hegyek válnak gerinctelenné, nélkülük megfolyik a kő, kiönt, madarak torkáig árad, öleléseink elszáradnak, elvadul a szó is a szájtól, mert nélkülük nincs haza, nincs föld, nép, anyanyelv, keres magának más nevet a rög, a Kerék csillag küllői kiüttetnek, leszünk a Halál szegényei, világ jobbágyi, fiainkkal fizetünk harmadot, kilencedet, asszonyunk arcát a jég veri, szemünkön aszály pusztít. Hildák Erzsébet Különben Különben jó így elmerülni a csendbe nagy-nagy utakat teszek magamba s felbukni is jó lesz az árból Harminchét év a föld felett árnyékomtól most elereszt az elpattanó gondolat Van hogy a sorsunk ránkszakad Antal Attila Balassi halála A sátor körül koranyár itt benn egy végső évszak merülő verstájak ideje zászlók lángnyelvei mögött asszonyarc-erdő esteledik a kifulladt portyák pora mindent beterít lókoponyában szélcitera halkulva muzsikál nékem-e vagy csak úgy magának nem tudhatom már Vári Fábián László sége iránt. Ma is ugyanúgy ostromolják a szerkesztőségeket fiatalok és idősek, hozzák a verseket, s arra vágynak, hogy a kitárulkozás szépségében vagy örömében mások is részesüljenek. Az bizonyos, hogy napjainkban sokkal kevesebb vers- gyűjtemény jelenik meg, mint a hatvanas évek közepén: a költők gyakran arra kényszerülnek, hogy maguk teremtsék elő a verseskötet kiadásának a feltételeit. Sok minden átalakult körülöttünk, de egy dolog sohasem változik: a szép szóban az ember önmagátfogalmazza meg. A költészet napja József Attila születésnapja. Lehetne máshoz is kötni az ünnepet: Balassi Bálinthoz, Csokonai Vitéz Mihályhoz, Petőfi Sándorhoz, Arany Jánoshoz, Ady Endréhez. Szerencsére nagy József Attila kézírása költői teljesítményekből nincsen hiány. 'S ez talán mindennél fontosabb: az esztendő egyetlen napján arra gondolunk, hogy megfogyatkoztak a szép szóban: fellapozzuk hát azt a költőt, aki valamikor a szavakat adta a szánkba, j j angtalanul megkérjük, ti hogy tanítson meg bennünket újra beszélni. Azért, hogy szóra bírjuk és megszólítsuk a világot. Pardi Anna A dal járni tanul A dal nyaka nyakas pokol arca arctalan kórusban a nihillel szemben ragyog A dal egyik lépte ima másik lépte szenny előre hátra megbotol mégis nagy és abszolút A dal vérhímzése csontvarrata égen földön leplek himnusza odamondás nagy takarás élni mégis megmaradás A dal szegénylegény sötétségkerülő csősz fény és fény lény és lény a lét érthető centrumából A dal járni tanul sokszínű ápolónő vezeti s felfelé hullnak a kataton hajasbabák irány íthatat lanságától Nagy László Füzesi Magda Virágok, veszélyek Fohász Széllel, fűvel haragos napvilág, izgalmak szilaj nevelője, medve-álmom gyilkosa, gyere már, hadd öltözők fel ünneplőbe. Szívjak szerelem-fertős levegőt zajban, viharzó fényben állva — valami lázas zenebona kell s lezuhan szívem dérszakálla. Csak jókedvem fagyott el, nem a hit, még fordítom sorsomat jóra, kesely orcámon pirinyó sugár, nekem viharkeltő ciróka. Jöjj rám, te boldog rázkódás hamar! Ha élek, hát legszebben éljek. Gyönyörű, ha féktelen szól a szám: nyílnak a virágok, veszélyek. Útban Törökország felé (1717. szeptember 17-21.) Filep István: Mezei virágok Az oldalt összeállította: Nagy István Attila Mindkét hazából kiárulva, csak hitünkben töretlenül, lelkünk holdfehér vásznaira Isten árnyéka nehezül. Alattunk reménnyel ringó gályán pogány föld felé futunk, hol a Patróna glóriáját ölti magára jó urunk. Otthon zsibbadást hord az ájer, a vetést véreső veri, elhullatják virágaikat az akasztófák ágai. Hatalmas hittel hisszük mégis, hamarost lesz majd visszaút, és a tengertől visszakapunk lobogót, váifalat, falut. Vágyódik ezért a szemgolyó a gyertyafényhomály után, verejtékezve áll a kéz a körbevándorló kupán. S mikor minden vérlobbanást testmeleg indulat hevít, daccal reccsend szét a szó a fogak porcelánjait: Hasítsd meg, Uram, az egeket, kell most nagyon az áfium! Végtagjainkba szegeket veret az evangélium. S mert Pilátus kezeit mossa, álmain csak átsuhanunk, de az árbockeresztről újra feléd fordul ábrázatunk... Eljő, ím, újbor ünnepe is, Úr asztalánál nem várnak ránk. Szánk szögletén csöndes patakban szakadni kezd a Miatyánk... Armányos félhomály szállja meg a hajósok szemgödreit. Sodorják felénk a fellegek Drinápoly karcsú, tornyait. Fekszem az éjjel hűvösében, megfáradt pávaszem vagyok. Dalol a szél. De itt a mélyben nem hullámzónak dallamok. Büszke szárnyamat összezúzta egy csillag. Versengtem vele. Felszállok-e még a Tejútra? Segíts meg, álmok istene! Irinyi Kiss Ferenc Koszorúzás Erdődön Törpe halomra kapaszkodom, idegyűlt sarak nyálkáján. A mellettem caplatók kezében is virág. Megritkul a levegő mire felérünk, de a szegfűk azért lángot vetnek, s felmelegszik a márciusi szélben didergő kő háta. Fejet hajtok. Kialszik minden. Csak fülemből nem költözik ki az Ispán kútja melletti kukoricás lándzsasuhogása. Magyar József Nem nekem való Nehéz vagyok, hogy könnyed legyek, lágyan, szelíden kövesselek; bokádnál pitypang, az én vagyok s a könnyes, háborús vakok, tiport élők, taposott holtak s akik feledve haldokolnak. Akármi lennék, csak ember nem, adnám mindenre csúfolt fejem. Lennék én elefánt vagy hangya, cirmos virág, kirúgott macska, de ember lettem, gyorsan haló, mert ez a Föld nem nekem való. I Z. I A ‘KeCet-íVfagyarorszáp hétvégi melükfete _______
