Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-20 / 66. szám
12! A Xekt-Maflitararszá# hétvégi mettéffete 1993. március 20. Virágzásra várva Kötetlen beszélgetés Antal Imrével Budapest (MTI-Press) — Szokatlan rajta a sportruha, többen meg is fordulnak utána az újságíróklubban, hiszen mindnyájan az öltö- nyös-nyakkendős eleganciá- jú Antal Imréhez szoktunk hozzá a képernyőn. — Még a kollégáim is úgy néztek rám a tévében, mintha a Holdról érkeztem volna, pedig ez is én vagyok — bizonygatja, kedves, antalim- rés mosolyát villogtatva meg, ami valóban összetéveszthetetlen. — Csak nem akar mostantól más lenni? — kérdezem némi aggodalommal. — Sokszor elegem van abból a képernyőn jópofás- kodó fickóból. Kinőttem már belőle, unom, hogy csak ezt várják el tőlem. Valami mást kellene csinálni. Gondolom, Antal Imre, a televízió főmunkatársa aztán igazán válogathat a jó feladatok között, hiszen ha a három legnépszerűbb tévés személyiséget kellene felsorolni, ő biztosan közöttük lenne. Ráadásul kevesen ilyen sokoldalúak: otthon van a komolyzenében, hiszen zongoraművészként kezdte a pályát, sikeres film- szerepeire emlékszünk, bravúros idegennyelv-tudása jó néhány műsorban késztette ámulatra munkatársait és nézőit. — Ne higyje, hogy el vagyok kényeztetve. Ha valakinek szüksége van rám, csak leakaszt, mint egy kabátot a szögről. Azt nemigen kérdezik, én is szeretném-e csinálni. Kitaláltam például egy műsort, Gyerekszoba lehetne a címe, amely a polgári műveltség — ennek megszerzésére ugye sokaknak nem volt módja az elmúlt negyven évben — hiányait akarja pótolni szakértőkkel, játékkal, sok-sok izgalmas ismeretet átadva. Hogy meglegyen az a hiányzó „gyerekszobánk”. Egy éve hever ez a terv valakinek az asztalán a tévében. Úgy mesél, hogy már az egész műsort látom magam előtt. De azonnal egy másik is felidéződik bennem: egy vetélkedősorozat, amelyben az akkor már sztár-tévés Antal Imre megengedte magának, hogy kisiskolás gyerekek matematika vetélkedőjét vezesse. — Imádtam, mert láttam, mennyire komolyan csinálják — emlékezik —, s olyan jólesett az a sok-sok levél, amit a kedves kis kelkáposztafülű nézőktől kaptam! Hogy a vetélkedőkre terelődött a szó, eszembe jutnak a karmesterversenyek, melyeknek Antal Imre éppen olyan vonzóereje volt, mint a zene és a fiatal művészek. — Most a karmesterversenynek a közelébe sem engednek — mondja szomorkás fintorral. De mikor arról kérdezem, mennyire vesz részt a tévén belüli vitákban, ismét felélénkül az arca: — Mindenről mindent elolvasok, meghallgatok, véleményem van, és ezt hangoztatom is — legyen az politika, vagy a munkahelyem problémái. Ez rengeteg időmet elveszi, olyan, mint egy főállás. — A sikeres embereket sokan irigylik, Önt is? — Sohasem törekedtem arra, hogy irigyeljenek, nincsenek is olyan javaim, amelyek szokásosan irigység tárgyai lehetnének. Belőlem pedig éppenséggel hiányzik ez az emberi tulajdonság: megcsodálom mások luxus házát, kocsiját, de eszembe sem jut irigyelni. — Önnek is van egy kertje, ami állítólag irigylésre méltóan szép. — Megátalkodott városi vagyok, jól érzem magam a négy fal között. Amikor a hatvanas években, a Borssorozat (ezt sem igen vetítik már többé, pedig milyen jó kis film volt) gázsiját egyben kaptam meg, venni akartam belőle egy kocsit. Valaki azt mondta, miért nem veszek inkább telket, sok örömem lesz benne. Azt sem tudtam, honnan kell ilyesmit beszerezni, mennyit kell belőle venni... Aztán egyszer sétáltam a hegyen Szentendrén, és megláttam egy mezőt, telistele árvalányhaj- jal — beleszerettem, s most ez a kertem. Minden növényhez, mely benne van, személyes emlék fűz. Csak azt bánom, hogy az ár- valányhaj nincs többé. —A beszélgetésünk elején elmondta, hogy változtatni szeretne, mást csinálni, mint amit Öntől az utóbbi években megszoktunk a képernyőn. — Nemsokára nyugdíjaskorú leszek — és ott az a rengeteg könyv, alig férek tőlük a lakásomban, azt is el kellene valamikor olvasni. És képzelje — meséli felcsillanó szemmel —, egy holland virágkatalógusból megrendeltem egy rózsafát. Simon Endre: Kompozíció Harasztosi Pál felvétele A darab a lelkemben születik Hauser Adrienne az alkotás folyamatáról, a családról, a tehetségek támogatásáról Baraksó Erzsébet Nyíregyháza (KM) — Nemrégiben lépett fel a spanyolországi Sevillában, volt egy turnéja Indiában, a napokban pedig Nyíregyházán adott koncertet Hauser Adrienne zongoraművész, akivel a hangverseny után készült beszélgetés. □ Immár világjáró művész lett a volt mátészalkai kislányból. Hogyan indult ez a pálya? — Hat éves voltam, amikor javasolták, hogy vigyenek el Sztankai Lajos zeneprofesz- szorhoz — ez a kedves ember és kitűnő muzsikus fedezett föl. Mostanában elgondolkodom, miként alakult volna az életem, ha nem kerülök el Mátészalkáról. Akkor is zenész lettem volna, és most talán tanítanék az ottani zeneiskolában? Végül is nem tudom másként elgondolni az életemet, mint ahogy történt. □ Hauser Adrienne nevét egf ideig úgy társította a közönség: ja, a világhírű Kocsis Zoltán felesége. Van-e előnye, vagy hátránya a nagy művész mellett élni? — Szerintem mindenképpen könnyebbség, bár vannak hátrányai is, mert sok felkérés nem nagyon jöhet létre emiatt. De feltétlenül előnye például az, hogy megkérhetem; kísérjen, lehet kamarazenélni, tudok tanácsokat kérni a zeneművek előadásához. □ Ezen a koncerten a: volt az érzésünk: egy művet itt hozott világra. Hogyan hordozza ki magában a születendő darabot? — Ez a darab, Rahmanyinov II. zongoraversenye, amit valóban most, Nyíregyházán játszottam először, számomra mindenek előtt áradó boldogságot jelent, a szerzőre ez is nagyon jellemző, amellett, hogy vannak borongós, sötét tónusai. Nehézséget az okozott, hogy a darab az elejétől a végéig erős koncentrációt igényel és fizikailag is igénybe vesz. Újfajta nehézség az volt, hogy briliánsán jöjjenek a hangok, ne vegyek túl nagy tempót, de azért nagyon erőteljesek legyenek az akkordok. A művek tanulása közben van egy érési folyamat, de van egy olyan része is a felkészülésnek, amit igazán nem tudtam soha követni, hogyan lehetséges, hogy noha kevesebbet gyakorolok, nem foglalkozom vele másként, mint addig, egyszer csak a darab megszületik, formálható lesz, megérett, él. Nem tudom mitől van ez így, ezek titkok: az ember agyában, vagy a lelkében történnek változások. A másik véglet, amikor egy darabnak úgy nekiestem, annyit gyakoroltam, hogy már a tanulási időszakban túljátszottam, a darab elkezdett meghalni, és akárhányszor játszottam is koncerten, nem volt ugyanaz. □ Egy angol nyelvű lap közölte az indiai koncert után: „Még csak 29 éves, de máris beérkezett, érett művésznek látszik.” Ritkán írnak le ilyet egy fiatal muzsikusról. Mit gondol erről? — Az egy szerencsés koncert volt, ott Lisztet, Chopin-t játszottam, azok már kézben tartott, megérett darabok voltak, talán azért érezhette azt a kritikus, amit a koncertről írt. □ Nem túlzott szerénység ez? — Nem, csak érzem a határokat, tudom, messze vagyok még attól, ami optimális esetben lehetne, és aminek sajnos, rajtam kívül állóan sok-sok akadálya van, időben sem tudom megoldani, hogy mindig a zenével foglalkozzam. Balázs Attila felvétele □ Valóban, két gyermek édesanyjaként hogyan osztja meg az életét a család és a muzsika között? — Eddig úgy éreztem, hogy egyenlő fontosságú számomra a család és a zene. Most úgy gondolom, elsősorban anya vagyok. Ha például betegek a gyerekek — ami szörnyű dolog — nekem pedig van egy fontos koncertem, és nagyon kellene gyakorolni, akkor biztosan nem tudom megtenni, hogy gyakoroljak. □ Kérdezhetné erre bárki: egy híres művészházaspár ne engedhetné meg magának, hogy dajkájuk legyen? — Nekem kell ott lennem a gyermekek mellett, mert nem volnék nyugodt, úgysem tudnék gyakorolni. De nem csak emiatt váltak fontosabbá a gyerekek, vagy a család, nem csak erről van szó. Az én életemben egy pár éve már az a legfontosabb, hogy mindent úgy tegyek, ahogy azt a jóisten kéri és elvárja tőlem, és én akkor vagyok boldog, ha ezt meg tudom tenni. Ő benne van a zenében, benne van a családban, ez az istenhit áthatja az egész életemet. □ Ön koncertezik, lemezeket készít, ugyanakkor a hazai szaksajtó mintha eddig mellőzte volna, külföldön talán jobban elismerik. Igaz ez? — Igaz az, hogy külföldön akármerre jártam, mindenhová visszahívtak, mindenhol jó kritikákat kaptam. Ezek után tűnt fel, hogy ez itthon miért nincs így? Ezt csak úgy megjegyzem, igazából nem érint a dolog. □ Nem arról van szó, hogy a kritikusoknak könnyebb a már minden szinten jegyzett nagy művészek, például Kocsis Zoltán pályáját követni? — Nem, azt hiszem, nehéz most ebben a zenei világban érvényesülni. Nagyon sok tehetséges fiatal zongorista van Magyarországon, és vannak, akik külföldön próbálnak boldogulni. Úgy látszik, ott jobban befogadják őket, ez az ország túl kicsi ennyi jó zenésznek. □ Mennyire fontos a közönség elismerése? — Nagyon szép, amikor idegen emberektől kapok elismerést, mint ahogy például Spanyolországban történt, ahol azelőtt nem ismertek. □ Önök egy ideje a Kocsis- Hauser alapítvány segítségével támogatják a mátészalkai és környékbeli, a művészetekben tehetséges gyermekeket. Hogy áll most az alapítvány ügye? — Most kaptunk egy jó hírt, hogy a mátészalkai polgár- mester felajánlott 50 ezer forintot, így már több, mint félmillió van a számlán. Májusban lesz a kuratóriumi ülés, amikor eldöntjük, kik kapják az alapítványi díjakat. Egyre többen jelentkeznek a díjakért, tavaly már több, mint húsz pályázó volt, s úgy tudom, az idén még több lesz. Szép Ernő Hol is van an valami szép álma minden ember életének. Igen, az én szegény öreg Lőrinc barátom lelkében is ragyogott egy szépséges álom, akár csillárt akasztottak volna fel valami rongyos kis szoba mennyezetére. Az én öreg Lőrincem londiner itt Pesten, egy nagy szállodában, ott laktam egynéhány esztendeig, mindig azon a harmadik emeleten, amelyet Lőrinc gondozott. Londinernek tisztelem Lő- rincet, amint ő tiszteli magát: nem is tudnám a londinert illendően fordítani, hacsak azt a régi magyar hetes nevet nem adom a mesterségének. Nem tudnám bizony a Lőrinc családi nevét se megmondani. Cigánynak, pincérnek csak keresztneve van, a személyzet is csak Tercsi meg Juliska, vagy Pista meg Gyuri, meg Lőrinc. De vakon él az ember itt, de hanyagul! Lehet, a másvilágon szemrehányást kapok majd azért, hogy soha eszembe nem jutott Lőrincet megkérdezni, hol született, vannak-e test\’érei, miért van egyedül, és hogy mikor és hogy szánta rá magát a londiner pályára, az egész világ inasának lenni, minden reggel fényesre pucolni sohase látott idegenek cipőit. Pucolni a cipőket, kikefélni a ruhákat, felköltögetni sorba a vendégeket, kit-kit a maga órája, perce szerint, kipakolni a bőröndjeiket, mikor érkeznek, s bepakolni, mikor elutaznak. Megismerni napról- napra, évről-évre mindig új pofákat, s válni tőlük mindig, mindörökre. Rám nemcsak cipőt pucolt meg ruhát kefélt ez a Lőrinc, s nemcsak életre támasztott reggel, vagyis inkább délfelé, hanem kesztyűt mosott rám, a nyakkendőimet is megvarrta, ha följesiettek, az órámat is felhúzta, mert ezt mindig elmulasztottam, ápolt, ha influenzás voltam, sőt ápolt akkor is, ha zseblázam volt, azaz apró kölcsönöket adott merő barátságból. (Ez az adat csak előkelőbbé tesz az olvasó szemében, hiszen a könnyelmű gróffiak szoktak a komornyiktól kölcsönkérni.) A magam részéről színházjegyet szereztem itt-ott Lőrincnek a szabad estéire, azután nagylelkűen átengedtem neki felvágatlanul azokat a könyveket, amelyek tiszteletpéldányok gyanánt érkeztek a címemre. Egynéhány kalapot, felöltőt is örökölt tőlem Lőrinc, azok alatt az évek alatt, míg egy szállodában éltünk. Az öltönyöm, cipőm már kicsi volt néki. Az én hűséges Lőrincem afféle magának való, csendes ember volt: nem tapasztaltam, hogy szobalánnyal fecseg és nevetgél a folyosón, nem hallottam halkan fütyörészni, du- dorászni, mint más londinert vagy pincért, amikor az emeleteken közlekednek. Amilyen jóindulatú, olyan tartózkodó is volt Lőrinc, sohase pletykált, meg nem szólalt, ha nem szólt hozzá az ember, elmondhatom Lőrincről, hogy tökéletes londiner-karakter volt. Mégis akadtak napok, amikor ez a csendes és egykedvű Lőrinc elevenebb volt, lelkesebb. Mosoly ömlött a szeméből, érezhetően jó hangulatban volt, mintha kedves levelet kap valaki, vagy tavasz lett odakint, és az öröm felragyog az ember arcán, mint a szálloda ablakán. Hát egyszer, egy reggel, eszembe jutott megkérdezni: — Minek örül úgy, Lőrinc? — Minek, kedves nagyságos uram? Annak, hogy holnapután megint húzás lesz. Én már három nappal előre kezdek örülni a szerencsének nagyságos uram. — Szóval sorsjegye van? — Van, mégpedig egész sorsjegyem. Itt van, nagyságos uram, ez az én életem nagy reménysége. Kivette egy rongyos öreg bőrtárcából azt a zöld sorsjegyet. Olyan szerelmesen nézett rá, mint vőlegény a menyasszony arcképére. — Hát adja az isten, hogy nyerjen, kedves Lőrinc. — Nyerni fogok, nagyságos uram, megálmodtam egyszer, hogy nyerek. Főnyereményt. Tizenhárom esztendeje tartom a sorsjegyem, egy kis vagyo- nom fekszik már, kérem, benne. Semmi baj, nagyságos uram, ha egyszer azt a hatszázezer koronát leolvassák elébem. Csak ki kell tartani az embernek. Már egy párszor olyan közel jártam a nyerőszámhoz, csak az a legutolsó, vagy az utolsóelőtti két számjegy hibázott. Főnyeremény lett volna, nagyságos uram. Meglesz kérem, egyszer, hiszem, hogy meglesz. Néztem az én lelkes Lőrincemet, amint dugja vissza vigyázattal a sorsjegyét a tárcába, a bizalmas kis papírjai közé, néztem, megsajnáltam. Szegény ember, ha ez meg találja ütni a főnyereményt! Mi lesz akkor evvel a szegény Lőrinccel? Lehet már negyvenöt esztendős. Ilyen szegény londiner negyvenöt éves korára félig- meddig öreg ember már. Elmegy majd úrnak, kiöltözik a jöttment cselédember, szeretőket bérel, és pezsgőzik, vesz egy szép villát, fogatot tart, ott feszít majd a kocsikorzón, a Stefánián, úr akar lenni öregségére, mikor úgy elkopott már, mint az öreg kefe? En tudom, megbolondulnék a fájdalomtól, ha negyvenöt éves koromban egyszerre gazdag ember lennék. Nincs is felesége, gyereke ennek a szegény Lőrincnek, hogy a családnak álmodna valami gyönyörű boldogságot, és örök virágzást a távoli utódainak.
