Kelet-Magyarország, 1993. április (53. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 84. szám
1993, április 10. % "Kfüt-ftíaflifarország hétvégi meUékíete 1 Közbeszólás A lélek ajtónyitása Nagy István Attila Április elején, közepén már mindnyájan elmerülünk a tavaszkezdés mámoros hitében. Ilyenkor lassan természetessé válik, hogy felengedett a fagy a földeken, megmozdultak a téli ruhadarabok a hölgyeken. Kezd a világ ahhoz az arcához hasonlítani, amelyet igazán szeretünk: csupa ragyogás és derű, boldog megváltozási szándék. Nem véletlen az sem, hogy a költészet is erőre kap ilyenkor, mert nem független az embertől. Megszaporodnak a jó versek, nyújtózkodik a lélek, keresi a teret, amelyet a maga módján kitölthet. Mi hát a költészet? A lélek ajtónyitása, szíves invitálás. A költő örökké élő kérdése, hogy vajon kopogtat-e valaki az ajtón, kér-e bebocsát- tatást? Hiszen éppen napjainkban annyi minden vonja el az olvasók, a versszeretők figyelmét: a létbizonytalanság, amely befurakszik a legintimebb kapcsolatokba is, a biztonságérzet hiánya, amely elbizonytalanít vagy éppen ellenkezőleg: meg- kérgesíti a szíveket. Van-e hát még esélye a költészetnek? Könnyű lenne a pesszimista válasz, hogy nincs. De megtanulhattuk, hogy az emberi érzések — akkor is, ha búvópatak módjára viselkednek — sohasem tűnnek el végleg. Lehet halk csendesség mostanában, de azért most is vágyunk szeretetre, gyöngédségre, a szív felkavaró rohamaira. Nem is olyan régen még nem volt ritka, hogy verseskötet fölé hajolt az ifjú és a már nem annyira ifjú olvasó. Mindnyájan kerestek valamit. várták, hogy megszólítsa őket a vers. A találkozás a legtöbb esetben nem is maradt el, mert a magyar költészet sok százados hagyománya volt, hogy nem engedte az embert társtalan magányba süllyedni. Aztán sok minden mellett ez is megváltozott. Ma már hiába várakozik a vers az olvasóra, a találkozás a legtöbbször elmarad. Mi történt? Felvett póz volt csupán a vers iránti érdeklődés? Nem hiszem. Úgy gondolom, hogy csupán átmeneti jelenségről van szó, s hamarosan elérkezik az az idő. amikor a költészet újra megtalálja az őt méltán megillető helyet mindnyájunk életében. Mi hát a költészet? A szembenézés felemelő alkalma, a gondolati tisztázás gyönyörű lendülete. Napfény és remény. Feltámadásunk a szóban. Az önmagunkra ismerés fájdalmas boldogsága. Tavaszi derűlátás Egyik vezető politikusunk minapi nyilatkozatában arról beszélt, hogy az emberek nem optimisták, nem néznek bizakodással a holnap elé. Pedig annyi minden van, ami derűlátóvá kellene, hogy tegye az embereket. Valóban, a rendszerváltás félidejéhez érkezve az emberek többsége a maga mindennapos tapasztalatait az általánosítás szintjére emelte, s azt mondta: munkanélküli lettem; nőtt a fizetésem, de nem tudok olyan ütemben előre haladni, mint két évvel ezelőtt; lassan felélem a tartalékaimat, s mi lesz utána, nem tudom; azelőtt minden jobb volt, most csak azok jutnak előre, akik közel vannak a tűzhöz. Főképpen a politikusok, mert a hatalmukból anyagi eszközöket teremtenek, hogy — visszavonulásuk után — legyen mire támaszkodni. Nagyjából ezek a legfontosabb megjegyzések, természetesen százféle árnyalatban. Igazságtartalmuk annyi, mint amennyit megél belőlük az ember. Dehát az embereket nem lehet „lecserélni”, tudomásul kell venni, hogy olyanok, amilyenek. Amikor négy-öt magyar összehajol, a második mondat a politika, a jelenlegi belpolitikai helyzet. A heves és kevésbé indulatos megnyilvánulások mögött egyaránt érezhető a fásultság. Mintha a magyar ember belefáradt volna a rendszerváltásba. Tévedés azt gondolni, hogy egy egész ország visz- szasírta a kapitalizmust, hiszen a népesség jó részének semmilyen élménye nem volt vele kapcsolatban. A bécsi bevásárló utak, amelyek során videót, hűtőládát, pomófilmet vásároltunk, a kapitalizmusnak csak a felszínét mutatták. Iriggyé tett bennünket az árubőség, az előkelőség, a gazdagság, a tisztaság. Bármennyire tagadják most sokan, elégedettséggel töltött el sokunkat, hogy az állam „gondoskodik” rólunk, leveszi a vál- lainkról a terhek egy részét. Kevesen gondoltak arra, hogy ezzel kiskorúnak tekint, olyannak, aki nem érzi át, hogy felelősséggel tartozik önmaga, a családja, a jövője iránt. Talán el is felejtettük, hogy a szabad cselekvés, a döntés lehetősége mellé oda kell helyezni a felelősséget is. Két éve már, hogy nyakunkba szakadt a szabad döntés. Sokkal több van a vállunkon, mint bármikor is gondoltuk volna, rajtunk múlik alapvetően, hogy elérjük-e, amiről valaha álmodoztunk, vagy kiszorulunk a versenyből, az élet perifériájára kerülünk. Ki gondolta, hogy így működik a kapitalizmus? Eny- nyire kíméletlenül és könyörtelenül. Most aztán késő már, nem mondhatjuk, hogy vissza az egész, nem így gondoltuk, nekünk az anyagi bőség kell, de a hozzávezető utat nincs kedvünk bejárni. Pedig minden bizonnyal most jön el a munka, a tisztességgel végzett munka ideje. A szívós, létért folyó küzdelemben szilárdulnak majd meg azok az erkölcsi értékek, amelyeket valaha már ismertünk. Újjászületés előtt állunk tehát, s mint minden születés ez is kínnal, fájdalommal jár. De a kisdednek — ha már lecsendesülnek a gyötrelmek — mindenki örül. A szeretet prédikátorai Megbocsátani, feledni: ez a derék ember bosszúja, hirdette Lukács Ödön Dr. Láczay Magdolna „Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl. Hanem lerázván, ami benne földi. Egy éltető eszmévé finomul. Mely fennmarad, s nőttön-nő tiszta fénye. Amint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik " Arany János: Széchenyi emlékezete Igaza volt a költőnek, amikor a legnagyobb magyar példáját így értékelte, hiszen a reformkor eszméin nevelkedő második nemzedék számos nagyszerű erényt mutatott arra, miként kell a szeretet parancsa szerint élni. A tolerancia nemcsak vallási türelmet jelentett, hanem az élet hétköznapjainak szebbé, jobbá tételét is. Az élenjárók között voltak papok, akik prédikátorok, tanítók, tudósok, közéleti személyiségek egyszerre. Legalábbis így volt ez 100 évvel ezelőtt a Felső-Szabolcsi Református Egyházmegyében, és a világi megye székhelyén. Krúdy Gyula eképpen bizonyítja ezt: „...a papok nem hiába üldögéltek nyári alkonya- ton a régi katolikus plébánia előtt egy kulccsal elzárható zöld pádon. Itt ült Verzár István, a plébános, mellette Bart- holomeidesz János luteránus esperes, Lukács Ödön, a kálvinisták papja, valamint Fekete István a görög katolikusok esperese. Ha a rabbinus arra járt, neki is helyet szorítottak. Erről a zöldre festett, kulcsos pa- docskáról számítandó az új, a mai Nyíregyháza megszületése.” Krúdy művészember volt, olyan képzelőerővel, amilyen keveseknek adatott meg a világirodalomban, de kiváló megfigyelő is. Az előítéletektől szabadulni kívánó egyénisége jól vette észre, hogy milyen nagy volt néhány nagy tudású, tiszta erkölcsű embernek a jelentősége a megyeszékhely fejlesztésében. *** Nézzük Lukács Ödön életművét! A szatmári Sályiban született az ottani református pap fiaként, innen Kocsordra költöztek, és apja után a pataki kollégium nevelte. Ő úgy nyilatkozott erről, hogy „Szent föld ez itt. Templommá szentelték fel a Múzsa, Szabadság óriásai!” Az elődök pedig Kossuth, Szemere Bertalan, a szabolcsi Bónis Sámuel, vagy az ő előttük járók közül Kazinczy. Igaza volt hát Arany Jánosnak, hogy a dicső elődök tovább élnek eszméik által az utódokban. Lukács Ödön iskolái végeztével nem követhette a korai prédikátorok példáját. Nem külföldi egyetemek várták, hanem egy kis község, Zsurk, majd a nyíregyháziak viszonylag kis református gyülekezete. 25 éven át volt Nyíregyháza református lelkésze, és egyben a városért felelősséget vállaló polgár. Bár személyes élményei nem, ismeretei voltak arról, milyen a világ, melyek a kor eredményei, legjobb alkotói és alkotásai. Nem véletlen tehát, hogy egy olyan építészt hívott meg, mint a francia Melhouse, aki igazán szép templommal díszítette a várost. Az iskola, a parókia is Lukács idejében készült el. Az egyház építése mellett világi javaslatokat is benyújtott a város elöljáróinak. Példaként említhetem, hogy szólt egy gazdasági intézet felállításáért, amelyben okszerű gazdálkodásra tanítanák a fiatalokat. A felnőtt gazdáknak gazdasági egyesület létrehozását ajánlotta. Több elemi iskolát tartott szükségesnek, és az élet szinte minden területéről volt mondandója: a nőnevelésről, a jó ivóvízről, a kőszínházról, a Sóstó fejlesztéséről. Ami nem szószékre illett, azt a napilapokban, a tanácskozásokon adta elő. A világ számára talán legmaradandóbb alkotása azonban mégis a várost bemutató monográfiája. Az első és máig legalaposabb feldolgozója a város történeti forrásainak. A közelmúltban hasonmás kiadásban újból megjelent az a munka, amelyet Lukács Ödön úgy indított útjára, hogy remélte, ezzel elhiteti, nem csak azok lehetnek egy városnak jó polgárai, akik helyben születtek. *** Az egyházmegye egyházi működésének negyedszázados évfordulóját 1895. áprilisában ünnepelte. Ott voltak számosán a közgyűlésen, a lejegyző lelkészt pedig Vass Mihálynak hívták. Mást is említhettem volna, de ez a pap nagyon hasonló módon élt és dolgozott abban a faluban, ahol én születtem. Munkásságát máig őrzik a falu lakói erkölcsi értékrendjükben. Vass Mihály 1885-ben került Gégénybe, és igen hosz- szan szolgált, 1936-ban ment nyugdíjba. A község gyülekezete ezalatt az egyházmegyében az elsők közé emelkedett. Hitben gyökerező erkölcsisé- ge mintaképül szolgált. Iskolákat, templomot, lelkészi lakást építtetett Vass Mihály. Az addigi egyházi birtokot majdnem megháromszorozta. Közreműködésével nőegylet, ifjúsági egyesület alakult. Vallásos estéket tartottak, és mindenre volt figyelme: gazdasági ismeretterjesztésre, iskolai oktatásra. Többször emlegették a felügyelet után, hogy mintaszerű az oktatás. Belelapozhattam feljegyzéseibe, a gyülekezetnek bejelentett hirdetéseibe. Rövid feljegyzések, nagy horderejű dolgokról. Nem véletlen, hogy az őt követő veje, majd a vele közös azonos időt itt töltő Berencsi Géza, lelkészként őt tartotta követendőnek. 1903-ban pontosan így esett a hijsvét mint most. Virágva- sámap a következőket jegyezte naplójába: „Most, az isteni tisztelet után, az épülő új templomnál az alapkőletételi ünnepség fog megtartatni.” Eztán szinte minden nagyobb ünnep után ott vannak bejegyezve azok, akik már nem élnek a faluban, de az építkezésre, majd az orgonára, a toronyórára adakoztak. A templomra sokáig nem költöttek aztán. Nem volt miből, a támogatók pedig elmaradtak. A jó munka eredményeként azonban megőrizte méltóságát, szépségét. Orgonájának hangján nemzedékek zenei ízlése formálódott. Ma már vele szemben egy hozzá illeszkedő stílusú új katolikus templom áll. *** A régi iratokban megőrzött emberek, cselekedetek újból az élet részévé váltak. Az okot könnyű megfejteni, ha elolvassuk Lukács Ödönnek a jubileumi köszöntőre adott válaszát: „Nem irigykedtem azokra, kik nálam nagyobbak voltak, sőt egész tisztelettel hajlottam meg azok érdemei előtt; nem tápláltam a bosszú és megtorlás gondolatait még azok iránt sem, kik netán irántam ellenséges indulattal viseltettek, hanem emberszere- tetet töltötte el irántuk is az én szívemet. Azt tartottam, megbocsátani és feledni: ez a derék ember bosszúja; megbocsátani és feledni, de egyszersmind ellenségeinkkel is jót cselekedni. Ezt tartottam igazi és nemes bosszúnak. „Én pedig úgy gondolom, a lelkészek, az esperes és a jegyző, ezt meg is tartották, bizonyságul, hogy ismerik a szeretet mindenhatóságát.
